Az Egyház a közös imádság szubjektívabb formáit is elfogadja. Eze­ket meg kell különböztetnünk a liturgiától, a hivatalos istentisztelettől. A karizmatikus megújulás során született meg az olyan imaösszejövetel, amelynek résztvevői szabadon engednek a Szentlélek egyéni ösztönzéseinek: kötetlenül egyszerre imádkoznak, nyelveken szólnak, bibliai helyeket olvasnak föl, prófétálnak, kezüket fölemelik, fölállnak, letérdelnek, arcra borulnak, nyelveken énekelnek, Lélektől indítva táncolnak stb.

Az ilyen összejövetelek jellegzetes énekei nem a múlt századok hagyományából származnak. Ma az Egyház az inkulturáció jegyé­ben helyet biztosít olyan szent énekeknek is, amelyek a modern könnyűzene felhasználásával alakultak ki. Ezek a XX. századi em­ber magasabb ingerküszöbének, csekélyebb türelmének és heves önkifejezési igényének felelnek meg. Sok “gitáros ének” kevésbé ízléses és szerencsés, de a karizmatikus megújulás során számos biblikus ihletésű, valóban Szentlélektől átjárt szent dal is keletke­zett. Különösen az evangelizációban nélkülözhetetlen ezek használata. Nem mondhatunk le azonban a zeneileg igényesebb, mélyebb, nyugodtabb dallamokról sem, mert ezeket elhagyva súlyosan csonkítanánk Isten dicsőítésének teljes skáláját.

A karizmatikus imaösszejövetel igényli a felelős vezetést, amely kü­lönbséget tud tenni a Szentlélek, az emberi psziché és a gonosz lelkek megnyilvánulásai között. Az elsőt bátorítani kell akkor is, ha szokat­lan, a második addig fogadható el, amíg nem akadályozza a Szentlélek munkáját, a harmadiknak ellent kell állni.

Amikor mindenki egyszerre kötetlenül imádkozik, föloldódnak a gátlások, és Isten dicsősége pünkösdi viharként árad ki a hívő kö­zösségre. A résztvevők indítást kaphatnak, hogy az ismeret szavának karizmájával Istenre irányítsák mások figyelmét, vagy testilelki bajokra gyógyulást kérjenek, esetleg kézrátétellel imád­kozzanak egymásért. Ez utóbbi a magánima szimbolikus formája, és nem tételez föl semmiféle hierarchikus hatalmat, nem is kíván annak helyébe lépni.

A HÉT LÁNG Szövetség harmadik jellegzetes közös imaformája – a csöndes szentségimádás és a szent zsolozsma mellett – a kariz­matikus imaösszejövetel.

A Szentlélek szüntelenül az imádás új formáit hívja életre az Egyházban, új szabadságot és új erőt öntve az Istent imádókba.

Az imaösszejöveteleken gyakran a Szentlélek erejének különböző ér­zékelhető megnyilvánulásai lépnek föl (gyógyulás; egyesek földre esnek). Ezek – szemben a gyakori tévhittel – nem okvetlenül rendkí­vüli megnyilvánulások. Nem szabad nagy hűhót csapni körülöttük, mert a hangsúly a köztünk lévő Jézusról könnyen áttevődik a külső jelekre, és az összejövetel elhibázza célját, ami nem lehet más, mint Isten dicsősége. A külső jelek viszont fontosak az evangelizáció szempontjából. Ugyancsak fontos a szent öröm és az Úr jelenlétének közös átélése.