Kertész Imre kapta az irodalmi Nobel-díjat. (Nem Adrian Garstone, mert a Gozugát nem olvasták.) Bár a név nem cseng teljesen ismeretlenül, nem tudtam róla és nem olvastam tőle semmit. Otromba, műveletlen Koloán. Azt mondta a rádió, hogy Nobel-díjas írónk fő témaköre a Holokauszt, amit személyesen is átélt. Ebből lehet következtetni, hogy zsidó. Regényei németül is megjelennek, ez valószínűleg segített az illetékesek figyelmének fölkeltésében. Mindenesetre fölragyog a magyar név, Kertészt pedig kiadják és olvassák (-suk).

Nem a fehér bálna. (Hogy untam azt a könyvet, hosszú tengerészeti leírásaival, no meg mennyire bosszantott a bálványimádást és az igaz Isten imádását egybemosó fejtegetéseivel.) Doug Mobley pünkösdi evangelizátort becézem így. Tulsai üzletember, aki évi egyhónapos szabadsága folyamán saját költségén útra kel és hirdeti a hitet. Tegnap este, az Új Jeruzsálem Közösség Tűz-evangelizációján találkoztam vele. Keményvonalas evangéliumi protestáns igehirdetés, roppant szimpatikus előadásban.

Nem viccelek már. Igazából csak azért bohóckodom, mert irtózom a nagyképűségtől. Na meg ezek a naplójegyzetek mégse állhatnak merő értekező prózából. Akkor távoznál csak hörögve. Esetleg zörögve. Vagy pörögve.

Nincs kizárva, hogy, sugárhajtású repülőként, dörögve.

Most olvastam el A zsinatok történetét Hubert Jedintől. Ködös germán, nem kenyere az áttekinthető előadás; könnyen illanó figyelmemmel sokszor azt se tudtam, melyik zsinatnál tartok. De azért segített jobban megérteni az Egyház múltját. Részemről már évekkel ezelőtt arra a meggyőződésre jutottam, hogy csak a 2. vatikáni zsinattal léptünk be igazán az újkorba. Viszont nem ártana végre is hajtani...

Nem a politikai radikálisokról lesz szó, hanem a fogamról, amit jobb ügyhöz méltó buzgósággal konzerváltak Izrael szépséges leányai, ahelyett, hogy nemes egyszerűséggel kirántották volna. Egy hétgyermekes családanya, akit Gyémántnak fogok nevezni, felvilágosított a Csodaszarvas listán, hogy feltevésem helyes, a csatorna van a gyökérben.

Megfigyeltem, hogy a csütörtök után mindig péntek következik. Ma is pontosan ez történt. Vajon lehetne ezen változtatni? Tartani egy rendhagyó hetet, amelyben három kedd van.

Eszembe jut zsidó barátom rabbi-vicce. A szűkös körülmények között élő rabbi pénzt talált szombaton, de szombaton nem szabad pénzhez nyúlni. Így hát imádkozott, és, láss csodát, jobbról szombat volt, balról is szombat volt, de ahol a rabbi állt, ott vasárnap volt, és szabad volt fölvennie a pénzt.

Csajkovszkij 5. szimfóniáját hallgatom, CD-ről. Áradóan, túlzóan, szinte felelőtlenül szép zene. Szerb Antal írta Rilke verseiről, hogy néha azt érezzük, ez már túlságosan is szép. Igazából nincs olyan, hogy «túl szép», mint ahogy túl jó vagy túl igaz sincsen; de az biztos, hogy van a szépségnek egy, megfelelő technikai tudással viszonylag könnyen előállítható fajtája, amely megkerüli a tragikum igazságát. Azzal, hogy a csúnyát nem legyőzi, hanem kihagyja, megfosztja magát a legnagyobb mélységektől.

Ma reggel, az újpesti városháza mellett, megható csoportot figyeltem meg. Fiatal anyuka hordozta legkisebb gyermekét à la kenguru, miközben a legnagyobbik a középsőt navigálta egy gyerekkocsiban. Az édesanyát csak futólag láttam, nem tűnt cigánynak, de a gyerekek bőre barna volt. Lehet, hogy a férj afrikai, de az is lehet, hogy az asszony is barnabőrű, csak nem vettem észre. Mindenesetre úri módon voltak öltözve. A legnagyobb kislány is pöttöm volt, roppant aranyosan hatottak így teamben. Isten kibontja szépségét a családban. Mennyi gond!

Hallom ma reggel a rádióban: Dávid Ibolya, a Magyar Demokrata Fórum elnöke, megindokolta, miért nem akar egyesülni pártja a Fidesz Magyar Polgári Párttal. «Az összefogás erősebb, mint az egyesülés, mert két lábon áll.» De hát a gyerek is látja, hogy ez szofizma. Ha a két párt külön jelölteket állít a választásokon, egymástól vonnak el szavazatokat, és ezzel a vörös szekfűsöket segítik. Ha pedig nem állítanak külön jelölteket, a különállás pojácáskodás.

Pihenésül a spanyol polgárháború után, elolvastam Agatha Christie regényét, A Bertram-szállót. Világhírétől övezve Christie megengedhette magának, hogy kísérletezzen; ez a könyv detektívregénynek még közepes sincsen. A gyilkosság a regény vége felé történik, és a gyilkost nem tartóztatják le, nem is bizonyítják rá a gyilkosságot. Számomra azonban ez nem volt hátrány. Egy vérbeli Agatha Christie után, érzékeny idegrendszeremmel és esőerdőként burjánzó fantáziámmal, egész este azt várom, mikor jön elő a killer a fürdőszobából.