Amikor Jézus megalapította Egyházát, testvéri közösséget akart. Hie­rarchikus szolgálatok léteznek az Egyházban az Úr akaratából, de ezek valóban szolgálatok, s a pápa is “Isten szolgáinak szolgája”. A feudalizmus – amelyen az Egyháznak a középkorban át kellett men­nie – a fejlődés legitim állomása volt, de ma már ki kell lépnünk belőle.

Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti meste­retek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a menynyei. Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz (Mt 23,811).

Nem az a hiba, ha használjuk az “atya” megszólítást – a legke­vésbé rangkóros megszólítást azok közül, amelyek a presbiterekkel szemben ma forgalomban vannak – , hiszen Jézus fenti szavai nem a mai keresztény nyelvezetre vonatkoznak, hanem a zsidó rabbik szokásos megszólításaitól választják el a keresztény nyelvhaszná­latot. A lényeg az, hogy a különböző szolgálatokon túl Isten gyermekei átéljék elemi testvériségüket.

Az életszentség egyformán hivatása püspöknek és szobafestőnek, katekétának és állattenyésztőnek, férfinak és nőnek, családanyának és remetének. Csak az életszentség külső eszközei különböznek, a lé­nyeg egy.

A középkor homogén keresztény Európájában éles határ húzódott a világi keresztények és az egyháziakparancs, hogy Is­tent teljes szívünkből szeressük. Az újkor pluralisztikus társadalmában az éles határ a hívő keresztények és a nemhívők (nemkeresztények, közömbös keresztények, szokáskeresztények) között húzódik. A hívő keresztények egységet alkotnak a közöttük lévő hivatásbeli különbségek (családos vagy celebsz, klerikus vagy világi) ellenére. (szerzetesség, papság) között. Ezek különböző társadalmi rétegeknek számítottak. Lassan kiala­kult az a szemlélet, hogy az életszentség csak az “egyháziak” hivatása, a “közönséges keresztény” feladata csak a parancsok megtartása. Ez a különbségtétel abszurd, hiszen

A HÉT LÁNG Szövetség családos vagy celebsz életre hivatott, a klérushoz vagy a világiak közé tartozó testvérek szerves és egyfor­mán elkötelezett egysége, amelyet az imádás misztériuma tart össze. Az Isten imádására szentelt élet minden testvér hivatása és közösségük alapja.

Isten testvéri közösséggel akarja megajándékozni az őt imádókat, amely a Szentlélekben áll fönn.

A Szentlélek közös megtapasztalásának egyik gyümölcse a testvéri egység. Ahol a hívők megtanulják egymást – gyöngeségeik ellenére – elfogadni, megérteni és vállalni, a különböző személyiségek és kariz­mák sajátos harmóniája áll elő.

Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! (Zsolt 133,1)

Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevem­ben, ott vagyok közöttük (Mt 18,20).

A testvéri közösség a Szentháromság képe a földön, a békesség és az öröm helye, a Szentlélek működésének eszköze, evangelizációs kö­zéppont. Ahol a föltámadt Jézus dicsősége van, ott mennyei vonzóerő érvényesül.

Ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magam­hoz vonzok (Jn 12,32).