Érdekes a fenti első Radnóti-idézetben a «madárfió» szó; visszafelé képezve a madárfiókából.

Ilyen a «polos» is.

A nyelvtudományt művelni kell.

Ma reggel, szégyenszemre, sztorníroztatnom kellett a gyógyszertárban az Allergodil nevű kiváló náthagyógyszert, mert nem volt nálam elég pénz. Megdézsmáltam hát soványka bankszámlámat, amely csak az állandó költségek (gáz, villany, telefon, Internet) fedezésére van szánva. Mindjárt elmentem a pénzzel a Dorottya utcai gyógyszertárba, közel a bankomhoz. Hazafelé átvágtam az Erzsébet téri parkon, a Deák téri metró-megálló irányában.

Ami a tengeristen szobrát illeti, kicsit elgondolkoztam, mennyi művészetet pazaroltak bizonyos korokban olyan istenek ábrázolására, akikben senki sem hitt. Poszeidón (Neptun) persze csak szimbólum, a Dunát képviseli, a három nőalak pedig a Tiszát, Drávát és Szávát. De, példának okáért, mennyire tele van Berzsenyi költészete is mitológiával; ki se tudja magát fejezni nélküle.

Kedd immár sine fine a Borzalmak Napja, vagyis a fogorvosé. Yaffa ma vidám volt, lehetett kérdezgetni. A másik kedves izraeli lány, aki a szájamban manipulált, Galith névre hallgat. Magasabb, fejformája a királynői Yaffához képest kerekdedebb, és a haja szőkés. Úgy mosolygott rám, mint egy buksi koronás daru. Ő is Asdódból való, de csak itt, az egyetemen ismerkedtek meg. «Nagy város Asdód?» - kérdem, hülye laikus. «Nagy» - mondják, majd elragadtatva hozzáteszik: «És nagyon szép!»

Briliáns doktornőm, a fogpótlástan Tündér Ilonája, azért átveszi a szerszámokat Yaffától és Galith-tól, amikor kritikus hadművelet kerül sorra. Az asdódi lányok áhítattal figyelnek. Tündér Ilona talál egy új csatornát. «I've found something.» (Az oktatás angolul folyik.) Megtömi a fogamat guttaperchával és úgy röngteneztet meg, hátha van még egy negyedik is. Úgy tűnik, nincs; Rémpofa ki van vetve valamennyi hadállásából. Legalábbis a fogszíntéren.

Munkaköröm betöltése során rendszeresen találkozom egy hölggyel, aki szemlátomást a takarítás érdemes művésze és a kukafeltöltés doktora, de külcsínját és életkorát tekintve bátran beállhatna vasorrú bábának is, bármely klasszikus rémmesébe. Számtalanszor haladtam el mellette közömbösen, mígnem fölrémlett agyamban, hogy ez az ismétlődő találkozás már-már meghittség számba vehető, és elkezdtem köszönni Vasorrú Bábának. Nem reagált, de nem adtam föl, gondoltam, majd legközelebb.

Tegnap megnéztük az Új Ének Közösséggel a Természettudományi Múzeumot, amiről eddig nem is sejtettem, hogy létezik. (Pedig úgy tűnik, létezik, másképp nem nézhettük volna meg. Lám, a logika.) Láttunk pumát, pelét, petymeget és teremőröket. Utóbbiak voltak a legérdekesebbek, mert ők nem voltak kitömve. Legalábbis nem mindnyájan, mert ha a kis Balázs kővel dobálta a mammutot, egyikük mindjárt szót emelt. A mammut egyébként nem volt valódi.

Megnéztem a múzeum kertjében az Illés-kutat. Ez valamikor bővízű forrás volt, ahova Szent Illés napján jártak zarándokolni a szerbek. A Ludovika Akadémia építkezése során betemetődött, nyoma veszett. Néhány éve tárták föl.

Bennem is kell még lennie föltáratlan, bővízű forrásoknak. Még zsenge ifjú vagyok, mi az a hatvankét év?

Néhány igeragozás: petymegek, petymegsz, petymeg, — pézsmatulok, pézsmatulsz, pézsmatul. Fölöttébb hasznos dolog múzeumot látogatni, élesíti az elmét.

A múzeumot illő módon elsajátítván, könnyes búcsút vettünk a hamis mammuttól, és fölmentünk a fogaskerekű (cog-wheel) Széchenyi-hegyi végállomására. Mire észrevettük, hogy eltévedtünk, a Normafánál találtuk magunkat. A Normafa arról nevezetes, hogy, ellentétben a Természettudományi Múzeummal, nem létezik. Egykor létezett. A hagyomány szerint Mátyás király születésekor kicsirázott bükkfa 1927-ben mondta be az unalmast.

Miséztem. Ahogy az oltárnál álltam, eszembe jutott, amit Ratzinger bíboros ír «A liturgia szelleme» c. könyvében. Teljesen egyetértek vele abban, hogy a szentmise nemcsak közösségi találkozás, nemcsak lakoma, hanem mindenekelőtt Isten imádása. Éppen ezért semmi furcsa vagy természetellenes nem volt a sok évszázadon keresztül gyakorolt formában, amikor a pap és a nép azonos irányba fordultak. Együtt álltak Isten színe előtt, akihez közös imádásban emelték föl szívüket.

Megint a sötéthajú izraeli lány, Yaffa kezelt a klinikán. Méltóságos bibliai szépség, ilyen lehetett Ráchel, akiért Jákob kétszer hét évig szolgált. Kérdeztem, hogy érzi magát Magyarországon. Nem túl meggyőzően dicsérte szép hazánkat, aztán hozzátette:

– Itt legalább nem kell szenvedni.