Gyereknél alig több, forgattam életem első Vörösmarty-kötetét, s fedeztem föl a döbbenetes verset, Az élő szobor címűt. Mit tudtam én az 1830-31-es lengyel szabadságharcról? Rákosi kora volt az; „Örökkön győz e had, legendák hőse vagy” – énekeltük az iskolában a hazánkat végigrabló, asszonyainkat megbecstelenítő orosz hadseregről. Ha Varsó neve nem szerepel a költeményben, nem is sejtettem volna, miről szól. De sírni és üvölteni tudtam volna a harmadik strófától:

És látom gyermekimnek árnyait,
A vég csatában elhullottakét,
Varsó falán s az égő falvakon
Vad üldözőmnek vérrel írt nevét.

A másodiktól a negyedik sorig terjedő rész négy „v” hanggal kezdődő szót tartalmaz. Vajon az alliteráció része a versszak pátoszának? Erre csak most kérdezek rá, akkoriban észre se vettem. De ez nem jelenti azt, hogy nem hatott. Minden „v”-s szóra jut a mondathangsúlyból, s ez így öntudatlanul is befolyásolja az embert. Vörösmarty nem jellegzetesen alliteráló költő, neki a mondatzene fontos, nem a hangcsengés, a sorvégi rímelésben sem valami ambiciózus. Zenekarában ritkán csilingel a triangulum. De például a Szózat negyedik strófája is alliterál. Szándékosan? Amikor a költő alkot, nem betűrímet akar produkálni, ám a fantáziájában megjelenő sorok egyszercsak  valahol alliterálnak, s akkor már gyakran szándékosan válogat megfelelő kezdőbetűs szavakat. Az alliteráció váratlan ajándék, sohasem cél, de alkalmas arra, hogy kiemeljen, megragadjon, felfokozza a versvarázst.

A költő mágus. Az alliteráció a varázspálcának egy könnyed, elegáns lejtése, amely titokzatos táncoló szellemeket idéz föl.

* * *

Mivel föltették nekem a kérdést, itt is megjegyzem, hogy amikor ezt írtam, még semmit nem tudtam a lengyel köztársasági elnök repülőgépének szmolenszki katasztrófájáról. De tény, hogy először Elvarázsolt fantázia címmel publikáltam; utána készültem, hogy átmenjek a templomba gyóntatni, s közben eszembe ötlött, hogy a Varsó falán jobb cím lesz. Mivel még volt idő, újból bekapcsoltam a számítógépet, és megváltoztattam a címet, valamint betoldottam a fantáziámban közben fölmerült megjegyzést is az orosz hadseregről. Ezután átmentem a templomba, s a sekrestyében a lengyel tragédia híre fogadott.  Requiescant in pace. És mondja valaki, hogy nincsenek angyalok... A bejegyzés témája az alliteráció, de rajtaütéssel lengyel témává lett, anélkül hogy sejtettem volna, miért. Még mindig az alliterációról szól, de egyúttal megemlékezés Lengyelország történelmi sorsáról. Ne pengessünk könnyelműen blogot, az angyalok belekapnak a húrokba.