– Magyarság a krisztusi hit fényében –

2003. április 22-én a Magyar Szentek templomában elhangzott előadás
«Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A szakadékba lebukó lovas

Klapka emlékirataiban olvasom, hogy amikor a magyar seregek 1849. áprilisában az isaszegi és váci győzelmek után Komárom felé vonultak, a tábornokká frissen kinevezett Klapkát majdnem végzetes baleset érte.

Számomra jelkép ez a szakadékba bukás, a magyar sors jelképe. Nagy lelkesedéssel, kivont karddal, éljenek között vágtatunk, nem nézve magunk elé, belerohanunk a tragédiába, alábukunk a szakadékba, de a Gondviseléstől őrizve mégis megmaradunk, folytatjuk történelmi utunkat. Miért? Mivégre maradt fenn ez a maroknyi, rokontalan nép, Kelet és Nyugat határán? Miben áll a magyar titok?

Vérszerződés

Történelmünk hányattatásai közepette, a kilátástalannak tetsző kommunista diktatúra idején, sok magyar szív, főképpen az emigrációban, a régmúlt felé fordult, és a magyarság eredetében vélte megtalálni nemzetünk sajátos értékének forrását. Így született az «előkelő» sumér eredet mítosza. A tárgyilagos tudomány kritikáját ez a nacionalista indíttatású teória nem állja ki. (Lásd Bertényi Iván professzor indoklását: Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története. Mæcenas Könyvkiadó, Bp. 1993. 19-20. o.) Nem vagyok szakember a történelemben, de az elemi becsületesség követelményének tartom, hogy nemzetünk múltját a történelmi igazság és ne az ábrándok világánál szemléljük.

A magyarság mint etnikum eredetéről még lesznek viták, az állásfoglalást bízzuk a szakemberekre; de mindenképpen téved, aki a magyar titok mibenlétét az etnikum felől akarja megfejteni. Biztos adat, hogy a honfoglaláskor a magyar törzsekkel szövetségben vonult be a Kárpát-medencébe egy (három törzsből egyesült) kabar törzs is (Csorba i.m. 49-50. o.); a kabarok a kazárok lázadói voltak, a «kabar» szó lázadót jelent. A kabarok később beolvadtak a magyarságba.

Van olyan adat, hogy Árpád csapataihoz varégek is csatlakoztak. (Bozsóky Pál Gerő: Magyarok útja a pogányságtól a kereszténységig. Agapé, Szeged, 1999. 89.o.) Történelmünk folyamán további etnikumok olvadtak a magyarságba: szlávokat (s talán avar maradványokat is) hódítottunk meg, kunokat, jászokat, besenyőket fogadtunk be, szomszédnépekkel keveredtünk, a török kiűzése után az elnéptelenedett területekre nagyarányú német és szlovák betelepedés történt, jelentős zsidó etnikumunk van még a Holokauszt pusztítása után is, növekszik arányszáma a roma lakosságnak, és megkezdődött (régebben oly lehetetlennek látszó) beolvadásuk is, amely visszahat a magyarságra. Itt vannak az új bevándorlók is: nemrég tizenhárom év körüli kínai iskoláslányt hallottam csevegni magyar osztálytársával; ugyanazt a magyar nyelvet beszélték, teljesen azonos kiejtéssel, hanghordozással. Ezt a magyar valóságot egyetlen etnikai adottságból levezetni lehetetlen. Hunyadi János valószínűleg román származású volt (Bertényi i.m. 141. o.), Petőfi Sándor szlovák, Damjanich János szerb, a nagy apostol, Prohászka Ottokár cseh-német, a dogmatika-professzor Schütz Antal német, a piarista költő, Sík Sándor zsidó származású... Nélkülük próbáljuk megfogalmazni a magyarságot? A bencés Olofsson Placid atya mondta nekem egyszer, svéd ősére célozva: «Egy csepp magyar vér sincs bennem (nem tudom, ezt szó szerint kell-e venni), de csak merje valaki kétségbe vonni, hogy magyar vagyok!» Nem az etnikum tesz magyarrá.

Bozsóky Pál Gerő szerint a (feltehetően 890-91 táján történt) vérszerződés tekinthető a magyar nemzet születésnapjának (i.m. 86. o.). Ennek a pogány rítusnak, amely ismert volt a szkítáknál és a mongoloknál is, szerinte éppen az a jellemzője, hogy nem rokonok között kötötték, hanem, vérüket egyesítve és az elkevert vérből egy részt lenyelve, mintegy ezáltal váltak rokonná, «egy vérből valóvá». A történeti részletekről lehet vitatkozni, de a lényeg biztosan igaz. A magyarság döntés. Különféle etnikumok léphetnek be ebbe a döntésbe, «egy vérből valóvá» válva velünk; a szellemi kötelék, a nemzetalapító döntés, visszavonhatatlanul érvényes.

Nem akarok fantaszta, valóságtól elrugaszkodott idealista lenni. Az etnikum, a genetikai anyag tényleges szerepet játszik a magyar valóság meghatározásában, ezt nevetséges volna tagadni. Csak annyit kívántam bizonyítani, hogy ez a szerep nem kizárólagos és abszolút. Az anyag szerepe ez, amelyet a szellem formál. Emlékezzünk Keresztelő Szent János szavára: «Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A honfoglaló magyarságot létrehozó szövetség folytatása, nemzetünk további meghatározója az a döntés (Géza fejedelem és Szent István döntése), amely a Kelet és Nyugat határán megtelepült magyarságot a Nyugat részévé tette. A magyarság megkeresztelkedése az ország keleti részében, a gyula és Ajtony területén, bizánci irányból kezdődött meg. Egyházszakadás még nem volt; az az elhatározás, amellyel Géza nyugatról kért hittérítőket, nem hitbeli, hanem politikai választás volt. A magyar nép, amely korábban, a kalandozások idején, «Európa bérgyilkosa», első számú közellensége volt (jó zsákmány fejében bárkivel szövetkezett bárki ellen, és könyörtelenül pusztított), most belépett az akkori «európai unióba», amit nyugati kereszténységnek hívunk. Ebből a döntésből született az európai magyar államiság, amelyet a címerünkben most is, köztársasági korunkban is ott lévő korona szimbolizál. Ez a történelem visszafordíthatatlanul meghatároz bennünket. A magyarság Nyugat; évszázadai folyamán nem egyszer meghasonlott Nyugat, két részre osztott ország, polgárháborúk színtere; mégis Nyugat, ha fájó nosztalgiával is ázsiai múltja felé, mint Ady Endre megírta Ond vezér unokája című versében:

A démonikus szuperhatalom, amely négy évtizeden át tankjai erejével próbált bennünket Kelethez kényszeríteni, látványos történelmi kudarcot vallott, fölbomlott. Nyugat vagyunk, kitárva karjainkat Kelet felé: ez sorsunk és hivatásunk.

Csodaszarvas

Az eddig mondottakat kétféleképpen lehet értelmezni; a szellem, amely a forrongó és alakuló magyar anyagot formálja, kétféle lehet. Hadd iktassam ide Csodaszarvas c. versemet, melyben a titkot üldöző Hunor és Magor e kétféle magyarság-interpretáció szimbólumaként jelenik meg.

A megölt és föltámadt csodaszarvas által jelképezett titok természetesen Jézus Krisztusra utal; a kétféle interpretáció az önmagában és a természetben bízó pogányság és a kegyelemre hagyatkozó kereszténység – mondjuk így: a táltos és a próféta interpretációja.

Mit mond a táltos?

Vajúdó nemzeti identitás-tudatunk hajlamos a pogány múlt felé fordulni, és annak vallási fölértékelésében keresni megerősítést. Még a ferences történész, Bozsóky Pál Gerő is beleesik ebbe a hibába, amikor a magyar ősvallást leírja. (Bozsóky i. m. 100-101. o.) Tévedés azt hinni, hogy az ég istenének pogány tisztelete azonos a zsidókeresztény kinyilatkoztatás abszolút és szuverén egy Istenének imádásával. A pogány égisten «Legfőbb Lény» ugyan, de csak fokozatban előz meg olyan kisebb istenségeket, mint pl. a Nap, a Hold, a tűz. Sőt a történelmi fejlődés során az égisten kultusza általában mindinkább elhalványul, és átadja helyét alacsonyabbrendű istenségek «praktikusabb» kultuszának (Eliade, Mircea: A samanizmus. Osiris, Budapest, 2002. 24., 459. o.). Az az állítás, hogy az ősmagyarok egyedül az égistent «imádták», a természet titkait csak «tisztelték», egy kereszténységen belül keletkezett megkülönböztetés jogosulatlan átvitele egy olyan kultúrára, amely ilyen distinkciókat nem ismert. Az égitestek mítosztalanítása a Szentírás első fejezetében álló, igen fontos tétele a monoteizmusnak. Bármilyen numinizálásuk (beleértve a divatos asztrológiát) élesen ellentétes az egyistenhittel, amely az ószövetségi kinyilatkoztatás ajándéka az emberiségnek.

Más szerzőknek az a kísérlete, hogy a kereszténységet, magának Jézusnak személyét is beleértve, «zsidótlanítsák», teljesen irreális. Rádióinterjúban hallottam olyan úgynevezett «keleti kereszténységről», amelyet állítólag az ősmagyarság vallott, s amely így vetett volna keresztet: «Az Apa és Anya Szent Lelke nevében». Történetileg ezzel kapcsolatban, minthogy nem vagyok szakember, csak egy kevéssé szakszerű megjegyzésem van: «Uraim, ébredjenek fel!» Mint teológus azonban szeretnék megállapítani egy-két dolgot. Apa-anya párosok léteznek a pogány vallásokban, az égistennek is van felesége és vannak gyermekei, de a bibliai monoteizmus Istene fölül áll a nemi jellegen. A keresztény Szentháromság-hit semmit nem változtat az istenség szellemiségén és egyetlenségén. A teljes zsidó kinyilatkoztatás szerves része a krisztusi hitnek, valamint az is, hogy Jézus Krisztus embersége szerint zsidó, Dávid Fia, Júda törzsének Oroszlánja, a zsidó prófétáktól megígért Messiás. Aki nem ezt a Jézust vallja, az nem a keresztények Istenét imádja. Nemzeti önértékelésünknek nincs szüksége képzelődésekre és hazugságokra, az antiszemitizmus pedig alapvetően antikrisztianizmus is: ellentétes a krisztusi hittel.

A New Age hullám keretében, mint a mágia minden formája, a sámánizmus is divatba jött. A magyar nacionalistáknak ez jó alkalom a magyar sámánizmus, a táltosság fölélesztésére, egybekötve a hasznosat a kellemessel. Táltosiskola működik, létezik az Ősmagyar Táltos Egyház. E nyílt pogányságra keresztény részről két figyelmeztetés a válaszunk.

a) A sámánizmus önmegváltás. Meggyőződése szerint a sámán birtokában van azoknak az eszközöknek, amelyekkel össze tudja kötni az eget a földdel; meg tudja mászni a «világfát». Túlvilági utazásai során a sámán megkeresi és visszahozza az eltévedt lelkeket. A modern sámánság/táltoság még teljességre törekvő New Age anyagot tesz az eredeti pogány hiedelmekhez, valami mást formálva így az eredeti táltosságból. Ott a táltos általában nem szívesen, csak a szellemek kényszerítésére vállalta feladatát (Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, Akadémiai Kiadó, 1978. 29. o.), míg a «táltos iskolában» fokozatosan arbissá, barussá, bacsává, harsánnyá, hét eredményes év után pedig táltossá képzik a hallgatót, esetleg a bacsó vagy a baksa címet adományozzák neki. A keresztény hit éles ellentétben áll a sámánizmus vagy táltosság minden formájával: Isten transzcendenciáját vallja, és Jézus Krisztust mint egyetlen közvetítőt Isten és ember között.

b) A sámánizmus mágia. Rendelkezik az elváltozott tudatállapot előidézésének technikájával. (Eksztatikus zene és tánc, drogok stb.) A «Haj, regö rejtem» formula jelentése: «Haj, révüléssel révülök» (Diószegi i. m. 127. o.). A sámánok eksztatikus állapotukban érzéketlenek a parázs érintésére, mezítláb járnak vörösre izzított vason, borotvaéles késükkel többször belevágnak arcukba anélkül, hogy bármiféle látható nyom keletkeznék, tárgyak lebegését idézik elő, megremeg a sátor, kövek és fadarabok záporoznak... E jelenségeket, legalábbis azok egy részét, európai utazók hiteles megfigyelése igazolja. (Eliade, Mircea: A samanizmus. Osiris, Budapest, 2002. Különösen: 235-236.o.) Kétségtelen az is, hogy a sámánok nyelveken szólnak (A világ legnagyobb sámánjai. 2010 Alapítvány, Bp. 1999. 68. o.). Mindezeket a jelenségeket, amennyiben valódiak és nem bűvésztrükkök, a keresztény hit démoni eredetűnek vallja. Isten csodái tartalmilag mások. Nem technika, hanem szuverén isteni beavatkozás eredményeképpen jönnek létre, Istennek nemcsak hatalmát, hanem bölcsességét és szentségét is kifejezik. (Bővebben lásd: Gyilkos istenek, Sai Baba és a negyven rabló; a tudatállapot mesterséges elváltoztatásáról: Imádság és értelem.)

Nem kétséges, hogy «a táltosság üzenete», akár nacionalista, akár New Age alapokon (vagy mindkettőn) nyugszik, alapvető ellentétben áll a keresztény hittel.

Mit mond a próféta?

Ezzel szemben «a próféta üzenete» az, hogy a magyar titok nem az őspogányságban, hanem Jézus Krisztusban bontható ki, olyan lehetőségekkel, amelyeket még messze nem használtunk ki; Krisztusban választhatunk magunknak olyan jövőt, amely messze gazdagabb múltunknál.

A «magyar titok» igazából nem mondható ki szavakkal. Idézem a Jelenések könyvét:

A fehér kövön álló új név, a Krisztusban megújult személyiség titka, közölhetetlen misztérium. Ugyanez áll a Krisztusban megújult nemzeti jellegre is. Valósággal létezik egy – alakulóban lévő etnikai anyagból történelmi hatásokra kiformálódott – nemzeti jellegünk; de szavakban ezt nagyon nehéz még körülírni is; nemcsak azért, mert minden szabály alól lesz bőséges kivétel, hanem azért is, mert a lényege kimondhatatlan. Legközelebb a költészet eszközeivel jutunk hozzá. Péterhidi Gyula Hazám c. versét idézem (Péterhidi Gyula: Biztató, kedvesemnek. Versek. Kalász, Bp. 1943. 22. o.):

Ez a vers kétségkívül megragad valamit a magyar nemzeti jellegből. Hogy a prózát is megkíséreljem – tudva jól, hogy a kifejezhetetlent próbálom kifejezni – , hadd soroljak föl három vonást, amelyet a «magyar titok» részének érzek.

1.) A puszta

A magyar magányos ember, akit horizontális határtalanság vesz körül. Mint Petőfi A puszta, télen c. versének záró képében látjuk:

Ez a magányos lovas a mérhetetlen rónaságban, háta mögött üldözőivel, feje fölött a halállal, a magyarság sorsszimbóluma; később Ady Endre Az eltévedt lovas c. versében használ hasonló képet. A magyar nem vertikálisan kutató metafizikai elme, de kilovagol egyszálmagában az ismeretlenbe, örökké magányra éhes lelkével, különös, komoly, hideg homlokával, és mohón issza a végtelen kalandját. Ilyenek voltak a honfoglalás után kalandozó őseink; ilyen a népmesék legkisebb fiúja, aki magányosan indul a nagyvilágba, s valahol egy égigérő fával vagy kacsalábon forgó kastéllyal találkozik; ezek a világfa mítoszának maradványai. Mert a puszta nem üresség, hanem tágasság, s legközepén a világfa áll, amely összeköti az eget a földdel.

A próféta azt mondja: a világfa létezik. Krisztus keresztje az.

Jézus Krisztusban, a megfeszítettben és föltámadottban, a magyar magányosság feloldódik, a magyar titok megdicsőül, a magyar identitás megkapja kulcsát. A jellegzetesen magyar szent, Árpád-házi Szent Margit, Nyulak-szigeti magányából kalandozik horizontálisan szerteszéjjel – imájának és vezeklésének erejével – , gyógyítja a magyar föld sebeit, és királyokat békít ki egymással. A magyar magányosság tragikuma a jellegzetes magyar depresszió; beteljesedése viszont az istenközösség a mérhetetlen puszta közepén.

2.) «Eb ura fakó»

«Lobbanó szívünk, lobbanó dacunk...» A magyar «rebellis náció». Maga akar dönteni; minden döntés ellenpártot generál; «két magyar három párt». A pogány magyarok, még ha nem is tértek meg, sose mészárolták le a hittérítőket; miután azonban Géza fejedelem, nem éppen kesztyűs kézzel, a kereszténység felvételére kötelezte népét, Szent István pedig egy feudális uralkodó kötelességérzetével folytatta apja munkáját, megszületett a lázongás a keresztények Istene ellen, megszületett magyar földön a vértanúság, és megszületett az iszonyú magyar bűn: az istenkáromlás.

Nem szabad azt gondolni, hogy a pogánylázadók a pluralizmus, a lelkiismereti szabadság bajnokai voltak; ez újkori fogalom. A jámbor óhajtás, amit a lázongók 1061-ben I.Béla király elé terjesztettek, így hangzott:

Mára azonban ütött a pluralizmus órája. A próféta azt mondja: eljött az ideje a személyes döntésen alapuló kereszténységnek.

A magyar önmagára talál, ha elkiáltja az «Eb ura fakó»-t az újpogány közszellemnek, a New Age divatnak, a külsődleges szokáskereszténységnek és az istenkáromlás démonának. A fehér kövön új név áll, nemzeti jellegünk természetfölötti beteljesedése Krisztusban. Amit megintcsak Szent Margitban szemlélhetünk. Ő Imádottja bűvöletében bátran mondott nemet a királyi és szülői parancsra, amely férjhez akarta kényszeríteni...

3.) «Így mulat egy magyar úr»

A magyar tékozol. Tékozlása az önpusztításig fajul, mint Móricz Zsigmond megírta az Úri muri-ban. A magányos, depresszióra hajlamos lélek nagy kísértése az öngyilkosság.

A próféta azt mondja: a magyar tékozlás a hősies odaadás, az életszentség formáját öltheti.

Belon Gellért írta Szent Margitról, hogy fantasztikus vezeklései a tékozló magyar jellem megnyilvánulásai. Jellemünknél fogva hivatásunk van a nagylelkűségre, a fogyasztói társadalom kicsinyességei közepette a pazarló szeretet életformájára.

Magyar csoda

Nem hiszem, hogy e három jellemvonásban sikerült a magyar titkot megfogalmaznom; de hiszem és vallom, hogy a magyar titok értelmezhető és beteljesíthető Jézus Krisztus halálában és föltámadásában. Nem hiszem, hogy a magyar «a» választott nép; de hiszem és vallom, hogy a magyar valamire választott nép, és ezt a valamit, sajátos hivatását, mint minden más nép is, akkor teljesíti, ha a zsidó Jézusban, aki Isten történelmi önkinyilvánítása és Teremtő Logosza, ráébred valódi önmagára. Hiszem és vallom, hogy Isten pazarló szeretete keresi a pazarló magyart, és nem kell politikai fordulatra vagy bármilyen más előfeltételre várnunk ahhoz, hogy személyesen találkozzunk ezzel a Szeretettel. Hiszem és vallom, hogy a teremtő Szeretet itt és most jelen van, és benne megtaláljuk magyarságunk és egész egzisztenciánk teljes és boldog értelmét. A magyar titok bármelyikünkben magyar csodává lehet, mint ahogy azzá lett Szent Margitban, Boldog Apor Vilmosban vagy Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóban. De, mivel Isten nem ismétli önmagát, a 21. század magyar csodája nem egyszerűen az ő utánzásuk, hanem valami lélegzetállítóan új; valami, amit a világ még nem látott; valami, amit a Szentlélektől ihletett szív is csak sejdíteni tud.

Magyar barátaim, a próféta, mielőtt elhallgatna, megpróbálja versben elmondani a puszta lovasának találkozását a pazarló Szeretettel. Táltos c. versemmel fejezem be.

Szélfútt őszi határban
csodaszarvast találtam,
szikrázott a patája,
táltos lovam, utána!
Regő-rejtem, rejtelem-álom,
vágta a pusztán, ingoványon,
regő-regő rejtem.

Estig tartó futásban
csodaszarvast vadásztam,
hegyre szaladt, magasra,
napot hordott agancsa.
Regő-rejtem, rejtelem-álom,
vágta a lejtőn, hét határon,
regő-regő rejtem.

Vágta, vágta utána,
szikrát szór a patája,
napot hordó agancsa
égig érő narancsfa,
ágboga zendül, kinnom-kánom,
regő-rejtem, rejtelem-álom,
táltos lovammal táncom járom,
lángol a vérem, lángol a várrom,
égi madár jön harminchárom,
táncol a szarvas, bámulom-állom,
nyilam elejtem, lándzsám elejtem,
táncol a szarvas, táncol a lelkem,
regő-regő rejtem.