Déltájban Koloán arra az elhatározásra jutott, hogy konzervet ebédel. Tudta, hogy gyomra kényes a tartósítószerekre, csakhogy a hideg étkezés méginkább ártott neki, arra pedig ma sajnálta az időt, hogy étterembe menjen. Felszakított tehát egy babfőzelék-konzervet, tartalmát lábosba öntötte, és gyufa után nyúlt, hogy meggyújtsa a gázt. A skatulyában már csak egy szál gyufát talált, az pedig ellobbant a kezében. Másik gyufaskatulyát vett elő. Ebben egyáltalán nem volt gyufa, ellenben egy kis, fehér valami ugrott ki belőle, és hányta-vetette magát. Még mindig fehér volt, de már nem is volt annyira kicsi. Végül akkora lett, mint egy őz, és szarv nőtt ki a homlokából.

– Jé – mondta Koloán. – Hiszen te egy egyszarvú vagy. Más szóval unikornis.

– Igen – hajolt meg kecsesen az egyszarvú. – Te pedig egy Koloán vagy. Örvendek.

– Foglalj helyet, egyszarvú – mondta udvariasan Koloán. – Csak az az egy baj van, hogy ezek szerint te nem létezel. Egyszarvúak, más szóval unikornisok nem léteznek.

– Nem az a lényeg, hogy létezem-e – mosolygott kedvesen az egyszarvú. – A lényeg az, hogy baráti érzéseket táplálok irántad.

– Hm. Hol vannak azok a baráti érzések?

– Itt – mutatott az unikornis a szívtájára egyik patájával.

– Hm. És mivel táplálod őket?

– Tűzharmattal – válaszolta az egyszarvú természetesen.

– Hm. Kérsz babfőzeléket?

– Köszönöm – az egyszarvú elhárító mozdulatot tett a patájával. – Csak harmatvízen élek. Meg olykor tojásos lecsón.

– Nincs. Sajnos.

– Nincsen is igen jól elélek – biztatta az egyszarvú. – Meg sajnoson is.

– Megtudhatom a nevedet?

– Tűzharmat.

– Azt hittem, a tűzharmat az, amivel a baráti érzéseket táplálod.

– Úgy is van. Önmagammal táplálom őket.

– És miért hívnak Tűzharmatnak?

– Ezért – felelte az egyszarvú.

Hirtelen lobogni kezdett, mint a láng, lobogása betöltötte a szobát, aztán aláhullott. Koloán feje, válla, meg a konyhaasztal mind tele lett apró, kedves tüzekkel. Lassan kihúnytak, de Koloán olyan vidám lett tőlük, mint még soha.

– Maradj itt, Tűzharmat – kérte Koloán.

Az egyszarvú nevetett.

– Én is erre gondoltam. Edd csak meg nyugodtan a babfőzeléket.