Huszonévesen folyton azon törtem a fejem, hogy az istenbizonyítást számomra is meggyőző, világos, szabatos formába öntsem. Huszonkilenc évesen pappá szenteltek. Az elméleti következtetés háttérbe szorult, helyébe lépett Jézus emberi arca; vele az emberi személy lélektani problémái, amelyekre keresztény választ próbáltam találni. Harmincnyolc éves koromban leszállt rám a pünkösdi tűz, fölfedeztem a krisztusi hit misztikus dimenzióját. Ez az esemény máig meghatározza életemet. Röviden elbeszélem, hogyan történt.

Várom a Tüzet

Karizmatikus mozgalom? Papi életem első évtizedében olvastam róla itt-ott, de nem érdekelt. Elvégre a szeretet a fontos, nem a nyelveken szólás vagy a gyógyítás adománya! (Közben naponta vétkeztem a szeretet ellen, de nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget.)

Isten megengedte, hogy süllyedni kezdjek. Elbizonytalanodtam, átéltem tehetetlenségemet. „Jól” prédikáltam, de szavaim nem gyújtottak; naponta gyóntattam, de nem láttam magam körül megújuló életeket. Saját életem is vergődés volt: mindig ugyanazokat a bűnöket kellett meggyónnom. A Szentírásban ez másképp van! Ott az igehirdetés hatalommal és eredménnyel történik, a bűntől való szabadulás nagy örömhír. Nem mertem azt gondolni, hogy a Szentírás hamis, de a bibliai egyházkép és az Egyház megtapasztalt valósága közötti távolság állandóan gyötört.

1977 tavaszán olvastam Suenens bíboros Új pünkösd? c. könyvét, és ennek nyomán derengett föl bennem, hogy a karizmatikus mozgalom megoldást jelenthet. Bizonyára sok romantikus illúziót fűztem képzeletben ahhoz az élményhez, amit a Biblia „Szentlélekben való megkeresztelkedésnek” nevez (ApCsel 1,5): valami varázsütést vártam, amely mindent megold. Mindenesetre használtam a fogalmat, és reménykedni kezdtem.

Nyáron lelkigyakorlaton voltam egy pap barátommal; nevezzük K.-nak. Fiatalokat vittünk magunkkal, akik az utolsó napon sorra beszámoltak arról, mit jelentett nekik a lelkigyakorlat. Rám is sor került. „Még most is csak várok” – mondtam őszintén és naivul. – „Várom a Tüzet.” Kielégítetlen voltam és zilált; azt reméltem, hogy derült égből egyszer csak lecsap majd a Lélek, és föloldja tehetetlenségemet. K. odajött hozzám a beszélgetés után: „Ne félj, egyszer majd csak eljön a Tűz!” Bólintottam, és nagyot szívtam cigarettámból.

Ősszel K. új kápláni állomásra került; néhány fiatallal meglátogattam. Emeletes plébánián lakott. Ahogy fölfelé mentünk a lépcsőházban, lefelé egy másik menet jött szembe velünk: egyházmegyénk káptalani helynöke (széküresedés volt), munkatársaival és a plébánossal. Zavartan kezet fogtunk, nem tudtuk mire vélni a szerencsét. K. hamarosan tájékozódott. „S. miatt voltak itt” – mesélte. – „Csinált karizmatikus mozgalmat, és följelentették.”

S. évfolyamtársam volt a teológián, s akkor éppen káplán ugyanannak a városnak egy másik plébániáján. Nem esett bántódása, de az egyházmegyei körlevélben dörgedelem jelent meg a „Baal-próféták” ellen, akik „égi tüzet” várnak (1Kir 18). Kissé erőltetettnek találtam az alkalmazást, hiszen Illés próféta is égi tüzet vár – és kap! – ugyanabban a bibliai fejezetben.

S.-sel, a „Baal-prófétával” mégse vettem föl a kapcsolatot. Egyszer összefutottam vele, s valami különös határozottságot éreztem benne. Zavarbaejtően beszélt, de az égi tüzet nem hozta szóba. Én se. Volt bennem annyi gőg (és félelem), hogy a magam külön égi tüzére várjak.

„Dicsőség neked, Uram!”

Isten nem sietett. Engedett még mélyebbre merülni tehetetlenségemben. 1978 kora tavaszán már a gyónástól is elment a kedvem. Úgyis visszaesem, gondoltam. Szívemben üresség volt.

Ekkor találkoztam egy teológiai tanárral, s információt kértem a karizmatikus mozgalomról. Ő két könyvet ajándékozott nekem. Dennis Bennett: Nem részegek ezek c. könyve volt az egyik; egy episzkopális lelkész találkozása a pünkösd-mozgalommal. A másik Dennis és Rita Bennett műve: A Szentlélek és te; összefoglalás a Szentlélekben való élet gyakorlatáról. Teológiai háttere protestáns, de nem tartozott a szélsőséges írások közé.

Utóbbi könyv tartalmazott egy imát, amellyel elfogadhatom Jézust, mint megváltómat. Adott egy másikat is, amely azt kéri, hogy Jézus kereszteljen meg a Szentlélekben.

Elimádkoztam mindkettőt. De nem történt velem semmi. Vagy mégis? Mindenesetre elmentem gyónni, megújult reménnyel. Szeretetteljes gyóntató fogadott; ebben Isten biztatását láttam.

Nem sokkal később meglátogattam K. barátomat, s mivel este gyóntatnia kellett, ott az ő gyóntatószékében mondtam ki: egész életemet átadom Jézus Krisztusnak. Este együtt imádkoztunk a szobájában. Örömet éreztem, és – életemben először – szabadon dicsőítettem az Urat mások előtt. „Dicsőség neked, Uram!” Új volt az élmény, fölszabadító. Mind lelkesebben, mind bátrabban jöttek ajkamra a szavak. Most, gondoltam, most mindjárt nyelveken kezdek imádkozni! Ijedten abbahagytam a hangos imát. „Nem jársz messze” – dicsért meg K., akinek szintén megvoltak a maga tapogatózásai és információi. – „Folyamatosan kell dicsőíteni az Urat.”

Másnap reggel elhatároztam: megpróbálom egyedül. Letérdeltem szobámban, azzal az elszántsággal, hogy bármi jön a nyelvemre, kimondom. EIőször egy énekelt „ó” jött, aztán más szótagok is. Nemsokára folyamatosan sikerült mondanom egy érthetetlen szöveget. Próbálgattam, gyakoroltam, sűrűn imádkoztam így.

Igen – de hol maradt az öröm, pünkösd öröme? Nem éreztem semmit. A Szentlélek és te c. könyv világosan mondja ugyan, hogy a nyelvek adományának semmi köze az érzelmekhez, én mégis többet vártam. Hogyan újítja meg Isten az életemet, ha a Szentlélekben való megkeresztelkedésem csak ebből a közömbös „nyelveken szólásból” áll? Lassanként abbahagytam.

Bár több alázat lett volna bennem, és több bizalom! Én nyilván receptet akartam, és Isten nem dolgozik receptek szerint. De még így is: ez a hónap a bontakozó remény hónapja lett. Ifjúsági körömben nőtt a várakozás. Prédikációimban is több lett az erő. Újabb gyónást végeztem, ezúttal rendes lelkiatyámnál, azzal a megújított szándékkal, hogy életemet mindenestül a megfeszített és föltámadt Jézusnak szolgáltatom ki.

Gyónásom másnapján, 1978. április 4-én, Budapestről Apátfalvára mentem egy volt szemináriumi társam meglátogatására. Ifjúsági csoportomból négy lány jött velem.

Útközben betértünk S.-hez.

Egy Baal-próféta utánunk veti magát

S., a „Baal-próféta”, kérdéseinkre részletesen beszélt saját új életéről a Szentlélekben. Óriási lelkesedés volt benne, és az imádság állandó vágya. Egy-egy bibliai helyen keresztül érezte a Lélek vezetését. Cigarettázásomra az volt a megjegyzése, hogy az Úr elveszi tőlünk ezeket a dolgokat.

Tovább kellett haladnunk, de S. meglepetésemre szintén beszállt kocsijába, és velünk tartott. Gondoltam, ő is meg akarja látogatni egykori közös társunkat. Igazából más célja volt: ránk fente a fogát.

Apátfalván a meglátogatott atyát egy ideig elszólította a kötelesség. Ez kapóra jött S.-nek. „Ki akarja átadni az életét Jézus Krisztusnak?” – tette föl a kérdést. Habozás nélkül jelentkeztem. Megemlítettem, hogy előző nap ezzel a szándékkal gyóntam, de S.-nek megvolt a saját menetrendje. Megkívánta, hogy egész életem bűneit megvalljam, és a kereszt elé tegyem. „Adok egy feloldozást” – mondta mellékesen. Ki könnyebben, ki nehezebben, mind a négy útitársam végigcsinálta ezt a forgatókönyvet.

Nem kellett volna belemennem, amíg nem tisztáztuk, mi is történik? Lehet. Mentségem, hogy nagyon vágyódtam a megújulásra, a Szentlélek megtapasztalására. De tény az, hogy bizonyos jelenségek nem tetszettek nekem.

— Nem tetszett, hogy S. kötelezőnek tekintett egy olyan életátadási sémát, ami a katolikus teológia és gyakorlat szerint ajánlható ugyan, de semmi esetre sem kötelező.

— Nem tetszett, hogy a feloldozást mintha nem tekintette volna a bűnöktől való megtisztulás lényeges mozzanatának, elégtételt pedig egyáltalán nem adott.

— Nem tetszett, hogy „ötösikreknek” nevezett el bennünket, mintha nem a keresztségben, hanem az általa képviselt megtérési formában születtünk volna újjá.

— Nem tetszett, hogy protestáns lelkiségi írások tömegével árasztott el, amelyek egészen kritikátlanul voltak kiválasztva.

— Nem tetszett, hogy arról beszélt: „Az Úr megtart” – mintha megtérésünk után már nem térhetnénk le a jó útról és nem kárhozhatnánk el.

Később megtudtam, hogy S. a szentesi református lelkésznél „tért meg”, aki később a pünkösdi szabadegyházhoz csatlakozott, s aki református ébredési körökből hozhatta magával a megtérés fenti gyakorlatát, egyedül ezt tekintve igazinak. S. teológiailag megkérdőjelezhető viselkedése ebből a forrásból származott. Szegény S., talán közben kellett volna lépnem! Évek múltán elhagyta nagy buzgalmát, majd a papi szolgálatot is... K. barátom egyszer látta őt szentmiséjén, de mise után, mire kiment volna hozzá, már nem találta.

Akkor még nem láttam a veszélyeket ilyen világosan. Fenntartásaimat csak óvatosan tettem szóvá, viszont – mivel hitünk és megtérési szándékunk igazán őszinte volt – együtt örültem a négy fiatal lánnyal, akik fölszabadulást és új lelkesedést tapasztaltak. Abban biztos voltam, hogy a magam csoportjában nem engedek meg teológiai elhajlásokat.

Később, amikor hozzájutottam a katolikus karizmatikus megújulás irodalmához, csodálkozva láttam, hogy az nem két külön lépésben gyakorolja a „megtérést” és a „Szentlélek-keresztséget”, hanem egyszerre. Magyar katolikus körökben viszont még mindig nagyon gyakori a kettő szétválasztása. Úgy gondolom, ennek a protestáns hatás az oka. Valójában a keresztény alapdöntés egyetlen őstény, és nem véletlen, hogy az Egyház a keresztség és a bérmálás szentségét felnőtteknek általában egyszerre szolgáltatja ki.

Tavaszi szelek

Fújtak a szelek, a közeledő pünkösd szelei! Csak ébredő szerelemhez hasonlítható az a boldog várakozás, ami kialakult csoportunkban. Az apátfalvi kaland után újból elkezdtem nyelveken imádkozni, először magamban, majd – legyőzve gátlásaimat – mások előtt is. Nekem nem jelentett ez különösebb élményt, de lelkesítően hatott a többiekre.

Teológiailag nem láttam akadályt. Rég világos volt előttem, hogy pünkösd nem egyszeri esemény, hanem permanens az Egyházban. Tudtam, hogy mindaz, ami velünk történik, a keresztség és a bérmálás szentségében gyökerezik. Azt is magától értődőnek tartottam, hogy a Szentlélek ajándékai minden kor számára szólnak, amint a II. Vatikáni Zsinat is tanítja. [Lumen Gentium 12.] Legföljebb az S. és mások által képviselt „egyszeri és megismételhetetlen” megtérés, „életátadás” gyakorlata okozott problémát; világos volt, hogy a katolikus felfogás ismer visszaesést és újbóli megtérést is. Később azonban, ahogy a nyugati – elsősorban amerikai – irodalom egyre jobban kezembe került, ez a gond is eltűnt, mert láttam, hogy a katolikus karizmatikus megújulás nagyon jól megvan e kétes gyakorlat nélkül.

Első gyér információim és még gyérebb személyes tapasztalataim alapján tanulmányt kezdtem írni, hogy a karizmatikus ébredést teológiailag a helyére tegyem. Ezt Manifestatio Spiritus címmel be is fejeztem. Lényegével ma is egyetértek, bár a részletekben azóta sokat alakult a felfogásom. Ezt az írást többen haszonnal forgatták. Ma már nem tartom időszerűnek, e könyvben sokkal érettebb értékelések foglaltatnak.

Nem tudtuk megállni, hogy újból el ne menjünk S.-hez, aki zordonan szemlélte, hogy még mindig cigarettázom. Ez alkalommal együtt imádkozhattunk csoportjával. Földön ülve dicsőítették az Urat, egy valaki hangosan, magyarul, a többiek halkabban, nyelveken. (Ez is protestáns hatás: fundamentalista módon szó szerint kötelezőnek vették Pál apostol előírásait, amelyeket a korintusi egyházközségnek adott, és nem mertek értelmezés nélkül hangosan imádkozni nyelveken.) Mikor imádság közben elvontabb teológiai kifejezéseket használtam, ima formájában rendreutasítottak: „Add, Uram, hogy egyszerű szavakkal dicsérjünk téged”. Nem tudtam teljesen azonosulni a csoporttal, de tény, hogy volt egy pillanat az ima során, amikor váratlan, misztikus öröm öntött el. Nem voltam egyedül élményemmel, sőt könnyen lehet, hogy csoportomból másoknak még pozitívabb benyomásaik voltak. Utólag látva, éretlen és teológiailag pontatlanul orientált közösség volt S.-é, de a Szentlélek működött benne. Sokan nem értik meg ezt. Azt gondolják, vagy minden korrekt egy jelenségben, vagy pedig egyáltalán nem Isten Lelkétől való. A karizmatikus megújulás sok ellenkező példát nyújt. Igazi lelki események keverednek nagyon is „testi”, emberi megnyilvánulásokkal.

Másnap – 1978. április 13-án – este benyit a sekrestyébe egy lány és lelkesen újságolja: „Dicsőség az Úrnak! E. tegnap megkapta a Szentlelket.”

E. egyike volt azoknak, akik Apátfalván megtértek, és most is ott jártak S.-nél; miután otthon kiszállt a kocsiból, nyelveken kezdett szólni.

Tűz, tűz, tűz

Az E.-ről szóló híradás csak bevezetője volt egy boldog robbanásnak, amit a pünkösdi Lélek azon az estén előidézett közöttünk.

Átmentünk a szobámba imádkozni. Más valaki is megkívánta a Lélek kiáradását. Nagy várakozással tettük rá a kezünket. Mint mélyből fakadó forrás, feltört belőle a nyelvima! Ugyanakkor mindnyájunk szívét elborította a lobogó öröm hulláma. Ujjongtunk, nevettünk, magasztaltuk az Urat. A mátyásföldi káplánszobát mennyei tűz árasztotta el. Pünkösd megtörtént velünk. A lángoló Isten megérkezett!

Ki tudná leírni a dicsőítés örömét? Semmi kézzelfogható okunk nem volt, hogy örvendezzünk – egyszerűen Istennek örültünk. Egy fiatal házaspár, kimaradván korábbi megtérés-élményünkből, kissé megütközve bámult ránk: lelkesedésünk idegen maradt nekik. Nem egyszerűen „jó hangulat” volt az, hanem felülről jövő esemény, Isten cselekvése, amelyben ma is a karizmatikus megújulás hitelesítő jegyét lelem föl.

Nehéz ezt megmagyarázni azoknak, akik az egészben csak pszichológiai jelenséget látnak. Nagy segítség itt Loyolai Szent Ignác egyik szabálya a lelkek megkülönböztetéséről: „Egyedül Isten, a mi Urunk képes arra, hogy előzetes ok nélkül vigaszt adjon a léleknek". [LOYOLAI SZENT IGNÁC Lelkigyakorlatos Könyve. Szent István Társulat, Budapest, 1986. 122. o.] Az a tény, hogy E. néhány érthetetlen szót mondott, még nem ok az örömre. Magam is imádkoztam nyelveken napokon át, anélkül, hogy ez örömet szabadított volna föl bennem. Milyen boldog tűz öntött el bennünket hirtelen? Miért támadt vágy bennünk Isten szeretetére és szolgálatára? Mi kötött össze egymással oldott, meleg, tiszta testvéri szeretetben? Jézus, akinek igáját komoly elhatározással magunkra vettük, megmutatta, hogy ez az iga édes (Mt 11,30). Nincs más magyarázat. Isten cselekvése teljesen szuverén volt, nem számítottunk rá, korábban nem tudtuk produkálni, később nem tudtuk reprodukálni. Minden lélektani értelmezés elégtelen.

Kétségtelen, hogy a Szentlélek öröme akkor inkább lényünk felszínén mutatkozott. Sokat nevettünk; volt, aki az asztalt verte örömében. Ezek éretlen jelenségek voltak. Kicsit naiv módon azt vártuk, hogy az áradó öröm egyre fokozódni fog – jóllehet eszünkkel tudtuk, hogy megpróbáltatások is következnek, s úgy is lett. De az a tény, hogy a pneumatikus jelenségek pszichológiai tényezőkkel keveredtek, még nem szól az előbbiek hitelessége ellen. Éretlenségünkből ki kellett gyógyulnunk, és ez fájdalmas folyamat volt. De Isten emésztő tüzének édes égetéséből azóta sem gyógyultam ki.

Találkoztam már olyanokkal, akik a Szentlélek örömének alábbhagyása után megkérdőjelezték pünkösdi tapasztalatuk hitelességét. Arra gondoltak, hogy merőben emberi, pszichikai tüneményt éltek át. Én soha nem kételkedtem így. Később fájóan nélkülöztem a Lélek kiáradásának boldogságát, de tudtam, hogy amit annyira óhajtanék, már megtörtént velem: a boldogság forrása valóság és hozzáférhető. Azóta hirdetem is ezt a tapasztalatot. Olyan személlyel pedig még egyáltalán, soha nem találkoztam, aki átélés közben vonta volna kétségbe a Szentlélek-megtapasztalás valódiságát. Csakis utána, amikor már megszűnt! Arra emlékeztet ez, amit Avilai Szent Teréz misztikájából ismerünk: az aktuális élmény folyamán a misztikus nem tud kételkedni abban, hogy tapasztalata Istentől származik, utána azonban gyakran kétségek gyötrik, amíg Isten meg nem nyugtatja valamilyen módon.

Szent Teréz egészen éles különbséget tesz pszichológiai és pneumatikus örömök között. [Lásd Szeghy Ernő lábjegyzetét: AVILAI SZENT TERÉZ: A tökéletesség útja és A belső várkastély. Szent István Társulat, Budapest, 1979. 286. o.] Utóbbit, amit szakkifejezéssel contemplatio infusának, belénk öntött szemlélődésnek nevezünk, nagyon nehéz annak elmagyarázni, aki személyesen nem élte át. „Ha valakinek e téren nincs tapasztalata, csak nagyon homályos fogalmat képes róla alkotni.” [AVILAI SZENT TERÉZ: Önéletrajz. Pesti Könyvnyomda Rt., 1928. 97. o.] Emiatt sokan nem értik a különbséget, ami az emberi képességek – érzelmek, fantázia – fölajzott működése és a Szentlélektől létrehozott istenélmény között van. Ez a különbség azonban magától értődő annak, aki az utóbbit tapasztalja, – legalábbis amíg a tapasztalat el nem halványul.

Isten jelenlétében úsztunk. Nyilvánvaló volt a rajtunk kívülálló hatalom beavatkozása. Szeretet és békesség volt bennünk. Hitünk új dimenziót kapott: erőlködés nélküli lett, mint a boldog szerelem. Hogy vártuk a közös estéket! Az imádság élvezet volt, álmosságunkról, fáradságunkról megfeledkeztünk. A Szentírás betűi életre keltek. Értettük egymást, összetartoztunk.

Lapot menesztettem K.-hoz: „Április 13-án megérkezett a Tűz!”

Tisztítótűz

K. megkapta híradásomat, és hamarosan fölkeresett. (Előző nap ő is megtette saját kísérleteit a Lélek-hívással és a nyelvek adományával, de megerősítést akart.) „Tíz évet fiatalodtál” – mondta mosolygó arcom láttán. Ott ült a mátyásföldi káplánszobában, hosszú imában hívta a Lelket, aztán rátettük kezünket – ezt mindig a magánima fakultatív, szimbolikus járulékának tekintettük csupán, egyáltalán nem a püspöki kézföltétel kiegészítésének vagy helyettesítésének – , és lehívtuk rá a pünkösdi Tüzet. Milyen boldogság, hogy Isten meghallgat! K. ült a kanapén, és nyelveken dicsérte az Urat. Szép, jellegzetes, különös hangzású szavak törtek föl belőle. Mosolygott, örült, mint a gyermek. „Bocsáss meg, Uram, de olyan muris ez” – imádkozta.

Ilyenek voltunk akkor: játszó gyermekek a hatalmas Isten közelében. Bárcsak formába öntötte volna valaki kísérletezésünket! Nagy öröm volt, hogy Szentlélek-élményünket tovább tudjuk adni, hogy új és új testvérek tapasztalják meg a pünkösdöt; mégis volt örömünkben üröm. Nem mindenki vette át az új élményt, sokan gyanakvással figyelték. Mások egyszer-kétszer megtapasztalták a Lélek örömét, de hamarosan kialudt bennük. Ismét másokban fájóan tudatosodtak a pszichikai problémák: kiegyensúlyozatlanság, depresszió. A Lélek keresztsége ezeket nem gyógyította meg.

Tíz esztendő fájdalmas tisztítótüze következett. Akkori csoportomból ma már senki nem jár velem, sőt egyesek az Úrral is szakítottak. Tisztulás és tisztázás kellett. Világosan el kellett határolni a karizmatikus megújulás katolikus irányvonalát a heterodox hatásoktól. Meg kellett birkózni azzal a téveszmével, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés önmagában megoldást jelent problémáinkra. Nem jelent azt; nincs kényelmes út a mennybe. Egy-két hónapos örvendezés után föléledtek vergődéseim, és évekig tartó kísérletezés során döntöttem el, hogy lelki sebeim az új pünkösd-élmény fényében sem gyógyulnak másképp, mint a klasszikus, kitartó, fájdalmas aszkézis erőfeszítései útján.

Markáns példája ennek a cigarettázásból való kigyógyulásom. S. azt várta volna, hogy Lélek-keresztségem után egy-két héten belül szakítsak káros szenvedélyemmel, de ez nem történt meg. K. romantikus olvasmányai nyomán azzal biztatott, hogy majd kifordul számból a cigaretta, vagyis Isten afféle kényszer-elvonókúrát alkalmaz. Ez sem következett be. Újból és újból abbahagytam a dohányzást, de aztán elkezdtem ismét. Több mint egy hónappal később, 1978. május 14-én félve említettem lelkivezetőmnek, O. atyának: „Tennék egy kísérletet megint, hogy leszokjam a cigarettáról.” O. atya nem tartozik a karizmatikus megújuláshoz, de tiszteli Isten útjait másokban, és a Szentlélek használja őt. Most váratlan határozottsággal mondta: „Ha ezt Istennek oda akarod adni, akkor azt, hogy 'kísérlet', hagyd ki belőle”. Zavartan mosolyogtam: „Jó”. Ebben a pillanatban kaptam meg a dohányzással való szakítás kegyelmét; azóta nem cigarettázom. Végigszenvedtem az elvonási tüneteket. Körülöttem irreálissá vált a világ, szürke ködben úszott minden. Fél napig gyilkos ingerültség, több napon át esztelen éhség kínzott. Közben azonban világos volt: nem fogok rágyújtani, mert nem akarok. Lassan helyére került a valóság, és én gazdagabb lettem egy tapasztalattal a kegyelem és az emberi szabadság viszonyáról.

A tízéves tisztítótűz legfontosabb tartalma a közösség-teremtés szülési fájdalma volt. A Szentlélekben élt élet közösségi élet. Nagy fáradsággal fölfedeztem a katolikus karizmatikus megújulás irányelveit, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult egy olyan közösség létrehozására, amely ezek szerint él. Kudarc kudarcot követett. Nagyon ügyetlen voltam az emberekkel való bánásban, és a Szentlélek nem tett egy csapásra rátermetté! Váratlan ajándékként született ma is fennálló közösségem, a Hét Láng. K. barátom nem tartozik a Hét Lánghoz, de útjaink – így remélem – egy pont felé tartanak, ahol jót nevetünk majd együtt Isten jelenlétének boldog izzásában!

Isten útján alapvető a bizalom. „Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság Lelkét adta nekünk” (2Tim 1,17). Ő szeret bennünket, úttalan utakon bolyongó gyermekeit. Irgalmasan kezeli botlásainkat, és újra meg újra fölvillantja előttünk gyönyörű világosságát: Jézust. Keményen nevel, de gyöngéden gyógyít.

Testvér, aki velem botladozol: van remény!

A fehér láng

A Szentlélek egyik nagy ajándéka életemben a szentségimádás fokozatos újrafelfedezése lett.

Mint papnövendék, sokat térdeltem az eucharisztikus Jézus előtt, de papi éveim alatt meglehetősen hanyaggá váltam az Oltáriszentség imádásában. Amikor a karizmatikus megújulás elérte életemet, a pünkösdi tüzet a közös imában élveztem, de a személyes imában nem lettem buzgóbb. Még elméletet is gyártottam arról, hogy az Egyház eucharisztikus kora véget ért, és Urunknak a Lélek által a közösségben megvalósuló jelenléte ma fontosabbá válik a tabernákulumban való jelenléténél. Tagadni az utóbbit eszembe sem jutott, de mulasztásomhoz mentséget keresve ilyen nevetséges álláspontra jutottam. Isten bocsássa meg nekem! Mintha büntetlenül elhanyagolhatnánk a megtestesült Isten testi jelenlétét körünkben!

Mikor a nagy kezdeti lángolás alábbhagyott, lassan kezdtem belátni hibámat, és igyekeztem gyakorolni a szentségimádást. Emlékszem, milyen nehezemre esett félóráig kitartani a tabernákulum előtt. Bensőmben sötétséget és ürességet tapasztaltam, fantáziámat sose tudtam jól irányítani, imádságom egyetlen értéke a helytállás volt. „Nem azért térdelek előtted, mintha jólesne, hanem azért, mert te vagy az Isten” – fogalmaztam meg az imádásban való hűség attitüdjét. Amikor mégis hanyagságba estem, meglepő dolog történt: mintha panaszosan hívogatott volna az Eucharisztia. Úgy éreztem, csöndes szemrehányás árad felém a templom irányából. Lassan kezdtem megérteni, hogy az imádás mindennél alapvetőbb. Kitartóbb, következetesebb lettem. Fölfedeztem, hogy egy holtponton túljutva lelkem ellenállása megszűnik, és már könnyebben tudok időzni az Úr jelenlétében. Mindjobban központi jelentőséget nyert életemben a tabernákulumban rejtőző Jézus. Már nem esett nehezemre teljes órát vagy többet tölteni az eucharisztikus Jelenlét csöndjében.

Jött egy év, amikor Balinkán töltöttem szabadságomat. Megszabadulva a lelkipásztori aktualitások terhétől, sokat időztem a templomban. Kívülről a tabernákulum ajtaja előtt fehér, redős függöny volt. Egy huzamos szentségimádás alkalmával valahogy közel kezdtem érezni magamhoz a Megfoghatatlant. Várakozás ébredt bennem, mintha történnie kellene valaminek. Egyszer csak élővé, tömörré és selymessé vált a redős függöny fehérsége. Anélkül, hogy valami mozdult volna, súlya lett a szentélyt betöltő jelenlétnek. Mint láthatatlan fehér láng, ott volt előttem a Megközelíthetetlen Fényesség. A Titok tapasztalattá lett.

Nem volt nagyon erős élmény, és nem is tartott sokáig. El kellett mennem egy program miatt, és az esemény nem ismétlődött meg. Nem lettem „misztikus”. Azon a nyáron azonban imádság közben – szentségimádás, de rózsafüzér alatt is – még sokáig ott bujkált bensőmben valami édes fájdalom (nem tudom máshogy megfogalmazni), valami, ami emlékeztetett a pünkösdi tűz örömére, de mélyebben és csöndesebben érintett. Nemcsak a bennem lakó Urat sejtettem, hanem azt is, hogy ő szenved bűneimtől, lényem tisztátalanságától. Fájt, hogy nem tudom jobban befogadni őt. De mindez nagyon szelíden és leheletfinoman volt érezhető.

Ez se tartott néhány hétnél tovább. Amikor az Eucharisztiát imádom, többnyire ma is küzdök érzelmeim közömbösségével, és nem tudom megállítani fantáziám fegyelmezetlen kalandozását. Nagyon szenvednék, ha más célom is volna, mint hódolatom és szeretetem bemutatása az Úr előtt. De nem akarok semmi mást. Együtt vagyok vele, mert mindennél és mindenkinél fontosabb nekem. Imádom őt mérhetetlen szentségében. Nem mondok ilyenkor szövegeket, legalábbis nagyon ritkán. Lassan, csöndesen nyelveken imádkozom magamban, máskor egyszerűen hallgatok a Megfoghatatlan előtt. Ritkán kérek; nem mintha nem volna sok-sok kérnivalóm, hanem mert a kérések előadására találok más imaalkalmat. A szentségimádásban csak annak tudatosítására törekszem, hogy valóban Jézus előtt vagyok. „Benne lakik testi formában az istenség egész teljessége” (Kol 2,9), és ő itt van előttem, szinte karnyújtásnyi távolságban... Ha szentségmutatóban van imádásra kitéve az Oltáriszentség, szeretem nézni a szentostya fehér korongját. A csillogó, aranyozott monstranciához képest szinte szürkének hat, és mégis van valami titokzatos fényessége. Szelíd, selymes, önmagának-elég fehérség, amely csöndesen vonz, erőszakosság nélkül. Magamat sötét pacninak érzem ilyenkor. De nem magammal akarok foglalkozni. A Föltámadott van előttem: az a test, amelyet a keresztre szögeztek, amelyet élettelenül sírba tettek, s amely eltűnve a halotti lepelből, váratlanul élve megjelent a zárt ajtók mögött, megdicsőült sebeivel. Az Élet, a Gyógyulás, a Világosság előtt térdelek.

A Szentlélek pünkösdi-piros lángjának tudom be, hogy életem legnagyobb kincse ma az Eucharisztia fehér lángja.