Sor kígyózik a folyosón. A gyóntatószékben átlag két-három perc jut egy emberre. És mindenki különbözik, más és más a kultúrájuk, családi neveltetésük, hittani tudásuk, előéletük, istenképük, egyházképük, előítélet-rendszerük, karakterük, lelki  struktúrájuk, nyelvezetük, intelligencia-szintjük, istenkapcsolatuk, családi helyzetük, életkoruk, gyónási beidegződöttségük... A gyóntató minderről csak nagyon felszíni benyomást szerezhet, ha nem ismeri személyesen a gyónót. S még fűszerezik ezt az öncélú fecsegők és a nem tiszta szándékkal érkezők.

A gyóntatónak kötelessége, hogy ítéletet alkosson, adhat-e érvényes föloldozást. Két elv között van kifeszítve: a) bűnbánat nélkül nincs érvényes gyónás, b) hinni kell a gyónónak. Ha a)-t kivonjuk b)-ből, marad x. A gyóntatónak a rendelkezésére álló időn belül döntenie kell arról, hogy ez az x pozitív vagy negatív. 

Özönlenek az információk, a gyóntató agya zsong, idegei indiántáncot járnak, vérnyomása láncait szaggatja, vércukorszintje a magas mennyekben jár. Miközben dühödten próbálja gyakorolni a szelídség erényét, lélekben fájlalja, hogy nem inkább a profi ökölvívói pályára ment, ahol mégis több aggresszivitás van megengedve. Kétségbeesett helyzetében egyet tehet: megpróbálja megtalálni azt az egyetlen mondatot, amelyen keresztül a Szentlélek meg tudja érinteni a gyónó szívét. Mindent elmagyarázni nem tud, minden szükséges információt beszerezni nem tud, mindent figyelembe venni nem tud. De Jézus csak annyit mond a  vaknak: "Láss!", és az lát. Ezt a gyógyító szót kell a gyóntatónak kimondania. A szót, amely megnyitja a gyónó szemét.

Én Istenem, sikerül-e ezt az egyetlen mondatot megtalálnom? Néha talán igen, mert vannak, akik előre megfontolt szándékkal nálam gyónnak. Máskor talán nem, mert mások vitatkozni kezdenek vagy elkerülnek. Amikor rogyadozve eltámolygok a helyszínről, úgy érzem magam, mint egy csodarabbi és egy többszörös gyilkos kereszteződése.