Még 2001/2002 telén játszódott le egy másik kis találkozás, amit kedves emlékként őrzök.

A Nap utcában gyalogoltam kora reggel a Ferenc körúti metró-megálló felé. Szembejött velem egy négyéves forma barna kisfiú, fekete anyja kicsit lemaradva követte. A gyerek hangosan vezényelt magának, lármásan menetelt, mint egy jó hangulatban lévő hadoszlop. Aranyos volt. Elmosolyodtam, és az afrikai anyuka visszamosolygott. «Örülök, hogy helyesnek találod! Az én fiacskám!» Ezt mondta a mosolya.

Az anyaság megbecsülésével és a lovagiassággal kapcsolatban további mesélnivalóim vannak.

A Koloán hírügynökség jelenti. Tegnap, október 28-án reggel 7 óra 35 perckor termetes jaguár jött elő egy kukavödörből a Kis salétrom utcában. Az állat éhes lehetett, mert nyomban hozzálátott, hogy elfogyassza Hucksteiner Marcipánné 63 éves, Kéménykorom u. 34. sz. alatti lakost. Hucksteinerné szívrehatóan kérlelte a ragadozót, hogy ne egye meg, mert szeretné megérni az unokái esküvőjét, és egyelőre gyermekei sincsenek.

Amit most sikerült megfogalmaznom: a lovagiasság háborodik föl bennem, amikor Franco vagy Haynau megtorlásairól írok. Ha a másik fél kiszolgáltatott, aljas dolognak érzem bántani. Nem tudnék valakit úgy megszidni sem, mint ma láttam a fogpótlástani klinika tündérországában. Nem Tündér Ilonától, hanem egy tekintélyes férfitündértől, egy — külleméről ítélve valószínűleg szintén izraeli — tündérleánykával szemben, akinek az volt a bűne, hogy nem viselte a kötelező maszkot. Hát persze, ha az orvosok nem viselik.

Közvetlenül semmi pozitívat nem tudok tenni a romakérdésben, annyit azonban elhatároztam, hogy ha alkalmam van rá, a cigányok mellé ülök a járműveken, kifejezve ezzel szolidaritásomat és tiszteletemet. A duhajokat, részegeket persze továbbra is kerülöm, bármely etnikumból.

Nem írtam még Mozartról. Múlt héten hallgattam meg három hegedűversenyét. Az 5. tetszett legjobban, aztán az 1., végül a 4. sorszámú. Eltünődtem, milyen lelkesen írta Sík Sándor, éppen egy Mozart-hegedűverseny kapcsán:

Nincs többé romantika a fogorvosi székben, állapítottam meg kedden. Semmi kínzás. Vér se folyik már. Sok vihart látott bölcsességfogamat Tündér Ilona permanensen betömte, ki-kieső protézisem véglegesen föl van ragasztva. Yaffa hercegnő már három mintát vett felső állkapcsomról. Csak gyakoroljon a gyerek. Immár nemcsak pépeset tudok enni, hideget és meleget is ihatok fájdalom nélkül. Egyhangú élet!

Pierre Janelle könyvét olvasom: The Catholic Reformation. Szemléletes képet ad a trentói zsinat előzményeiről; számomra sokkal élvezhetőbb, mint Jedin nemrég olvasott könyve. Idézek egy bekezdést.

Vasárnap. Végeztem a délelőtti gyóntatással. Újpesten a metróvégállomás aluljárójába tartok, lefelé a lépcsőn. Lent egy asszony magából kikelve szid egy olyan tizenhét éves forma lányt. Dühtől megvadulva hajol feléje, míg a lány karjait védekezőleg is, dacosan is összefonva lapul háttal a falhoz a fúria elől. Az asszony nem képes fékezni haragját, hatalmas pofont mér a lány arcára. A lány sírva, visszakiabálva elszalad, ott mellettem, föl a lépcsőn.

Fogam már régóta nem fáj, de a végleges tömést még tegnap se kapta meg; valamit ókumlálnak. Viszont véglegesen fölragasztották felső front-protézisemet, amit a nyár elején erőltetett munkamenetben kaptam, hogy az «Ez az a nap» rendezvény szónokaként meg lehessen engem különböztetni egy vízköpő szörnytől. Mintát is vettek felső fogsoromról. (Yaffának másodszorra sikerült.)