Minden, ami Istenen kívül létezik, teljes függésben van Istentől léte­zésében, fennmaradásában és működésében. Isten nem szorul senkire, a mindenség azonban legbensőbb mivolta szerint száz százalékig Istenre szorul. Nincs semmi más, mint Isten és teremtményei.

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet (Ter 1,1).

Az Úr szavára lettek az egek, s szája leheletére az ég sere­gei (Zsolt 33,6).

Gyermekem, kérlek, tekints az égre, és nézz a földre és mindarra, ami rajta van! Gondold meg, hogy Isten semmi­ből teremtette és az emberi nem is ugyanígy keletkezett (2Makk 7,28).

A Teremtés könyvének első fejezete nem az univerzum keletkezé­sének módját adja elő. Ezt az emberi szerző nem ismerte, és Isten csodás módon nem tárta föl előtte. A hatnapos teremtéstörténet fő mondanivalója, hogy mindaz, ami Istenen kívül létezik, Isten te­remtménye, továbbá hogy mivel Isten jó, alkotásai is jók: a teremtés mindenestül jó.

Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott (Ter 1,31).

A gnosztocizmus (II. századtól) szerint az anyag rossz, és nem a jó Istentől, hanem valamilyen negatív ősprincipiumtól származik. A megváltás abban áll, hogy az emberi szellemet ki kell szabadítani az anyag fogságából. A perzsa dualizmusból eredő manicheizmus (alapítója Mani, †276) szerint is két ősprincipium van: a Világos­ság és a Sötétség, Ormuzd és Arimán. A világosság istene szellemi és szent, a sötétségé anyagi és gonosz. A gyermeknemzés bűn. Fi­atal korában Szent Ágostona rossz nem önálló valóság (szubsztancia), hanem hiány a jóban. (354430) is a manicheizmus híve volt, de édesanyja imái és saját igazságkeresésének hatalmas szellemi erőfeszítései megszabadították ettől a tévedéstől. Felismerte, hogy

Ami csak van: jó, – a rossz pedig, minek eredetét kerestem, nem lehet szubsztancia, mivel ha szubsztancia volna, jó volna. Mert vagy romolhatatlan szubsztancia volna, azaz valami felsőbbrendű Jó; vagy romlásnak alávetett szub­sztancia volna, melynek jónak kell lennie, hiszen enélkül nem lehetne a romlásnak alávetve (Vallomások VII. 12,18).

A középkori bogumilok (Bulgária, Bosznia), katharok (Németország, ÉszakItália) vagy albigensek (DélFranciaország) szektája a manicheus dualizmust folytatja. A “tökéletesek” lemon­danak a házasságról, vagyonról, szeszes italról és húsételről, míg a “közönségesek” vétkezhetnek, ők csak majd a halálos ágyukon föl­vett “szellemi keresztségben” részesülnek.

Az Egyház álláspontját a manicheus dualizmussal szemben a XII. egyetemes (4. lateráni) zsinat fogalmazta meg (1215):

Erősen hisszük és egyszerűen valljuk, hogy csak egy igaz Isten van, a mindenség egyetlen principiuma: mindenható erejével ő alkotta a semmiből az idő kezdetétől mindkét te­remtményt egyaránt, a szellemit és a testit, vagyis az angyalit és a világit, s ennél fogva az emberit is, amely ve­gyesen tevődik össze szellemből és testből. A sátán ugyanis és a többi démon mint Isten teremtményei természetüknél fogva jók, de önmaguktól rosszá lettek (DS 800).

Az újkori gondolkodásban is kísért, hogy a valóság két – pozitív és negatív – őspólusra vezethető vissza. Madách Lucifere, Jung “árnyékszemélyisége” nélkülözhetetlen elemei a teljességnek. Bi­zonyos szabadkőműves irányzatok Lucifert hívják segítségül (Carducci: Himnusz a Sátánhoz). Graham Greene Isten világos és sötét oldaláról beszél (A tiszteletbeli konzul), amelyek egymással küzdelemben állnak. Mindezekkel a gondolatokkal szemben a ke­reszténység alapvető létoptimizmust képvisel: a lét jó, minden teremtmény létezésénél fogva részesedik Isten jóságában. A rossz másodlagos, nem egyenrangú a jóval.

Az egész mindenséget szabad elhatározással
az egy igaz Isten hozta létre, aki végtelenül jó,
és csak jót alkot.

Az angyalok teremtése a 4. lateráni zsinat fenti hitvallása szerint hozzátartozik a krisztusi hithez. Az angyalok (angelosz = “hírnök”) szellemi teremtmények, akik közül egyesek Isten mellett döntöttek és most “látják a mennyei Atya arcát” (vö. Mt 18, 10), mások Isten ellen döntöttek és elvesztették a vele való közösséget (a sátán és a démonok: vö. Lk 10,18; Jel 12,7). Az angyalok döntései visszafordít­hatatlanok, mert ők nem anyagi lények, ezért nem az idő egymásutánjában élnek (vö. KEK 392). A jó angyalokat tiszteljük, de nem imádjuk, mert az imádás egyedül Istent illeti meg.

Miért teremtette Isten a mindenséget? Az Abszolútum nincs rászo­rulva a relatívumra. Istennek nem szükséglete a teremtés, hanem szabad tette. Nem késztette rá külső ok, hanem saját lényét akarta kinyilvánítani.

A teremtés célja Isten dicsősége, vagyis szentségének megnyilvánulása.

Alapvető igazság, amit a Szentírás és a Szenthagyomány nem szűnik meg tanítani és liturgiájában hangoztatni: “A világ az Isten dicsőségére teremtetett” (1. vatikáni zsinat, DS 3025). Isten teremtett mindent, amint azt Szent Bonaventura (XIII. sz.) magyarázza: “nem azért, hogy di­csőségét növelje, hanem hogy feltárja és közölje”. Istennek ugyanis nincs más oka a teremtésre, mint szeretete és jó­sága: “A szeretet kulcsa az, amivel kezét kinyitotta a teremtmények létrehozására” (Aquinói Szent Tamás, XIII. sz.). (KEK 293)

A teremtmények nem öncélúak. Viszonylagos önállóságuk ellenére a szabad teremtmények is Istenért vannak. Az ember is úgy találja meg saját létezésének értelmét, ha tudatosan vállalja, hogy Isten dicsősé­gére van teremtve. Saját boldogságunk Isten megdicsőítésében áll.

A teremtés a három isteni személy közös műve (KEK 290292).