A boldogult Antalóczi Lajos atya, aki könyvet írt a magánkinyilatkoztatásokról és szakértő hírében állott, bár ezt szerényen szabadkozva elhárította, akkor tette közzé Vassula próféciáiról szóló véleményét, amikor a Hittani Kongregáció még nem nyilatkozott a kérdésben. Bátor cselekedet volt, ami után a Vassula-rajongók majd széttépték. Amikor a Kongregáció Közleményéről szóló sajtóbeszámolók megjelentek, a témáról szóló zárszavában végleg lezártnak minősítette az ügyet. Optimistának bizonyult, a téma tovább húzódott, és húzódik még ma is.

A Közleményről először azt állították, hogy nem érvényes, mert nincs aláírva. Ezért adta ki a Kongregáció Sajtónyilatkozatát, amelyben leszögezte, hogy a Közlemény „teljes érvényben van. Az illetékes hatóságok jóváhagyták, és meg fog jelenni az Acta Apostolicæ Sedisben, a Szentszék hivatalos lapjában, a Kongregáció prefetusának és titkárának aláírásával.” Meg is jelent. Saját szememmel láttam az Acta Apostolicæ Sedisben [AAS, vol. LXXXVIII, N. 12 (5 Decembris 1996), 956-957].

Másodszor azt állították, hogy Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, egy nyilatkozatában visszavonta a Közleményt. Ez az állítás nevetséges. Magánkijelentésekben nem lehet hivatalos dokumentumokat visszavonni. A Sajtónyilatkozatban a bíboros prefektus kénytelen volt tiltakozni szavainak elferdítése ellen. Ha jól emlékszem a történtekre, még később is előfordult, hogy barátságos fogalmazású Ratzinger-interjú(k)ra hivatkozva próbálták a Közleményt semmisnek tekinteni. Az erős óhajtás eltompítja a realitás-érzéket, avagy: éhes disznó makkal álmodik. Vassula támogatóinak ez az elvakult közönye a nyilvánvaló tényekkel szemben olyan jelenség, amelyre még érdemes lesz visszatérnünk.

Fölerősödött a Közlemény érvénytelenségét állítók hangja, amikor a Hittani Kongregáció – Vassula kezdeményezésére – párbeszédbe bocsátkozott Vassula Rydénnel. Jól emlékszem, amellett kardoskodtak, hogy már maga a párbeszéd ténye Róma álláspontjának megváltozását jelenti, ami ismét ijesztő naivság. Ám amikor a párbeszédet követően a Kongregáció egyes országok püspöki karához írt levelében fölhívta a figyelmet arra, hogy Vassula „hasznos megvilágításokkal” szolgált, ezt aztán végképp Vassula teljes tisztázásának tekintették. A Kongregáció levelének magyar szövegében félre is fordították a ha formito utili chiarificazioni kifejezést, azt a benyomást keltve, hogy Vassula mindent tisztázott, holott ez nincs a levélben.

A lelkendezések ellenére rideg tény marad, hogy a Kongregáció nem vonta vissza a Közleményt. A helyzet megváltozott, de a változás nem a Közlemény visszavonásában, hanem a „hasznos megvilágítások” létrejöttében állt. Vassula Megvilágításai kifogástalan katolikus teológiát képviselnek (a prófétahölgy nyilván igénybe vette teológusok segítségét), ezért segíthetnek abban, hogy az üzenetek olvasói elkerüljék a hitbeli tévedéseket. Más kérdés azonban, hogy az üzenetek tartalmát helyesen adják-e vissza. A Kongregáció nem nyugodott meg abban, hogy valóban mindenben ez lett volna az Igaz Élet Istenben üzenetek eredeti jelentése. A püspökkari elnökökhöz intézett, 2007. január 25-én kelt levelében a Kongregáció leszögezi, hogy „az 1995-ös Közlemény a megvizsgált írások tanbeli megítélését illetően érvényben marad”.

Értsük meg, miről van szó. Tegyük föl, megírom az újságban, hogy a magyar zászló piros-fehér-kék színű. Ezt az állításomat kétségbevonják. Erre írok egy tisztázó nyilatkozatot, melyben kijelentem: amikor azt mondtam, „kék”, a fű és a falevelek színére gondoltam. Lehet, hogy ezt elhiszik nekem, de ettől még az, amit leírtam, téves marad. A „kék” és „zöld” szavaknak ugyanis megvan a jól definiált jelentése, és ha ezeket összecserélem, félrevezetem olvasóimat.

1987 április 4-én Vassula azon tünődik: Jahve beszél hozzá vagy Jézus. Ezt a választ nyeri: „Vassula, én Egy vagyok, Egy vagyok, én vagyok az Isten, aki életet adott neked. Valóra váltottam Szavamat. Testben jöttem a Földre. Egy vagyok. Megáldalak Vassula. A Szentháromság Egy. Egy vagyok.” Eszerint tehát Jahve és Jézus ugyanaz, nincs köztük tényleges különbség? A Szentháromság Egy, tehát azt is mondhatjuk, hogy az Atya jött testben a földre? Ez a szabellianizmus eretneksége. A Megvilágításokban Vassula kijelenti, hogy mindig tudta, melyik isteni személy beszél hozzá, és az üzenetek nem sértik a személyek különbözőségét, csupán az egylényegűséget hangsúlyozzák. Csakhogy amikor Jézus a János-evangéliumban azt mondja: „Én és az Atya egy vagyunk”, az „én” szó, a nyelv törvényei szerint, a beszélő személyt jelenti. Az Atyáról harmadik személyben beszél. Ez szabatos. Amikor Vassulánál azt mondja: „én Egy vagyok”, akkor az „én” névmás mindhárom személyt jelenti. Talán még világosabbá teszi ezt az 1987. február 17-én kelt üzenet: „Én vagyok az Atya és a Fiú, most már érted? Egy vagyok.” Ez szabelliánus állítás, akármit nyilatkozik is utólag Vassula.

Vagy nézzük az Antalóczi atya által kifogásolt kijelentést „Bármikor eljöhetsz hozzám, és bármelyik templomba. Ne tégy különbséget, mint a többiek! Mindegyik hozzám tartozik.” Ez a felekezetek egyenértékűségét jelenti. Később, a Megvilágításokban, Vassula tiltakozik a pánkeresztény egységtörekvés vádja ellen, és nem vallja magát az egyházak felett állónak. Az idézett üzenetnek azonban ilyen az értelme, bármit is mond vagy gondol Vassula később.

A Kongregáció tehát kitart amellett, hogy az üzenetekben dogmatikai tévedések vannak. Persze ez csak a Közlemény kiadásáig (1995) megvizsgált írásokra vonatkozik – de egy dolog ebből is világosan következik: az üzenetek nem jöhetnek közvetlenül Istentől. Isten szavában nincs tévedés. Ezért „a Kongregáció arra szólít fel minden hívőt: ne tekintsék természetfölöttinek Vassula Ryden asszony írásait és beszédeit, hogy megőrizhessék annak a hitnek tisztaságát, amelyet az Úr Egyházára bízott”. A Közleménynek ez a felszólítása máig érvényben van, és minden katolikus hívőt kötelez.

Szabad olvasni Vassulát. De, mint a püspökökhöz írt levél mondja, „okos kiértékelést tanácsos végezni, esetről esetre, azzal a céllal, hogy a szóbanforgó írásokat a hívők képesek legyenek az adott magyarázatok fényében olvasni”.

A boldogult Antalóczi atya túlbecsülte a Közlemény dogmatikai súlyát. Nem dogma; nem tévedhetetlen; nem is ítélet, csak figyelmeztetés. Ám gyakorlati (erkölcsi) bizonyossággal, lelkiismeretben kötelező. Aki figyelmen kívül hagyja, még nem eretnek, de a vakmerő vélekedés bűnét követi el a hit ellen.