Előző előadásomban az elváltozott tudatállapotról beszéltem, példának használva az agykontrollt vagy Silva-módszert, amelyről megállapítottam, hogy nem tudományos eljárás, hanem mágikus technika. Próbálom belehelyezni magam a módszer híveinek helyébe. Vajon mit válaszolnának erre a kritikára?

Elsősorban talán azt, hogy jogtalanul nevezem az agykontrollt tudománytalannak, hiszen számos tudós is követi azt. Nos, akadhatnak és akadnak is egyetemi tanárok a módszer hívei között, de ez nem jelenti, hogy a tudomány mint olyan magáévá tette azt. Néhány tudós még nem „a” tudomány. Ha valóban egyértelmű tudományos bizonyítékok szólnak egy megállapítás mellett, azt előbb-utóbb a tudósok összessége egyhangúlag magáévá teszi. Ahogy például vitán felül áll, hogy a Koch-bacillus okozza a tuberkolózist, vagy hogy az elektromosságtan alapjai a Maxwell-egyenletekkel írhatók le. A Silva-módszer esetében ilyen megegyezés messzemenően nincs. Sőt, hozzáteszem, kilátás sincs rá, mert leglényegesebb állításai metafizikai természetűek, természettudományosan nem ellenőrizhetők. A világnézetileg semleges homlokzat csak álcázása a módszer lényegének.

Második ellenvetés lehetne az agykontroll hívei részéről, hogy nem mindenki tapasztal negatív szellemi jelenségeket, aki a módszert használja. Nem mindenki érez nyomasztó idegen jelenlétet, vagy fojtogatást a torkán. Ez minden bizonnyal így is van. Ám ha egy erdőben számosan találkoznak medvével, akkor abban az erdőben vannak medvék, még ha nem is minden arra járó találkozott velük. Ha szabad erőteljesen és kissé népiesen kifejeznem magamat: lehet, hogy nem mindenkit visz el azonnal az ördög, ha agykontrollal kezd foglalkozni; hogy kit mikor és hogyan visz el az ördög, az nagyon különböző lehet; én azonban azt szeretném, ha egyáltalán nem vinne el az ördög. Ezért közelébe se megyek az agykontrollnak.

A harmadik lehetséges ellenvetésnek nagyobb súlya van. Mi van akkor – kérdezheti valaki – , ha nem merészkedünk az agykontroll dinamikus meditációjáig, nem keressük a kapcsolatot semmiféle „magasabb intelligenciával”, nem idézünk meg „tanácsadókat”, hanem csupán a módszer autoszuggesztiós részét alkalmazzuk? Nem kapcsolódunk be filozófiai előfeltevésekbe, hanem az „alfa-állapotban” pusztán „a stressz levezetésére, alvászavar megszüntetésére, ébresztőóra nélküli, időzített ébredésre, élénkítőszer nélküli felfrissítésre (például autóvezetéskor) ... , a memória fejlesztésére, gyorsabb és hatékonyabb tanulásra” és hasonlókra törekszünk? (Mi az agykontroll és mire jó? Lásd: http://www.agykontroll.hu/miaza.htm — 2006. 03. 21.) Elvégre ez ártatlan terület, nem idéz meg démonokat.

Válaszom három részből áll. Az első rész nem tartozik a teológia területére, ezért csak hipotetikusan fogalmazom meg, mert ebben nem vagyok szakember. A pszichiátria illetékes a hiteles válaszra. Az alfa-állapotban végzett autoszuggesztió technikája tartalmaz egy ellentmondást: egyrészt ellazított, passzív állapotba helyezzük az agyat, hogy fogékony legyen a szuggesztív parancsokra, másrészt tudatosan, aktívan használjuk, amikor szuggesztív parancsokat adunk ki önmagunknak. Vajon ez az ellentmondásos használat nem káros az agyműködésre nézve? A válasz, hangsúlyozom, az elmegyógyászokra tartozik, de én már hallottam olyanról, hogy valakit az angykontrollal való kísérletezés juttatott a pszichiátriára.

Válaszom második része viszont teológiai. Az elváltozott tudatállapot veszélyes. Nem szükséges, hogy démonokat idézzünk, elég az, hogy védtelenné válunk velük szemben. A logikus gondolkodás ellenőrzésének elvesztése után ki vagyunk szolgáltatva a körüljáró, zsákmányra leső gonosz lelkeknek. Mint az afrikai vadász, aki őrtűz nélkül a szabadban alszik. Lehet, hogy nem eszi meg az oroszlán, viszont az is lehet, hogy megeszi. (Manapság már ritka az oroszlán Afrikában, de az ártó szellemek minden földrészen gyakoriak.) Az elváltozott tudatállapottal később még kell foglalkoznunk, itt legyen elég annyit megjegyezni, hogy a kábítószerhasználat, amely nem jár együtt idegen szellemek megidézésével, gyakran okoz démoni megszállottságot, pusztán mert a lélek védtelenné, kiszolgáltatottá vált a kábítószer hatására, a tudatos önkontroll elvesztése révén.

Válaszom harmadik részét részletesebben is ki szándékozom fejteni. E válasz alapja a szellemi kontextus fogalma. Sokan érvelnek úgy, hogy nem folyamodnak mágiához, valamely mágikus eljárásnak csak az ártatlan részét használják, tehát nem érheti őket baj. Ezek a démoni jelenlétet valahogy úgy képzelik el, mintha egy fazék krumpliba belehelyeznénk egy kapszulába zárt méregtablettát. Amíg csak a krumplit eszem és a mérget tartalmazó kapszulát elkerülöm, nem érhet baj. Csakhogy a démon nem szilárd anyag, amelyet körülhatárol a tér, és így be lehet zárni egy dobozba. A bukott angyal szellemi valóság, nem körülhatárolt módon van jelen az anyagban, hanem szellemi működése révén. Ez a működés pedig arra a területre terjed ki, amelyet birtokba vett. Olykor fizikai területre – gondoljunk csak az előző előadásban említett „Angyalszárnyakon” elnevezésű boltra, amelynek belsejében szinte tapintani lehetett a sötét, nyomasztó démoni jelenlétet. Máskor azonban a démon működése egy szellemi területre terjed ki. Ilyenkor jelenléte addig tart, amíg az illető terület szellemi határai terjednek. Minden, ami szellemi összefüggésben áll az illető területtel (résztvesz annak megalapozásában, módszertanában, gondolkodásmódjában), a démoni jelenlét határán belül esik. Akkor is, ha önmagában jó. Elvégre önmagában rossz dolog, magán a bűnön kívül, nincs is. Isten minden létezőt jónak teremtett. A dolgok csak a szellemi kontextus révén válhatnak rosszá. A démon tehát nincs dobozva zárva, hanem az egész összefüggő szellemi területen működik. Jelenlétét olyan méregéhez hasonlíthatjuk, amelyet föloldottunk egy tányér levesben. A levesnek nem lesz ártatlan része. Egységes egészet alkot, egységes egészként van megmérgezve. Persze a hasonlat némileg sántít, az agykontroll nem homogén, mint egy folyadék, vannak veszélyesebb, töményebben mérgezett részei (pl. a tanácsadók megidézése), és vannak kevésbé méregdús területei (pl. a memória javítása). De mérgezetlen területe nincsen. Nem egy részterület mérgezett, hanem az egész szellemi kontextus. Nemcsak az önmagukban mágikus dolgokat kell elkerülnünk, hanem a mágiával szellemi kontextusban álló területeket is. Vagyis az agykontroll kerülendő az alfa-állapotba való helyezkedéstől kezdve a mágikus gyógyításig minden téren.

Olyan ez, mint ahogy nemcsak a bűnt kell kerülni, hanem a bűnre vezető alkalmat is; amennyiben pedig nem tudjuk elkerülni az alkalmat, használnunk kell szellemi fegyvereinket, amelyek megoltalmaznak a kísértéstől – mindenekelőtt az imádságot.

Elmondok egy történetet, amikor én magam merészkedtem szellemileg veszélyes területre, méghozzá tudva és akarva, előre megfontolt szándékkal. Sok vitát váltottak ki keresztény körökben a Harry Potter-meseregények, amelyeknek szerzője a nagyon tehetséges angol írónő, Joanne Kathleen Rowling, röviden Jo Rowling. Ezek a könyvek olyan jól vannak megírva, hogy lekötik az érdeklődést, nemcsak a serdülőkét, hanem a felnőttekét is. Rowling fantáziája gazdag, meseszövése leleményes, jó a humora, és sikerült olyan témát találnia, amely manapság rendkívül népszerű. Ennek köszönheti világsikerét. Ami könyveit egyrészt népszerűvé, másrészt problematikussá teszi, az, hogy ifjú hőse, Harry Potter, varázsló. A mesék varázsvilágba vezetnek bennünket, a King's Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába lehet utazni, ahol hihetetlen kalandok várják Harryt. Ezek eddig hat köteten át tartottak, és a történet még nem ért véget.

Egyesek azt állítják, hogy a Harry Potter–könyvek ártatlan mesék. Elvégre a mese mindig tartalmazott mágikus elemeket, amilyen Csipkerózsika bűvös álma, vagy Aladdin csodalámpája. Ezeket azonban sose vettük komolyan. A gyerek, akinek meséltek, tudta jól, hogy a valóságban nincsenek „terülj-terülj” asztalkák vagy palackból előbújó szellemek. A mese elemei gyanánt elfogadta őket, de nem ösztönözték arra, hogy maga is varázsolni próbáljon. A mese nem próbál valóság lenni, magától értődően az irrealitás közegében mozog. Éppen ez teszi mesévé: a tudatosan vállalt képtelenség. A mesét nem lehet összetéveszteni a valósággal. Ha tehát a mesében mágia fordul elő, ez még nem jelenti a mágia helyeslését, vagy propagandát a varázslás mellett. Maga Rowling sem hisz abban a mesevilágban, amelyet könyveiben megteremtett. Ez a világ a fantáziában létezik, a valóságban nem.

Mások azonban másképp gondolkodnak. Egy barátom írta: „Mély benyomást tett rám 10 éves unokaöcsém, aki a 3. kötetet már csak nappali világosságban, két felnőtt jelenlétében merte kézbe venni, mert rettegett a sok sötét varázslattól, ami a könyvben előfordul, a többi kötetet pedig nem is olvasta már el.” Bizony Rowling asszony nem igen kíméli olvasói idegeit, különösen a negyedik kötet végétől, ahonnan kezdve igen gonosz dolgok történnek. Ennél azonban többről is szó van. A könyvben nagy vita folyik a mágia értékeléséről. A Harryt nevelő család gyűlöli és megveti a mágiát, elnyomja a szegény fiút, az olvasó pedig ösztönösen az ártatlan Harry oldalára áll. Annak a Harrynek oldalára, akinek igazi világa a varázslóiskola. Ezzel szimpatikussá válik az olvasó számára a mágia, s ellenszenvessé válnak azok, akik hallani sem akarnak a mágiáról. Ehhez még fontoljuk meg: olyan korban élünk, amely hátborzongatóan komolyan veszi, terjeszti és vallja a mágiát. Az olvasó, ugyanabban a könyvesboltban, ahol Jo Rowling meséit megvette, mágia-tankönyvek sorozatát is megvásárolhatja, Varázslatok könyve, Boszorkánykönyv és hasonló címekkel. Nem egy nemlétező, mesebeli boltba kellene mennie a varázslóiskola tankönyveiért: itt állnak a valóságos könyvespolcokon! Ebben a kontextusban vajon állítani lehet-e, hogy minden aggodalom nélkül adhatjuk Harry Pottert gyermekeink kezébe? Biztos-e, hogy Rowling leleményes varázsvilágának gazdagon feldíszített épülete mindenestül az irrealitás talaján áll? Nem csoda, hogy sok keresztény a leghatározottabban kijelenti: a Potter-szága mágia, s mint ilyen, elutasítandó.

Sokáig nem olvastam el a sorozatot. Egyrészt nem érdekelt, másrészt tisztán láttam, hogy a körülötte folyó viták voltaképpen a mesében foglalt képzeletbeli valóságsík különböző értelmezéseire vezethetők vissza. Egy idő múlva azonban szükségét kezdtem érezni, hogy állást foglalhassak. Ehhez mégiscsak ismernem kellett a vita tárgyát. Elszántam tehát magamat, és megvettem a Potter-eposzt. Körülbelül három hét alatt végigolvastam a Harry Potter-sorozat hat kötetét, a hatodikat, amely akkor még nem jelent meg magyar fordításban, angolul. Eleinte érdekelt a fordulatos cselekmény, az iskolai sportesemények és diákszerelmek ügyes ábrázolása, később kissé unalmassá vált a dolog, de olvastam, mert végére akartam járni. (Megjegyzem itt, hogy a Harry Potter–filmeket nem láttam, azokról tehát továbbra se tudok nyilatkozni.) Félelmet belőlem nem váltottak ki a könyvek, mágikus tartalmuk pedig nem nyugtalanított, hiszen máskor is kellett már olvasnom mágikus anyagú könyveket, hogy cáfolhassam őket, és soha semmi bajom nem lett tőlük. Tudtam, hogy Jézushoz tartozom, és oltalom alatt állok.

Azonban a harmadik hét elején emésztési zavarok kezdtek gyötörni. Aztán egy este nem bírtam elaludni. Ez nagyon szokatlan nálam. Nem vagyok valami híres alvó, de csak az éjszaka második felében szoktam fölriadni. Este mindig hamar elalszom, néha már nyolc óra tájban bóbiskolni kezdek. Most nem így történt, hiába álmosodtam el, hiába tettem le a Potter-könyvet, álom nem jött a szememre. Gyógyszeres fiókomban találtam altatót – évekkel ezelőtt szedtem éjszakai fölébredések alkalmával, aztán abbahagytam, mert reggel csak annál álmosabb voltam tőle. Bevettem egy tablettát, és nyugtalanul ugyan, de végigaludtam az éjszakát. Következő este azt reméltem, hogy hamar elalszom, hiszen előző éjszaka nem aludtam ki magam. Nem így történt, megint nem tudtam elaludni. Újrakezdtem az olvasást, aztán megint aludni próbáltam – mindhiába. Megint bevettem egy tabletta altatót, és nagy keservesen elszunnyadtam. A harmadik estén már biztos voltam benne, hogy kitűnően fogok aludni, hiszen két éjszakai adósságot kell törlesztenem. Ám az álmatlanság megismétlődött. Amikor már úgy éreztem, kellően elálmosodtam, félretettem a Potter-mesét és agyam szép lassan kezdett elhomályosodni, hirtelen, mintha megcsiklandozták volna a tudatomat, újból fölélénkültem. Éjfél elmúlt, aludni nem tudtam, és nem volt már több altatóm.

Ekkor aztán gondolkodni kezdtem. Föltettem magamnak a kérdést, amit egy zsidó fiúnak mindig föl kell tennie a széder-estéken: „Miben különbözik ez az éjszaka minden más éjszakától?” A válasz egyértelmű volt. „Abban, hogy Harry Pottert olvasok.” Igen, az előző és azelőtti éjszaka is ez történt. Fölhagytam gyanútlanságommal, és föltételeztem, hogy a könyvek mágikus tartalma miatt démoni befolyás alá kerültem. Nincs szó ilyenkor „megszállottságról”, teológiai nevén ez az állapot obreptio dæmonica, démoni behatolás (szószerint: odacsúszás). A démon annyi hatalmat nyert fölöttem, hogy zaklatni volt képes, vegetatív idegrendszeremet izgatni tudta.

Tudtam, mit kell tennem. Jézus nevében, az ő megváltó vérének erejével imádkozva, elküldtem a gonosz lelket, kértem magamnak Isten és szent angyalai oltalmát, és hogy tudjak aludni. Aztán félretettem a Potter-könyvet, és egy Jókai-regényt kezdtem olvasni. Sokáig nem jutottam benne. Pár perc múlva aludtam. Altató nélkül.

A történet önmagáért beszél. Bemerészkedtem egy démonizált területre, egy mágiától átjárt területre. Hozzáteszem: kissé töményen vettem magamhoz Pottert. Gondolkodásom nem fogadta be a mágikus üzenetet, de az embernek fantáziája is van. Képzeletvilágomba behatoltak a varázsvilág mágikus összefüggései. Hangsúlyozom, hogy nem féltem, és ekkor már meglehetősen untam is a történetet, nem az izgalom tartott ébren. A démon tartott ébren. Mihelyt elűztem, aludtam.

Nem fordultam mágiához. Nem akartam mágiát. De beléptem abba a szellemi kontextusba, ahol a sötétség hatalmai jelen voltak. Kicsit meggondolatlanul, kellő oltalomkérés nélkül. Ennek következményei még néhány napig eltartottak: nyugtalanító elemekkel találkoztam fantáziámban, álmaimban. Ám Jézus oltalmát kérve, végigolvastam a sorozatot, és ettől kezdve rendesen tudtam aludni.

Azóta nincsenek kételyeim. A Potter-könyvek igenis veszélyesek. Meg kell jegyeznem, hogy ugyanez a véleménye XVI. Benedek pápának is. 2003-ban Gabriele Kuby német írónő megküldte a Potter-mesék mágikus tartalmát bíráló könyvét a Hittani Kongregáció akkori prefektusának, Joseph Ratzinger bíborosnak, jelenlegi Szentatyánknak. A bíboros 2003. március 7-én kelt levelében ezt írja Kubynak:

A Hittani Kongregácó New Age-szakértője, Peter Fleetwood, azt nyilatkozta a Vatikáni Rádiónak, hogy ő nem lát veszélyt Jo Rowling meseregényeiben, a bíboros-prefektusnak ezt a levelét pedig akár a titkárság is fogalmazhatta. Fleetwoodnak ezt a magánnyilatkozatát a sajtó „vatikáni nyilatkozat” címen propagálta (fájdalom, a katolikus sajtó is), a későbbi pápa véleményét pedig meglehetősen agyonhallgatta. Pedig biztosan a pápa saját véleményéről van szó. Egyrészt, mert amit aláír, azt feltehetően el is szokta olvasni. Másrészt, mert egy további, május 27-én kelt levélben engedélyt adott Kubynak, hogy véleményét nyilvánosságra hozza. Harmadrészt pedig, mert ugyanazon év karácsonyára üdvözlőkártyát küldött a német írónőnek, ezzel a sajátkezűleg írt szöveggel: „Szívélyes köszönet az Ön bátor kiállásáért az okkultizmussal és mágiával szemben.” (Uo.)

Félreértés ne essék: a Szentatyának ez a véleménye is csak magánvélemény. Hivatalos egyházi nyilatkozat nem született a Potter-mesékről. Ágyúval nem szokás verébre lőni. De azért a két magánvélemény súlyában van némi különbség, s a Szentatya véleményéhez személyes tapasztalatom alapján is csatlakozom. Jo Rowling könyveiben van karácsony, de nincs Jézus; van ünnep, de nincs hit; a varázslóiskolára Isten nélküli égbolt borul. Ezt a szuggesztív üzenetet kiegészíti a másik, amely a mágikus cselekményből árad. Az ártalmak nagyon különbözők lehetnek, nem mindenkit fog álmatlanság gyötörni, aki ezeket a könyveket olvassa; de biztosan olyan szellemi területet jelentenek, ahol a sötétség hatalmai jelen vannak.

Egy nyelvtanár barátom angolórát tartott egy tizenéves fiatalembernek. Társalgási gyakorlatban megkérdezte tőle:

A válasz meglepő volt.

Barátom ezekután magyarra fordította a szót. A beszélgetésből kiderült, hogy a fiú rémfilmet látott videón, s ennek szörnyei megterhelték fantáziáját. Tanára, hívő keresztény lévén, tudta, hogy ez nem merőben pszichológiai probléma. Imádkozott, hogy a fiatal fiút hagyja el a félelem lelke, és őt is megtanította oltalomért imádkozni. A félelmi tünetek fokozatosan megszűntek, a gyerek újból tudott aludni.

Jézus a Szabadító.

Harcban állunk, barátaim. Amíg Jézushoz tartozunk, a győztes oldalon vagyunk. Ha azonban átmegyünk az ellenség területére, fogságba eshetünk. Hittel és értelemmel kell megvívnunk a jó harcot.

2006. március 23.