„Perdül, perdülj, Szulamit!” – biztatják a menyasszonyt az Énekek énekében (7,1), miközben szépségét dicsérik. A menyasszony neve (Szulamit) és a vőlegény neve (Salamon) ugyanabból a tőből származik. A menyasszony (az Egyház) szépsége a vőlegény (Isten) szépségével rokon, azt tükrözi.

„Perdülj, perdülj, Szulamit!” A lelkigyakorlaton azt próbáltuk minden oldalról áttekinteni, hogyan juthatunk el Isten szépségének élvezetéhez már a földön, jól tudva, hogy ez csak ingyenes ajándék lehet. Létrehozni nem tudjuk, legföljebb előkészülhetünk rá. Isten megközelíthetetlen. A Jelenések könyvében (4,2-11) Isten királyi széken ülő „valaki”, akinek trónusából villámok csapnak ki. A trón előtt hét fáklya ég, Isten „hét szelleme” vagy lelke, a Szentlélek teljessége, aki pünkösdkor az emberiségre is kiömlik, hogy a mennyei Hét Láng imádó lobogása mindnyájunké legyen. A Hét Láng nemcsak a lelkigyakorlatot rendező kis közösség titka, hanem az egész Egyház misztériuma. Egyetlen módon közelíthető meg: csak a trón előtt „mintegy megölve” álló Bárány tudja megnyitni az emberi sors hétpecsétes könyvét (Jel 5.1-14).

Istent háromféle módon ismerhetjük meg. Az első az állítás útja (via affirmationis), amelyben a teremtésben talált tökéletességeket átvisszük Istenre. Így alapvető, pozitív képet nyerünk a Teremtőről, aki színtiszta jó és csak jót alkotott. Nagyon sok keresztény ott akad el, hogy negatív tapasztalatait, a sötétség hatalmának műveit vetíti rá Istenre, és ezzel eltorzítja az ő végtelen szépségét. Pedig a rossz nem pozitív valóság, hanem mindig valamilyen jónak a hiánya. A kereszténység létoptimizmusa alapvető ellentétben áll a manicheizmussal, amely a rosszat a jóval egyenrangú őspólusnak tekinti. Nekünk a remény embereinek kell lennünk egy panaszkodó, kesergő világban.

Isten megismerésének második vetülete a tagadás útja (via negationis). A világban fölllelt tökéletlenségeket tagadnunk kell Istenről. Ez bennünket egyrészt bűnbánatra vezet, saját negatívumaink megtagadásához, másrészt azonban szellemi harcra ösztönöz: a sötétség szellemi hatalmaival föl kell vennünk a küzdelmet, nekünk magunknak, nem pedig arra várnunk, hogy ezt valaki más, „szakember” fogja elvégezni helyettünk. A sátán elleni harcban minden keresztények szakembernek kell lennie.

Van azonban egy mélyebb dimenziója is az Istenhez vezető útnak. A világ tökéletességei sem vihetők át változatlanul a Teremtőre, hanem egy új, isteni minőségben, amelyet mi magunk nem tudunk produkálni, csak ő tud – kegyelemből, szabad elhatározásából – belemeríteni bennünket. Itt jelenik meg a fokozás útja (via eminentiæ). Ebben nemcsak bűneink korlátaitól, hanem teremtményi mivoltunk korlátaitól is meg kell szabadulnunk, egy misztikus halállal, amelyet egyikünk se kerülhet el, aki keresztény hivatását, az életszentséget el akarja érni. A mennyben csak szentek vannak, legkésőbb a tisztítótűzben mindnyájan megízleljük a Bárány halálos sebének fájdalmát. Benne lakik a boldogság.

A lelkigyakorlaton újból fölmerültek a résztvevők pénzügyi nehézségei, mert meglehetősen kevesen (harminc fő alatt) voltunk együtt. Ezért kell még beszégetnünk arról, hogy a helyszín vagy az időtartam módosításával ne próbáljuk-e megkönnyíteni a részvételt, vagy talán csak a meghirdetés volt elégtelen. Az eredményt a Lelkigyakorlat 2009 oldalon fogjuk közzétenni.