Egy blogbejegyzésben azt mondtam Vörösmartyról: „Neki a mondatzene fontos.” Mit értettem mondatzenén? Mindenekelőtt a versritmust. Vörösmarty, aki a rímelésben minden további nélkül megelégszik közönséges ragrímekkel, hallatlanul igényesen kezeli a verslábakat. Nemcsak akkor, amikor klasszikus versformában ír, hanem a rímes-időmértékes verselésben is. Nála még nem lebeg szabadon a jambus és a trocheus, minden szótagja szabályos.

De valami mást is jelent a mondatzene. Nézzük ezt a strófáját:

Fürtidben tengervészes éj,
Szemekkel, mint a csillagtűz;
Hol annyi gőg és annyi kéj,
Ki vagy te márványkeblü szűz?
(Az úri hölgyhöz)

Ha elkezdjük a mondatokat boncolni, az első sor teljes mondat, a negyedik sor is teljes kérdőmondat, de a második és harmadik sor egy-egy szabadon lebegő bővítmény, amely szigorú nyelvtani szabályok szerint nem illeszkedik sehova; szabatosan így volna: „Fürtökkel, mint a tengervészes éj, szemekkel, mint a csillagtűz, márványkebellel, hol annyi gőg és annyi kéj, ki vagy te szűz?” De ez komikus paródiája a döbbenetes verskezdetnek. Utána a vers már nem is olyan érdekes, legalábbis számomra unalmas reformkori pátosz, bár még mindig a költői teljesítmény csúcsain. Az első strófa viszont robbanás, szédület, forgószél. És éppen ezek a nyelvileg kifacsart sorok kellenek a robbanáshoz; ezektől borzong  a hátgerinc. (Weöres írta: „Csak hátgerincem borzongjon bele.”)  

Gondoljunk a húsvéti énekre:

Örvendetes napunk támadt,
Jézus Krisztus mert föltámadt...

Ez a sor a magyar szórend szabályai szerint így volna: „Mert Jézus Krisztus föltámadt”. csakhogy ez tönkretenné a ritmust, ellaposítaná a sort, megfosztaná erejétől. Az erő az inverzióban rejlik. Hasonlóképpen A walesi bárdokban:

Ötszáz bizony dalolva ment
Lángsírba velszi bárd –

hogy ellaposítaná ezt a nyelvtanilag logikus szórend: „Bizony, ötszáz velszi bárd dalolva ment lángsírba.” Itt is az inverzió ad erőt a sornak.

A mondatzene tehát a versritmusnak és a mondatritmusnak olyan együttese, amely alkalmassá teszi a sort, hogy megigézze, elvarázsolja a fantáziát. (A Mágia és hit c. könyv szerzőjeként talán nem kell bizonygatnom, hogy az „igézet”, „varázslat”, „mágia” szavakat átvitt értelemben használom.) A költő mágus, és szavakkal varázsol. Tengervészes éjt vagy Ős Kajánt. Reszkető bokrot, amelyre madárka szállott, véghetetlen portikuszt, vagy öngyilkost, aki unatkozik a fán. Holdsütést, amely összetöri az utakat. Élesen csikorgó érckakast, vagy valakit, aki a sínek közé esett.  

A vers varázslat, pokolbeli malmok zokogása, egyetlen óriás ütés, késsel kezében született gyermek.