2002. november 30-án, a Hittudományi Kar Levelező Tagozatán végzett hallgatók találkozóján tartott előadás

Add meg nekik a bölcsesség és az értelem Lelkét, a jótanács és az erősség Lelkét, az isteni tudomány és a jámborság Lelkét, és töltsd el őket az istenfélelem Lelkével...
(A latin rítus bérmálási imájából)

Intellektuális ajándékok

A Szentlélek hét ajándéka közül, amelyeket Iz 11,2-3a görög szövege alapján sorol föl a keresztény hagyomány, nem kevesebb, mint négy intellektuális jellegű: bölcsesség, értelem, jótanács, tudomány. Bár a szeretet a Lélek gyümölcse (Gal 5,22), a Szentírás sehol nem nevezi a Szentlelket a szeretet Lelkének, viszont két alkalommal is az igazság Lelkének mondja (Jn 15,26; 16,13): to pneuma tész alétheiasz. Mindez arra utal, hogy a Szentlélek működése és az emberi értelem használata között kapcsolat van. Amikor a Szentírás negatívan mutatja be az emberi bölcsességet (1Kor 1,20-21; Jak 3,13-16), az intellektuális gőg ellen foglal állást, viszont az Istennek való engedelmesség megkívánja a helyes megértést.

Amikor Pál apostol világosan megköveteli, hogy a nyelvek adományának túlburjánzása helyett az értelem használata uralkodjék a korintusi gyülekezetben, a konkrét helyzetre vonatkozó fegyelmi utasításokon túl elvi normává teszi, hogy a keresztény imádság intellektuális kontroll alatt álljon.

Világos ebből, hogy az apostol nemcsak hogy nem lát semmilyen ellentétet a Szentlélek működése és az emberi értelem működése között, hanem egyenesen veszélyeztetve látja a Szentlélek művét, ha az ember a racionális kontrollt kikapcsolja. A kereszténység nem fér össze az irracionalizmussal.

A misztika Lelke

Másrészt viszont nem fér össze a kereszténység a racionalizmussal sem, amely mindent tagad, ami az értelmünk által teremtett kategóriákban nem fér el. Nemrég adtak kezembe egy füzetet, amely a taizéi lelkiség evangéliumi protestáns szemléletű kritikáját tartalmazza. (Ifj. ALFÖLDY-BORUSS Dezső: Taizé a Biblia mérlegén. Budapest-Pasaréti Református Egyházközség, Bp. 2001.) Bírálja, többek között, Taizé sajátos énekes meditációját, amely rövid, könnyű dallamokra alkalmazott szövegek ismételgetésére épül, továbbá azt az imaformát, amely Jézus nevének ismételt szólítgatásából áll. Nem fogad el semmi más imát „biblikusnak”, mint a diszkurzív közlésformát, logikus beszédet. Minden más imádságról úgy tartja, hogy nem a rajtunk kívül álló Istenre, hanem saját tudattalanunkra irányul, mint a keleti mantrák. A szerző szerint a meditáció nem imádság, és Jézus nevének egyszerű ismételgetése „varázsformula”.

E túlzó kritikában tettenérhetjük, hogyan válik a racionalitás helyes és indokolt követelménye racionalizmussá. Való igaz, hogy a Szentlélek műve bennünk nem irracionális. Ugyanakkor az is áll, hogy fölötte áll értelmünknek: szupra-racionális. Az irracionalitás elutasítása nem jelentheti azt, hogy Isten misztériumát maradéktalanul be akarjuk szorítani a diszkurzív logika keretei közé. Isten felfoghatatlan és kimondhatatlan. Az a tény, hogy az ember határolt szabadsága találkozhat Isten határtalan szabadságával (Hittani Kongregáció: A keresztény elmélkedés néhány szempontja. 3. Szent István Társulat, Bp. 1991. 9.o.), mindig ajándék (KEK 2559-2561), a Lét titkának alétheiája, „elrejtetlensége”, igazsága, amely a megfeszített és föltámadt Jézusban jelent meg, s amelyet az igazság Lelke tesz jelenvalóvá bennünk. Ezért „maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26). Nem volna igazi találkozás köztünk és Isten között, ha nem a Lélek kiáltaná bennünk: „Abba, Atya!” (Gal 4,6; Róm 8,15).

Amikor megpróbáljuk szavakba foglalni a Lélek szavakba nem foglalható sóhajtásait, előre tudhatjuk, hogy csak dadogni fogunk. Végzetes gőg volna, ha azt képzelnénk, hogy képesek vagyunk adekvát beszédre az Istennel való kapcsolatunk megfogalmazásában. Fogalmaink elégtelenek, beszédünk töredék. Isten misztériuma jelen van ugyan dadogásunkban, de végtelenül meg is haladja azt. E transzcendenciának tudatában lenni, szavaink tehetetlenségét átélni lényeges eleme Isten imádásának. Aki a nyelvek adományával élve pneumati lalei müsztéria, a Lélek által misztériumokat mond (1Kor 14,2), éppen ezt az átélést fejezi ki. Pál apostol nem is mondja, hogy a nyelvek adománya rossz dolog, hanem csak azt, hogy a közösség építésére elégtelen (1Kor 14,4-12); a nyelveken szóló azonban építi önmagát (1Kor 14,4). Ez önmagában elegendő annak cáfolatára, hogy kizárólag a diszkurzív logika jellemezheti a keresztény imádságot. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből (Mk 12,30): az imádság lényege az emberi szív teljességének, az emberi értelem, akarat, psziché, sőt test őseredeti egységének hitben adott válasza Isten önközlésére. Ennek nélkülözhetetlen, fontos eszköze a logikus beszéd, de éppúgy elégtelen eszköze, mint ahogy minden más eszköz is elégtelen. Az imádság – mint maga a keresztény hit is – misztikus valóság. Nem ellenkezik a logikával, de nem is foglalható maradéktalanul logikába. Nem irracionális, hanem szupra-racionális.

Nem-diszkurzív imaformák

Már az Ószövetség sem csupán a gondolatról gondolatra haladó diszkurzív imádságot ismerte, hanem az ismétlésben megnyilvánuló imádságot is.

Ugyanezt az imádságot említi 2Krón 7,3; 2Krón 7,21; 1Makk 4,24; használja a 106., 107., 118., 136. zsoltár, valamint Dán 3. (89-90.) (görög szöveg). Nyilvánvaló, hogy az ószövetségi liturgia lényeges eleme volt ez az ismétléses ima. Az ismétlés jól ismert eleme az irodalomnak, a költészetnek; miért éppen az imádságból kellene kizárni?

Elizeus próféta számára a puszta hangszeres zene is a Szentlélekkel való kommunikáció eszköze (2Kir 3,15). A szent zene, mint szavak nélküli imádság, a történelem során mindig visszaférkőzött az Egyház imaéletébe, megküzdve a puritán tendenciákkal, amelyek csak a szöveges éneklést akarták megtűrni. Ugyanakkor hangszer és szavak nélkül is lehetséges állandó imába merülni, Isten jelenlétének folytonos tudatosításával (az összeszedettség imája).

Ezt szolgálhatják különböző szövegismétlések is. Ami Jézus nevének puszta ismétlését illeti: hit nélkül valóban nem volna más, mint mágikus formula (lásd: Csel 19,13-16). Ha azonban hittel hívjuk őt, Isten hatalommal teljes Igéjét szólítjuk, akiben az Atya teljesen kimondta önmagát: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (Csel 2,21; Róm 10,13). Miért vesztené értelmét, pusztán mert ismételten tesszük? A Jézus-ima, amely a keleti hitélet ölén fejlődött ki, némileg bővített formában, teljes mondatban alkalmazza a Szent Nevet, és meggyőző tanúságunk van arra, hogy hatékony (SJÖGREN, Per-Olof: A Jézus-ima. Nexus-Verdes, Bp. 1991). Arra való, hogy még lélegzetvételünk, sőt szívverésünk is állandó imádsággá váljék. A zarándok elbeszélései c. anonim mű, melyről ma már tudjuk, hogy Mihail Kozlov atya munkája, igazi mivolta szerint evangéliumi szellemű, alapos felkészültséggel írt tanulmány az imádságról, a Jézus-ima népszerűsítésére (A zarándok elbeszélései, Bencés Kiadó, Pannonhalma 1994.) A nemismerés felhője c. 14. századi angol misztikus munka arról tanúskodik, hogy egyetlen szócska (pl. God, Isten) ismételgetésével is mély imába lehet merülni (A Megnemismert felhője. Vigilia, Bp. 1987.; A tudatlanság felhője. Erasmus, 1994.). Hasonló, bár hosszabb szöveget alkalmazó imaforma a rózsafüzér is, ez a mélyen biblikus imamód. Mindezek az ismétlésen alapuló imaformák, bár nem (vagy nem elsősorban) a diszkurzív logika útján haladnak, nem is ellentétesek a logikával. Bennük az értelem, ha nem is ugrál egyik tárgyról a másikra, nem homályosodik el: tartós figyelemmel Istenre irányul, vagy legalábbis erre törekszünk. Megfelelő körülmények között mindezek a formák alkalmas eszközei lehetnek a Szentléleknek.

Ugyanakkor, akármilyen imát végez is valaki, a Szentlélek, Isten szuverén szélvészeként, bármikor magával ragadhatja a szupraracionális mélységekbe. A belénk öntött szemlélődés, amelyben Isten a cselekvő fél és az ember passzív szerepet játszik, Isten szabad tetszése szerint jelenik meg az imaéletben. Ennek legfeltűnőbb formája a Szentírásban is említett elragadtatás (pl. Csel 10,10). Isten ezekben a misztikus imaformákban nem logika útján, hanem racionális formába önthető előzmények nélkül önt tartalmakat az értelembe. Mint Avilai Szent Teréz egyháztanító meggyőző leírásaiból láthatjuk, nincs ebben semmi észellenes, bár a jelenség kétségtelenül meghaladja az értelem teljesítőképességét.

Le szabad-e állítani a gondolkodást?

Ami ellen viszont Avilai Szent Teréz folytonosan tiltakozik, az az, hogy imádság közben mi magunk próbáljuk leállítani a gondolkodást, vagyis önmagunkat próbáljuk a belénk öntött szemlélődés állapotába helyezni (Önéletrajz 12. és 22. fejezet; Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet). Maróti Lajos A kolostor című regényében leírja saját kettétört szerzetesi hivatásának azt az élményét, amikor imádság közben szemét mereven egy pontra függesztve, sajátos, kellemes kábulat vett erőt rajta; kiábrándultan fedezte föl, hogy ez nem misztikus szemlélődés, hanem autohipnózis, amit merő technikával bármikor képes előidézni. Ilyen tévedésbe könnyen beleeshetnek az imádkozók, főképpen ha nem annyira Istent, mint az imaélményt tűzik ki célul. Teréz nem győzi hangoztatni, hogy az értelem működését egyedül Istennek van joga felfüggeszteni; ha mi magunk tesszük, veszélyes útra lépünk.

Leírja egyes nővérek állapotát, akik, főképp legyengült állapotban, hosszan ilyen kábulatba merültek, és azt összetévesztették az elragadtatással (Alapítások könyve 6. fejezet; Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet). „Én részemről inkább elhülyülésnek tartom” – nyilatkozik Teréz (Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet).

A 20. században olyan kísérlet történt, amely, ellentétben Teréz tanításával, megpróbálta bevezetni a kereszténységbe a Zen-meditációt. Ennek lényegi célja éppen az értelem racionális működésének felfüggesztése és a valóságnak logikán-túli intuícióval történő megragadása (szatori, megvilágosodás).

Ennek elérése érdekében a Zen részletesen kidolgozott technikát alkalmaz, meghatározott testhelyzettel és egy pontra függesztett tekintettel.

Ezek nyilvánvalóan autohipnotikus technikák. Hozzájuk járul még az értelmetlen koanok meditálása. Például, a mester, miután két tenyerét összecsattantotta, arra a kérdésre kér választ: hogyan csattan egy tenyér. Mindnyájan, akik nem adtuk föl józan eszünket, tudjuk a választ erre a kérdésre: egy tenyér nem csattan. A Zen-tanítvány azonban elmegy, meditál a koanon, válaszokat agyal ki, amelyeket nem fogadnak el, és végül, hihetetlen erőfeszítések után, túl a kétségbeesésen, egy előre ki nem számítható pillanatban, váratlanul új szellemi állapotba kerül.

Ez a szatori. Hugo Enomiya-Lassalle jezsuita atya, a „keresztény Zen” atyja szerint ez természetes érték, amely előkészíthet bennünket a mélyebb imádkozásra, Istennel való találkozásra. Nos, én nem szeretnék olyan szellemi állapotba kerülni, amelyben elhiszem, hogy egy tenyér, akárhogyan is, csattan. Avilai Szent Terézhez csatlakozva, ezt „én részemről inkább elhülyülésnek tartom”. A logika törvényei nem sérthetők meg büntetlenül. De azt sem teheti meg büntetlenül az ember, hogy mesterségesen elváltozott tudatállapotba helyezze magát. Istennek joga van hozzá, az embernek nincs. Az erkölcstan súlyos bűnnek nyilvánítja, ha valaki mértéktelen alkoholfogyasztással vagy egyéb drogokkal olyan állapotba hozza magát, hogy értelmi kontrollját elveszíti. Ugyanilyen súlyos bűnnek tartom, ha valaki ezt autohipnotikus technikákkal idézi elő. Lassalle atya itt jogosulatlanul hivatkozik a keresztény misztika hagyományaira, Avilai Szent Teréz tekintélyével szemben.

Előadásom után odajött hozzám egy szúrós, sötét tekintetű úr, és fölajánlotta, hogy megismertet az igazi Zennel, amelyben nincs koan. Ő már hat éve foglalkozik vele. Köszönettel elhárítottam, magamnak tartva a megjegyzést: nem akarom, hogy olyan tekintetem legyen, mint neki. Túlságosan emlékeztetett Bodhidarmának, a Zen alapítójának vadállati tekintetére egy 19. századi japán elefántcsont szobrocskán. A Zennek természetesen számos irányzata és árnyalata, óriási irodalma van, az itteni rövid betekintés csak a Zen alapvető jellegének megismeréséhez elég.

Megjegyzek itt egy másik szempontot is: a Zen-út második fokán, tehát még a megvilágosodás előtt, mint Enomiya-Lassalle röviden leírja, a tudattalan elszabadul, a meditáló szellemeket érzékel és mágikus cselekedetekre válik képessé. Ez a makijó, a szellemek világa. Ugyanez az állapot beáll a jógázóknál is. (ENOMIYA-LASSALLE i.m. 23-28. o.) Különösnek tartom, hogy Lassalle még itt se éri tetten a kiáltó tényt, hogy a Zen-meditáció nem Isten útja. A mágia és a keresztény hit között éles ellentét van.

Egy másik, ma divatos autohipnotikus technika, az agykontroll, fenntartás nélkül kihasználja az elváltozott tudatállapotban rejlő mágikus lehetőségeket. Itt alfa-állapotnak nevezik a tudat elváltozását, amely a következő eljárással jön létre:

Ezután mágikus eljárások, szellemidéző manipulációk, parapszichológiai gyakorlatok következnek, majd egy Magasabb Intelligenciáról szóló, zavaros filozófia. Justin Belitz amerikai ferences atya és hazánkban Dr Domján László mindezt azzal terjesztik, hogy összeegyeztethető a katolikus hittel, és voltaképpen nem más, mint a hatékony imádkozás, sőt a nemhívők evangelizálásának módja. Szerény véleményem szerint egészen nyilvánvalóan mágiával állunk szemben. Pusztán azzal, hogy keresztény fogalomkörbe ültetjük át, a lényege nem változik meg, mert az nem a szavakon múlik. Ha a pirosat zöldnek nevezem és úgy hajtok bele a piros jelzésbe, attól még karambolt csinálok. Az ilyen „imádkozókra” messzemenően áll, amit A nemismerés felhőjé-nek szerzője sokkal enyhébb esetekre fogalmazott meg:

Konklúzió

Összefoglalásul azt mondhatjuk: a Szentlélek műve az emberben egyrészt felülmúlja az emberi értelmet (tehát nem szorítható bele az egyoldalú intellektualizmus vagy éppenséggel racionalizmus szűk kereteibe), másfelől azonban fölhasználja az emberi értelmet és összhangban van vele (tehát ellenkezik minden irracionalizmussal). Ma az irracionalizmus hulláma öntötte el kultúránkat. Keresztények, védelmezzétek meg az emberi értelem méltóságát, mert az része istenképiségünknek, és a gyalázat, amely a rációt éri, a Teremtőt magát éri! A Szentlélek az Igazság Lelke; az Egyszülött Fiút, az isteni Igazságot, az Igét, a Logoszt teszi jelenvalóvá bennünk, akitől minden logika az értelmét nyeri. Megszabadulni az önáltatástól, az intellektuális gőgtől, a hatékony módszerek és technikák birtoklásának gőgjétől, és kizárólag Jézust tekinteni mércének: ez a hiteles keresztény út. Az igazság gyakran kényelmetlen; gyakran kerülőkön át érjük el az igazságot; de – az igazság szabaddá tesz (Jn 8,32). „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” (2Kor 3,17)