Elolvastam Pelle János Jászi Oszkár c. könyvét. A Martinovics szabadkőműves páholy alapítója, akit Ady annyira tisztelt, hogy még a páholyába is belépett (összesen kétszer járt ott), kikeresztelkedett zsidó szülőktől származott, akik nem beszéltek neki zsidó származásáról. Református volt, de a felvilágosodás eszméiben nevelve apjától, az egyházról csak mint «felekezeti népbutításról» emlékezik meg. A zsidóságtól asszimilációt kívánna; mint polgári radikális a Károlyi-kormányban résztvett, de a vörös diktatúra elől emigrált; végig engesztelhetetlenül bírálta a Horthy-rezsimet is. Az a hang, ahogy a zsidókról ír, formális antiszemita hang. Pl. a Tanácsköztársaságról: «mintha néhány kis mániákus bócher táncot járna a vulkán tetején». Prohászka naplója jut eszembe. Jászi túlkompenzálta zsidó származásának tudatát.

Mint szociológus Jászi tipikus doktriner, akinek a múltból származó történelmi hatóerők nem sokat jelentenek. Magyarországból Svájcot, sőt Amerikát csinálna. Politikusként ezért volt abszolút sikertelen. Amerikában egyetemen tanított, megírta a Habsburg-monarchia szétesését. Amit, a fényévnyi világnézeti távolság ellenére, nagyon becsülök benne, az a kategorikus imperatívusz, a lelkiismereti törvény tiszteletben tartása. Kant, sőt Newman is, ebből alapozta meg Isten létét. A kommunisták ezt is fölrúgták, a gyakorlatot téve meg az igazság kritériumának; Jászi radikalizmusa ide már nem követte őket.