Szinkretizmus

„Mágia és hit” rádiósorozat, 8. előadás

Mióta a II. Vatikáni Zsinat nyilatkozott a nemkeresztény vallások pozitív értékeiről, egy félreértés bontakozott ki a katolikus tanítással kapcsolatban, mind nemkatolikus, mind katolikus részről. Ez a félreértés röviden abban áll, hogy a katolikus tanítás szinkretista, azaz keveri a kereszténységet a pogánysággal. Azok a protestáns testvérek, akik amúgy is pogány elemeket vélnek fölfedezni a katolikus Egyházban, most még a hamis kultuszok elfogadását is hozzáírják a vádpontokhoz. Olyan katolikusok pedig, akik párbeszédre és megértésre törekszenek a nemkeresztény világgal, szinkretista teológiákat dolgoznak ki, amelyek szerint a keresztény és nemkeresztény vallások egyenértékű utat jelentenek Istenhez, vagy pedig kölcsönösen kiegészítik egymást. Világosan meg kell mondani, hogy ezek az elméletek teljességgel elfogadhatatlanok a keresztény hit számára. A Szentírás egyértelmű a kérdésben: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki se jut az Atyához, csak általam” – mondja Jézus (Jn 14,6). Amikor a zsinat arról tanít, hogy a pogány vallásokat követő, de lelkiismeretük szerint élő emberek is üdvözülhetnek, nem arra gondol, hogy Jézus Krisztuson kívül is van üdvösség. „Nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell” (Csel 4,12). Kizárólag a megfeszített és föltámadt Jézusba vetett hit által üdvözülhetünk, ez alól nincs kivétel. Mivel azonban Isten minden ember üdvösségét komolyan akarja (1Tim 2,4), egész biztosan meg is adja az üdvösséghez szükséges eszközöket kivétel nélkül minden embernek. Akik nem találkoztak Jézus Krisztussal olyan módon, hogy az evangéliumot hitelt érdemlően hirdették nekik, és tévesen, de jóhiszeműen más vallásokhoz ragaszkodnak, azok lelkiismeretük mélyén implicit formában mégis szembesülhetnek Ővele, aki Isten abszolút Igazsága és az egész univerzum teremtő Igéje, és dönthetnek mellette vagy ellene. Ezért mondja Jézus Mt 25 ítélet-jelenetében egyeseknek a pogányok (= „nemzetek”) közül: „Jöjjetek, Atyám áldottai ... Éheztem és ennem adtatok ... Amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,34-35.40). Az anonim kereszténység tehát nem „Karl Rahner elmélete”, mint mondani szokás, hanem Jézus Krisztus tanítása, Rahnertől csak a nevet kapta. Minden tőlünk telhetőt meg kell azonban tennünk, hogy a Jézus melletti döntés anonim és implicit formáját nevesítetté és explicitté tegyük, hiszen a legjobb hiszemű tévedés is tragédia, amely az istenkép eltorzulásához és erkölcsi tévutakhoz vezet. Ebben már a II. Vatikánum is nagyon egyértelmű. Miután szólt a pogány vallásokról, a Zsinat ezt mondja:
A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, amelyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6).

Amikor pedig – nem a zsinat tanításából kifolyóan, hanem annak félreértelmezésével – mégis szinkretista teóriák jelentek meg az Egyházban, amelyek alábecsülték Jézus Krisztus nevének kifejezett hirdetését és keverhetőnek tartották a keresztény és pogány elemeket, a Hittani Kongregáció a 2000-ben kiadott Dominus Iesus dokumentumban világosan elhatárolta ezektől a keresztény hitet.

Ellentétes ... az Egyház hitével az az állítás, hogy Jézus Krisztus kinyilatkoztatása korlátozott, befejezetlen és tökéletlen, ezért a többi vallásban jelenlévő kinyilatkoztatásból kiegészítésre szorul. ... Ezen állítás alapjában mond ellent a korábbi hittételeknek, melyek szerint Jézus Krisztusban megadatott Isten üdvözítő misztériumának teljes és tökéletes kinyilatkoztatása.

Ez világos beszéd. Az Egyház nem szinkretista. A boldog emlékű II. János Pál pápa ismételten együtt imádkozott a különböző nemkeresztény vallási vezetőkkel a világ békéjéért Assisiben, de ez nem az istenséggel kapcsolatos nézeteik elismerését jelentette, hanem annak elismerését, hogy az ő keresésük – föltételezve természetesen a jószándékot – ugyanabba az irányba mutat, mint az Egyház bizonyossága. A pápa tudta, hogy a pogány vallási vezetők megkaphatták Istentől az implicit, anonim hit kegyelmét. (Hogy biztosan megkapták-e, arról itt a földön egyikünk se alkothat ítéletet, éppen az implicit-anonim jelleg miatt.) Ezt egyesek, naiv túlbuzgóságukban, hallatlanul Biblia-ellenes gondolatnak tartják, pedig nem az. A Bibliában Ábrahám áldást kap a pogány papkirálytól, Melkizedektől, és tizedet ad neki (Ter 14,18-20); a Szentírás föltételezi, hogy az az Él Eljón, magasságbeli Isten, akinek Melkizedek kenyeret és bort áldoz, azonos azzal a Jahvéval, aki egy későbbi korban Mózesnek kimondja titokzatos nevét, a Négy Betűt (YHWH); ezt a nevet Ábrahám még nem ismerte, csak az Él Saddáj nevet (lásd Kiv 6,2-3). A monoteizmus születését történelmileg pontosan rekonstruálni nem tudjuk. Mégis, a különböző istennevek mögött meghúzódó valóság azonosítása már arról beszél, hogy a szétválasztás mellett valamilyen folytonossággal is számolnunk kell a pogányság és a mózesi szövetség között. Még élesebben jön elő ez a szemlélet Pál apostol athéni beszédében, ahol az „ismeretlen Istennek” szentelt oltárt az apostol az igaz Istenben való anonim hit jeleként értelmezi: „Nos, akit ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek” (Csel 17,23).

Éppen Pál apostoltól származik azonban a már idézett mondat is: „Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek” (1Kor 10,20). A pogány politeizmus hamis istenképei mögött nem az isteni valóság húzódik meg; nincs valóságfedezetük, illetőleg, ha ragaszkodunk valóságtartalmukhoz, gonosz lelkekre bukkanunk. Mint istenek hamisak, mint valóságok démonok. Ez együtt igaz azzal, hogy a pogány vallásokban becsületes keresés és fel-felcsillanó igazság is lakik. Elismerhetjük a nemkeresztény kultúrák emberi értékeit, és még mindig tiltakoznunk kell számos filozófiai és vallási tartalom ellen, amelyek ezeket a kultúrákat átjárják. Csak ez az összetett szemlélet érvényes. Minden egyoldalúság - a sommás ítélkezés is, a szinkretista nagyvonalúság is – elhibázott.

Ennek pedig következményei vannak a vallási gyakorlatra nézve is. Erika Lorenz professzor elbeszéli, hogy egy darabig a transzcendentális meditációval foglalkozott, személyes ismeretségben volt annak alapítójával, Maharishi Mahesh guruval. (Akkor a nagyvonalú nyitottság volt a divat.) Lorenz tudta, hogy a mantrák, amelyeket ismételgetnie kellett a meditáció folyamán, hindu istenek nevei, de ezzel hívő katolikus létére sem zavartatta magát, mert úgy fogta fel, hogy mindegyik az igaz Isten egyik tulajdonságának felel meg. Csakhogy a monoteizmus Istenét nem lehet a politeizmus isteneiből összerakni. Végtelen minőségi különbség van közöttük. A politeista mítosz a teremtettség szintjén marad, míg a monoteizmus Istene transzcendens, abszolút, végtelen. A professzornőnek lassan kezdett feltűnni, hogy nem jó irányban halad. Mint a zenben, itt is eljutottak egy olyan szintre, ahol paranormális jelenségeket tudtak produkálni, egyesek lebegtek. Lorenz azonban nem mágiára vágyott. Ehhez társult, hogy a guru egyre inkább keresztényellenes kijelentéseket tett. Erika Lorenz elhagyta a transzcendentális meditációt, fölfedezte Avilai Szent Teréz misztikáját, és abban kapott meg túláradóan mindent, amit a keleti meditációs technikában keresett.

Egy Don nevű amerikai barátom kérésemre megírta tapasztalatát a transzcendetális meditációval (2001):

Az 1970-es években történt. Feleségem és én szabadulást kerestünk sokféle feszültségünkből és betegségünkből, így fordultunk a transzcendentális meditációhoz. (Akkor divat volt a meditálás.) Mindenekelőtt le kellett térdelnünk egy hindu mester képe előtt. Elkezdtünk valamiféle békességet érezni, de aztán ez abbamaradt, és én elkezdtem erősen inni...

A mantra, amit használtam, egy hindu démon neve volt... Erre csak évekkel később jöttem rá, amikor életemet Krisztusnak adtam.

Feleségem is rosszul járt. Utálta az alkoholt, és ennek ellenére ő is erősen inni kezdett... Hogy megszabaduljak a köteléktől, Krisztusnak adtam az életemet. Csoda történt. Harminc év erős ivás után egy csapásra megszabadultam az alkoholtól! Nem voltak elvonási tüneteim, és sohasem kívántam újból inni. Aztán Isten kegyelméből lelki ajándékokat kaptam, hogy szolgálhassam az Urat. A csodával együtt is bizonyos folyamatnak kell végbemennie, hogy az ember teljesen megújuljon. Tanulmányoztam a középpont imáját (centering prayer), és nagy áldásnak bizonyult. Feleségem és magam világi kisegítőként működünk a helyi kórházban, áldoztatjuk a betegeket és haldoklókat. Mióta Jézus megmentett engem, nagy szeretet van bennem, és vágy, hogy szolgáljam az Urat. Semmiféle földi hatalom nem tudta volna azt megtenni velem, amit Jézus egy pillanat alatt megtett. És igenis még most is növekednem kell az Úrban, még vannak maradványai a múltamnak, de nem egyedül harcolok, az Úr vezet dicsőségről dicsőségre.

Egyet megtanultam: Jézusban maradni csak állandó kapcsolat útján lehet. Heti egyszeri mise nem tart meg az Úrban. Naponta vele kell járnunk.

Mind a német professzornő, mind az egyszerű amerikai házaspár tapasztalata az, hogy a keleti meditáció elvezet a kereszténységtől, és aki valóban Jézus Krisztus mellett döntött, annak nincs szüksége a keleti meditációra. Előbb-utóbb kibukik a keresztényellenes jelleg: „Nem ihatjátok az Úr kelyhét és a démonok kelyhét” (1Kor 10,21).

Olvastam egy zsidó testvérünkről, aki jóga-gyakorlatokat és meditációt kezdett tanulni, de azzal a kikötéssel, hogy a zsidó vallás gyakorlását nem hagyja abba. Guruja ebbe beleegyezett. Egy darabig így is haladt, amikor a guru egyszercsak előállt azzal a követeléssel, hogy most már hagyjon fel a zsidó vallási gyakorlatokkal. „De hiszen megállapodtunk, hogy azokat nem kell abbahagynom!” – mondta megdöbbenve a zsidó. „Az egy alacsonyabb fokon így is volt. Most már magasabb szintre jutottál” – válaszolta a guru. Hát ezt hívják relativizmusnak. Meg, arra mifelénk, népies nyelven, szószegésnek is.

Naivság azt gondolni, hogy a jóga, a zen vagy a keleti meditációk minden további nélkül leválaszthatók arról a hihetetlen gazdagságú vallási kultúráról, amelyben kialakultak. Ez pedig bálványimádó kultúra. A keleti meditáció el van jegyezve a bálványimádással; ezt a szoros kapcsolatot nem lehet egykönnyen föllazítani, és a praxist a kereszténységbe átültetni.
Idézek egy katolikus pap leveléből:

Gimnazista koromban én is azért kezdtem a Hatha-jógába, mert még jobban akartam tanulni, még tisztábban akartam élni Jézus útján, még egészségesebb akartam lenni, még könnyebben akartam találkozni Istennel. Hetenkénti áldozó voltam, vasárnaponként két misét hallgattam, sokat imádkoztam akkoriban, tiszta volt a lelkem, jól tanultam, semmi bajom sem volt. Hosszú hónapok jógázása után egyszer egyedül végeztem a szavászanát, az ellazítási pózt. Megpróbáltam teljesen kiüresedni és lelkileg-testileg ellazulni, pihenni a gyakorlatok végén. Akkor a földön fektemben egyszerre csak rámtört valami iszonyú erő és érzés, nehéz visszaadni: valami rettenetes mélységbe kezdtek lehúzni, szellemi sötétség és fenyegetés, hatalmas félelem kötözött meg, úgy éreztem, hogy ez a pokol, és hogy most megbolondulok. Óriási erővel próbáltam felemelkedni az egészből és fizikailag is felülni helyzetemben, próbáltam Istenhez fohászkodni, de csak nagyon sokára sikerült felemelni a fejem és kinyitni a szemem. Nem tudom, mennyi ideig voltam ebben a kötelékben, de utána hónapokig féltem, nagyon sokára tudtam esténként elaludni, nem mertem senkinek szólni, rengeteget imádkoztam, hogy ne legyen ez többet és ne legyen semmi bajom, míg nagyon lassan múltak a félelmek, de jelentkeztek bennem bizonyos helyzetekben szorongások, amilyenek azelőtt sosem voltak. Akkor abbahagytam a jógát. Ez az egész tapasztalat, némileg enyhébb erővel megismétlődött évekkel később, amikor újra a jóga-légzést gyakoroltam egy harmonikus életszakaszomban, vizsgaidőszakban, hogy jobban tudjak tanulni, egy erdő szélén állva, a napsütésben. E támadás után hosszú percekig nem láttam semmit, és órákig alig tudtam kinyitni a számat az emberek között. Mindezeknek apró neurológiai következményeitől csak sok év múltán, a Medugorjéban átélt Lélekkeresztségem alkalmával szabadultam meg.

Az idézett pap nem más, mint Gál Péter atya, A New Age – keresztény szemmel c. jól ismert könyv szerzője. Isten talán azért engedte, hogy ilyen intenzíven megtapasztalja a jóga démoni aspesktusát, hogy később megalkuvás nélküli harcossá tegye minden mágikus gyakorlat ellen.

Sokan gondolják, hogy amennyiben csak testi célra használják a jógát, semmiesetre sem árthat, hiszen semmiféle világnézeti tévedést nem szívnak magukba. Ez a gondolat az „ártatlan világegyetem” illúzióján alapul. Valójában az ellenséges szellemi hatalmak ott keringenek körülöttünk, mint a ragadozó madarak, lesve, hogy mikor csaphatnak le a megnyíló, védtelenné váló tudatra (kulcsszó: „teljesen kiüresedni és lelkileg-testileg ellazulni”), amelyet aztán szellemi erőszakkal befolyásuk alá vonnak. Továbbá meg kell értenünk: nemcsak az számít, hogy egy gyakorlat során mit csinálunk és mit nem csinálunk. A jóga benne áll egy démonizált szellemi kontextusban. Ismét Gál Péter atya levelét idézem:

A jóga általános célja felszabadítani a szellemet az anyagvilág és a kényszerű újraszületések kötelékeiből csakúgy, mint az összes keleti vallásban és a gnoszticiz­musban. Sokféle jógairányzat van a rendszeren belül. Az egyik szélsőséges formát, a Tantra-jógát Indiában is a hinduizmus fekete mágiájának tartják. A Hatha-jóga, amiről a vitában szó van, a maga testi szimbólumaival és légzőgyakorlataival a legtöbb jógairányzatnak az alapját képezheti, ahogy segíti az elindulást az önuralom útján és megkezdi a belső titkos erők felébresztését és használatba vételét. Tény azonban, hogy a jóga mindig kevés beavatotté volt, csodákra aspirált, néhol el akarta kápráztatni a közönségét, néhol csak a „legbiztosabb utat”, a „totális, a hatékony” utat kínálta a kiszabadulásra. A jógában ugyanúgy kezdik a meditáció, a koncentráció gyakorlatát, mint az európai mágiában és a figyelem ugyanúgy befelé halad, miközben egyidejűleg kapcsolatot is létesít a szimbólumok révén külső hatalmakkal, istenekkel, démonokkal, miket ott „sziddhi”-nek hívnak. A jóga mindig „ezoterikus”, keveseknek való elit-módszer volt, mindig végletesen önmaga felé fordította a személyiséget, és az indiai vallásos köznép számára is „félelmetes erőkkel” foglalatoskodott, s azok által látványos befolyásolási technikákkal rendelkezett, aminek enyhén szólva sokan nem örültek. („Ne zavard meg a guru meditációját, mert akkor átokkal sújthat téged”- tanácsolják egy indiai utazónak...) Mircea Eliade neves valláskutató kimutatja a Hatha-jóga és a tantra-jóga eredeti kapcsolatát, illetve a tantra-jóga szexuális aspektusával való összefüggését. A Tantráról megjegyzi ugyanazt, ami a mágiáról is mondható: „A gyakorlat döntő szerepű, nélküle semmi sem érhető el”. A Hatha-jógáról írt fejtegetéseiben elismeri Eliade: „Egy tökéletesen végrehajtott cselekedet mágikus hatásának magasztalása oly ősi, mint India maga.” Minden mágia hatalmasan előnyben részesíti a technikát és a jelképeket, és az indiai vallásokhoz képest, sőt minden más valláshoz képest kiemelkedően ezt láthatjuk a jógában is. A mágia lényegi része a hatalomvágy különleges kiélése, a környezet és mások manipulatív, titkos befolyásolása (hipnotikus, önhipnotikus technikák), ill. az automatikát biztosító eszközök, szimbólumok radikális alkalmazása, ami mind a jógára is jellemző. A legkevesebb, ami mindenkinek kitűnik a jóga ismeretéből, hogy ha van „leginkább önmegváltó vallás”, akkor a jóga rendszere az. Márpedig az önmegváltó vallási törekvések - miközben természetesen megvan a helyük a vallástörténetben, és becsülni lehet bizonyos emberi erőfeszítéseket - képesek az emberbe azt az ősi kísértést újra és újra becsempészni, hogy „olyanok leszünk, mint az istenek”. Tanulságos, hogy a modern mágusok magukénak tartják a jóga egész rendszerét, teljes megfelelést éreztetnek a jóga és az európai mágia között, és a jóga szemléletét és gyakorlatait egyaránt az „egyetemes mágia” részeként mutatják be.

Nekem az a véleményem, hogy az indiai jóga nem más, mint az indiai vallások okkultizmusa, mágikus képződménye. A mágiát pedig a Kinyilatkoztatás elveti.

Péter atya leveléhez annyit tennék hozzá: kultúrértékek átmenthetők, de a szellemi kontextusok nem „mixelhetők”. Radikális határhúzásra van szükség. A frankok megtérésekor, így jegyezte fel a történelem, ez a felszólítás hangzott fel: „Imádd, amit égettél, és égesd, amit imádtál.” Az evangélium nem szinkretizmus.