nem lehet elég korán kezdeni

bánatában a kukába vetette magát

Valahányszor a hegyek közt megyünk misére, mindig megérint valami. Nem emlékszem, hogy például a hegyi tűzoltók miséjéről írtam-e blogot, majd megnézem.

Most Obertauernben mentünk misére, merthogy itt vagyunk. Egyetlen mise van itt a hétvégén, mégpedig 5 órakor. Maga Obertauern egy hágó tetején levő falu Salzburg tartományban, 1750 m-en, úgy 500 lakossal és 5000 turistával, és ide viszonylag gyakran jövünk síelni, mert Guidó nagyon szereti. Most is kijöttünk 4 napra, ebben az idényben lehet, ez lesz az egyetlen síelésünk.

Amikor magamban vagyok, mindent úgy elbonyolítok. Az életet egy terhes, bonyolult összevisszaságnak látom és akárhova nézek elviselhetetlennek tűnő élethelyzeteket, nyomorúságokat, rémisztő szenvedéseket látok. 

És akkor elmegyek a közösségbe. Dicsőítés után leülünk kiscsoportba, megosztásra. Elmondják a testvérek, hogy mi van velük. Mindenkinek van nyűge, baja, de érdekes, mindenki mosolyogva meséli.

Valaki egyszer azt mondta nekem felháborodottan: minek beszélünk a bűnről, az nincs, meg van bocsátva, el van törölve, el lehet felejteni. Persze, igaza van. Csak arról szeretünk elfeledkezni, hogy meg  nem megtörténté nem lehet tenni. Mert következményei vannak. Csak az az egyszerű példa jut eszembe, hogy ha valakinek abortusza volt és megbánja: igen, meg van bocsátva. De ettől még ha megsértették a méhét a küretnél, esetleg nem lesz többet gyereke. Vagy ha megöltem valaki,-igen megbocsátathatik- de azzal még az illető halott és a családja szenved. Ha valami jót elrontottunk, akkor annak kihatása van a körötte és utána levő dolgokra. Szenvedést okoz. És nem csak a nagy dolgoknak van kihatása, a kicsinek is, amit nem is gondolnánk. Borzalmas ebbe belegondolni is. Istennek állandóan szerelnie kell, hogy helyrehozza másutt, amit mi valahol elrontottunk. És a legcsodálatosabb az benne, hogy ebből még szebbet tud és akar is csinálni. 

A cigánylány

Szerdán, a keddi nyitott alkalom után, este elmondhattam: hát ez nem az én napom volt!

..a tegnapiak után mégis volt egy kis csattanó, nem állom meg, hogy ne írjam le, bár nem úgy, mint számítottuk. Ugyan a telefonok jöttek-mentek (barnát hányt a gyerekem, kövér a gyerekem, emelt családi pótlék kéne....) de jó hír sehol. A sztori este élesedett ki, amikor is jegyesoktatás megbeszélésre kellett átmennünk pár kilométerrel odébb. Mackó 9-kor felhív, hogy Kórócska üvölt, mert nincs meg a Maci. A Maci a minden. Vele fekszünk, vele kelünk, ő mindenhol ott van, ő mindig mindenben minden Kórócskának.

Ma reggel nagyon vágytam valami JÓ-ra. Alkudozni kezdtem Istennel, nem lehetne-e, hogy ma valami jó levelet kapjak, vagy egy telefont, amiben Ő van közvetve valami jó hírrel, például valaki meggyógyult, megtért, vagy a számos problémám közül valamelyik csodás megoldódásáról kapok hirtelen telefont...Tudtam, hogy gyerekes vagyok, de őszintén így éreztem. 

Minél többet tudunk, annál jobban látjuk, milyen kevés az, amit tudunk.

Ahogy nő szemünk előtt az ismeretek halmaza, úgy nő mögötte exponencionálisan az az adathalmaz, amiről tudjuk, hogy van, de még nem ismerjük. Az ismeret/ismeretlen arány folyamatosan csökken, ahogy nő az ismeret. Abszurd, nem? De.

Már megint kurzuson ülök........