A 2007. novemberi Zikkaronon felolvastam Dániel könyvének azt a részét, amely a területi szellemekről, azok egymással folytatott küzdelméről szól (10. fejezet). Számítottunk az összecsapásra.

Harminc fölötti létszámmal, két gitárossal imádkoztunk. Több erőteljes nyelvének adatott. Jöttek vezetések a Szentlélektől. Az egyikről már kezdtem azt gondolni, hogy nem Istentől származik, csak a fantáziámból. Úgy éreztem ugyanis, hogy az Úr gyógyítja valakinek a jobb térdét a tőlem balra állók között, ám nem jelentkezett ilyen. Később azonban valaki bevallotta, hogy neki valóban volt baj a jobb térdével, csak megfeledkezett róla. Kár, az ilyen megfeledkezések el tudják bizonytalanítani a karizmák használatát.

A csúcspont Erzsi nővér prófétai szava volt a félelem – sőt: rettegés – lelkéről. Valakit hatalmában tart, mondta, s ha mer jelentkezni, közösen fogunk imádkozni szabadulásért. Ilyenkor azonban nem várjuk el okvetlenül a jelentkezést, mint a testi bajoknál, mert tiszteljük az intimszférát. Az illető nem jelentkezett, így távolból imádkoztunk érte.

Imádkoztunk László titkárunk húgáért, aki makacs, állandó fejfájásban szenved. Éreztem, hogy mélyen gyökerező problémáról van szó, és felszólítottam őket, hogy folytassák az imát otthon is. Mi is folytatjuk, távolról. Ilyenkor a „polipkarok” lassan válnak le az áldozatról.

Hála és dicsőség Istennek. Köszönet mindenkinek. Él az Úr!

A harc folytatódik.