Elrontottam a gyomromat. Pénteken, április 1-én hajnalban úgy hánytam, mint egy szökőkút. Amúgy is keveset iszom, mióta rendben van a vércukrom; szervezetem dehidratálódott, és ennek következménye lehetett egy tudatkiesés. Nem mentem át misézni, gondolom a telefont se vettem föl, mire a gondnok és a portás átjöttek, hogy megnézzék, mi van velem. Hallottam őket jönni, válaszoltam a kopogásra, láttam őket, beszéltem velük, egyszóval eszméletnél voltam, amikor érkeztek. Fogalmam sincs, miért alkottak olyan képet, hogy eszméletlenül találtak. De ebből a képzetből kiindulva mentőket hívtak, hogy elvigyenek. Ám ezt senkinek sincs joga a fejem fölött eldönteni. Sajnálattal közölnöm kellett a mentőkkel, hogy nem vihetnek el. Ez mély melankóliával töltötte el őket, amit nem mulasztottak el kifejteni. Tudtam, hogy most az utolsó vonalban harcolok, dehumanizálásom megkezdődött. Küzdöttem ellene, mint a dühös oroszlán. Nem mint a Lánchíd békésen kérődző oroszlánjai, inkább mint a przemyśli emlékmű oroszlánja a Margit-híd budai hidfőjénél. Az egy igazán mérges példány.

Przemyślt 1915-ben bevették az oroszok, ha nem is hosszú időre. Én viszont sikerrel védtem az erődítményt, a támadók visszavonultak. Háziorvosommal megértettük egymást, a szükséges gyógyszereket szedem. Köszönet a templomigazgató atyának, aki nem erőszakoskodott velem, viszont pihenést biztosított. Nagy köszönet azoknak, akik segítségemre voltak, támogattak gyöngeségemben. Még nem tudok rendesen étkezni, de étvágyam visszatért és a gyomrom folyamatosan javul. Akik viszont semmibe veszik személyiségi jogaimat, azoknak a Przemyślben fogságba esett Gyóni Gézával azt mondom: Cézár, én nem megyek.