Milánó

Úgy látszik, lassan tradícióvá válik egy őszi olaszországi kiruccanás. De mielőtt irigykedni kezdenél, csak semmi nyálcsorgatás, TALAKE, elmondom, hogy ez megint business ügyben volt, reptér melletti hotel, semmi városnézés, egész napos tréning.

De azért nagyon sajnálni sem kell, mindig csurran-cseppen egy kis élvezet…például az, ami motivált egyedül a kiruccanásra, éspedig, hogy angol nyelven folyt a tréning, ez jó. Nem azt mondom, hogy amikor hajnali fél 4-kor fel kellett kelni a repülő miatt, akkor ez olyan nagyon vonzónak tűnt volna, de ez van. Szerencsére, amikor utaztatják az embert, akkor legalább kisírunk egy priority boardingot és egy reserved seat-et, így azért mindjárt más J A Malpensan egy maffiozó külsejű sofőr várt minket, aki kis hercehurca után hajlandó volt a Főnököm is bevenni a taxiba, majd úgy robogott keresztül Milánón velünk-ugyanis mi a Linate mellett laktunk- hogy főnököm is, én is csak szisszentünk nagyokat, én aztán jobbnak tartottam becsukni a szemem. Hát az olaszok vezetési stílusát ismerjük, most sem volt ez másképp. Időnként hangosan kommentálta a dolgokat, szidta Berlusconit, a Mercijén a radarok állandóan sípoltak elöl -hátul, annyira közel suhantunk el egyéb járművek mellett, előttünk egy furgon fellökött egy robogóst, sebaj, felkelt, leporolta magá,t oszt’ tovább… Röpke másfél óra alatt átszeltük Milánót.

A tréningről nem írok, nincs mit, és amúgy is titoktartásra vagyunk kötelezve, nem vicc. Én a magam részéről a villámrelax módszerrel éltem, azaz szendergés közben figyeltem mit mondanak és tulajdonképpen élveztem, de a kialvatlansággal nagyon küszködtem. Azért volt egy-két vicces esemény, például ugyebár az egészet amerikaiak tartották, akik hozzá vannak szokva az erősen responsiv hallgatósághoz. Nos, jelen esetben közép-kelet Európa és az oroszok, ukránok képezték a hallgatóság fő törzsét, elvétve egy-egy skandináv, angol, vagy egyéb nyugati. Így aztán amikor a Chairman reggel vidáman köszöntve belerikkantott a mikrofonba, hogy: „Jó reggelt kívánok, ugye milyen finom volt a reggeli?” mindenki hallgatott, egyedül a svédek kiabálták, hogy Yes. Mondjuk amilyen kajával ők élnek ott fent, nem is csodálom, hogy ilyen lelkesek voltak egy olasz reggelitől. De mi közép-, és keletiek csak némán meredtünk a hölgyre, aki ettől kellőképpen zavarba jött.

Amúgy a kajára nem volt panasz, én antipastikkal teljesen jól eléldegéltem, nagyon szeretem őket, nem kell nekem utána már második fogás, se desszert…

Az első nap délutánján felfedeztem a közelben egy templomocskát , beléptem és rögtön megcsapott az, hogy ihajja, ez itten Olaszország, egy földet taposok a pápával, csuhajja! És hogy mitől lett ez az érzésem? Attól, hogy a templom nyitva volt, voltak is benne imádkozók, megnéztem, napi 2 mise hétköznap, csomó fiatal kis pap tablóképe az előtérben, csupa mosoly, csupa ifjúság, csupa remény…hú, rögtön élő Egyház érzetem lett! A misén is egész sokan voltak mindkét nap és bár annyira fáradt voltam, hogy inkább csak üldögéltem az Tabernákulum előtt, semmint imádkoztam, de mégis, mégis, mégis…ugye érted, Talake?

Első este a Főnököm felvetette, hogy nem megyünk-e be Milánóba. Az összes nőszemély megörült, hogy egy férfi hajlandó Milánóba menni, így a túra el lett döntve. Erőst gondolkodtam, mit válasszak, mert az alvás is igen vonzó programpontnak tűnt számomra, na de aztán győzött a szociális érzék, gondoltam, aludni otthon is tudok, és beneveztem én is a túrára. Igaziból csak a dómot néztük meg kívülről, mert már irtó késő volt, de még így is lenyűgöző volt, meg csavarogtunk egy kicsit a környéken, a Scalat alig találtuk meg, olyannyira jelentéktelen kívülről. De ott bent mászkerálni Milánó szívében, annak is volt egy hangulata, élet, nyüzsgés…Közben befutott a metróhoz egy csomó rendőr, tűzoltó és mentő és lerohantak a metróba (klikk a képre), mi pedig azt mondtuk, ilyen nincs, nehogy megint úgy járjunk, mint Rómában!

Szerencsére nem jártunk úgy, ami nem is volt baj, mert már a végkimerülés határán voltunk, nem csak én, de a többiek is, hiába, a korán kelés és az egész napos fejtágítás fárasztó.

Ezen a napon még két olyan esemény történt, ami említésre méltó. Az egyik, amikor kimentem a városba és felfedeztem, hogy a közelben van egy templom, misével és rögtön eldöntöttem, hogy vissza is megyek a misére, akkor amikor elindultam, néhányan megkérdezték, hova megyek. Csavarogni, mondtam. Aztán útközben a templom felé nagyon elszégyelltem magam, mondom, nem igaz, hogy ilyen egy marha vagyok, na milyen nagy keresztény vagyok, mi,  miért nem mondtam, hogy misére megyek és kértem az Urat, ha gondolja, adjon egy második esélyt. Na, mire visszaértem, a kollégáim már egy kerek terített asztal körül ültek, mintegy tízen. Akkor az egyik legharsányabb megkérdezte, na, merre jártál. Hohó, itt van a második esélyem, gondoltam és mondtam neki szépen: Misén voltam. A többiek udvariasan hallgattak (és erről az jutott eszembe, amit Hartl mesélt, a sztorit lásd az én történetem végén) ez a nőszemély pedig elkezdett beszélgetni velem-másról. De egyébként a dolog annyira izgatta, hogy másnap a reggelinél újra odajött és megkérdezte, miért mentem el misére, ez valami kötelezettség-e nálam. Mondtam, hogy tulajdonképpen igen, de sajnos aztán sokat nem tudtunk beszélgetni, mert elsodorta a reggelire igyekvő tömegek rohama.  Nos, ez volt az egyik.

A másik pedig egy koldus volt a metrón. Semmi extra, indiai, vagy cigány lehetett, egy mankóval poroszkálva kéregetett a metrón, ilyet itthon is látni. A reakciók is azok voltak, mint itthon: úgy tenni, mintha észre sem vennénk. Nekem egy ideje az a taktikám ezekkel, hogy ugyan pénzt soha nem adok, mert nem hiszek abban, hogy ez jó így, de ezt rájuk mosolyogva , a szemükbe nézve szoktam, úgy, hogy kitárom a kezem és mutatom, hogy nincs zsozsó és mondom, hogy bocsi, de nincs. Ezt általában tudomásul szokták venni. Ez a koldus viszont annyira megörült annak, hogy ránéztem, hogy elkezdett valamit magyarázni ő is mosolyogva, aztán tovább csoszogott és végül mielőtt leszállt volna a következő megállónál, az ajtóból visszafordult, rám mosolygott és feltartott hüvelykujjal a LIKE jelét mutatta nekem. Hálás volt azért, hogy felvettem vele a kontaktust, meglehet hálásabb, mintha pénzt adtam volna. Érdekes tapasztalat volt. Azt hiszem, Ferenc pápa mondta nemrég, hogy úgy adakozzunk a koldusoknak, hogy  közben emberszámba véve őket kommunikáljunk is velük, ne csak odavágjuk a pénzt. Nos, én tökéletesítettem a technikát, pénzt már nem is adok, csak kommunikálok. De még nem érkezett a Vatikánból felkérés, hogy menjek el tanácsadónak. :)

A kedd esti vacsorán odajött egy langaléta idős pasas, ahogy ott ültünk, jobbomon a Főnököm, balomon a témavezetőm, akik egyébként kiválóan szórakoztak azon, hogy rémtörténeteket meséltek a phd védésekről, hogy engem idegeljenek. A pasi azt mondja, üdvözli a magyarokat, szabad-e egy hely itt. A 2 tanárom mondta, hogy igen, mire a pasi letette a cuccosát és elment kajavadászatra, én meg megkérdeztem őket, ismerjük-e ezt a fószert. Hú, TALAKE, látnod kellett volna az arcukat, most én szórakoztam jól rajtuk, haha, annyira elsápadtak, majd’ hátraestek a kérdésemtől és a tisztelettől dadogva kinyögték, hogy de hiszen ez J. L., a legnagyobb név a gyermekdiabetológiában, uhajja. No, hát ilyen is van, na bumm. Egyébként jópofa volt az öreg, elszórakoztatott minket régi nagy emberekről szóló történetekkel, meg még a kommunista magyaro-i élményeiről. Persze ilyenkor mindig meg kell hallgatni, ő milyen nagyágyú volt és van, de ezt már megszoktam tudós körökben, mindenki annyira tudatában van a saját nagyságának, amit szerényen be-beszúr a beszélgetésbe, például: igen 1968-ban jártam Magyarországon, akkor itt volt az ISPAD kongresszus, igen, akkor volt, mert az volt az az év, amikor feltaláltam a perpetuum mobilét és az ISPADF örökös tiszteletbeli elnökének választottak és azóta mindenhova meghívnak, én vagyok a díszvendég…és így tovább és így tovább. Na de aki nagyot alkot, talán meg is érdemli, hogy legyen önbizalma és csak én vagyok rosszmájú. Egyébként, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, erről is eszembe jutott egy valóban nagy hírű kardiológus ismerősöm, aki egyszer azt mesélte, hogy még nem volt olyan illusztris ember temetésén, ahol a megholtat méltató ember ne MAGÁRÓL beszélt volna. „Amikor ÉN elkezdtem XY mellett dolgozni, és XY ezt mondta NEKEM és ÉN akkor ezt meg ezt mondtam és csináltam..” J Azóta figyelem ezt és tényleg így van, hja emberből vagyunk….Na ezt most már nem is tudom, miért írom…

Más említésre méltó esemény nem történt. Tartozom még Johannes Hartl történetével. A vonaton utazott és az napi imáját végezte éppen, amikor egy belső hang elkezdte döngicsélni a fülébe: Johannes, te otthon térdelve szoktál imádkozni. Johannes hessegeti, hessegeti a gondolatot, de hát vonaton vagyunk, Uram, mit szólnának az emberek…de a hang csak ismételgeti: otthon térdelni szoktál. Johannes nem bírja a feszültséget, felugrik, kimegy a folyosóra, ott szembe jön valami leharcolt ifjú sátánista pólóban, Johannes azt gondolja magában, no ha az ellenség így hirdeti magát, akkor nehogy már….Visszamegy a fülkébe, fogja a Bibliáját, letérdel és 5 percig térdelve imádkozik.  Utána azért körbenéz, és azt látja, mindenki udvariasan és buzgón másfelé néz, vagy az újságjába temetkezik még véletlenül se felnézve. J. Ezt csak azért írtam, mert ilyen udvariasan hallgattak az én magyar társaim is. J Amúgy egy héttel Milánó előtt pont Angliában voltunk formation day-en, ahol Damian arról beszélt, mennyire fontos a keresztény szimbólumok feltűnő viselete. Mert a csadort, a sábeszdeklit, a harekrisna cuccot, vagy akár a sátánista jellépeket olyan bátran viselik és mindenki elfogadja és nem botránkozik, mi meg keresztények-holott Európában még mindig mi vagyunk önbevallás szerint a legtöbben- rejtőzködő életmódot élünk és nem tudjuk egymásról sem, hogy ni, itt is egy keresztény, no, ott is egy…Ugye ez csak akkor kínos, ha az ember szégyent hoz a rajta lógó jelképre, pl  türelmetlenül  ráförmed valakire , és akkor máris: no ezek a keresztények? Na de lehet, hogy ez csak kísértés, nekünk viselni kellene a jelképet, viselkedni ahogy csak tudunk, aztán a többit Istenre bízni.

Kissé szétesett ez a beszámoló, TALAKE, nézd el nekem, öregszem, már nekem is mindenről adomák jutnak az eszembe. És még csak nem is leszek akkora ember, mint JL. Nekem az is elég, ha a mennyei bankettre örökös vendégként bejutok, a tiszteletjegyem már megvan (a Tiéd, is, TALAKE), remélem, nem játszom el…. J