Amikor a Szentlélekben való megkeresztelkedést a bérmálás hatékony kegyelmével sikerült azonosítanunk, energikusan elsza­kadtunk minden olyan elképzeléstől, amely ezt a pünkösdi kegyelmet valami kivételes csúcs-eseménynek fogja föl. Ellenke­zőleg, a keresztény beavatáshoz tartozik, még ha késleltetve jelentkezik is. Ebből viszont az is következik, hogy nem lehet egyetlen irányzat kiváltsága. A 20. század elején a pünkösd-mozgalom egyáltalán nem olyasmit fedezett föl, ami lényegénél fogva a sajátos pentekosztalista tanokhoz volna kötve. Világosan kifejtet­tük, hogy a nyelvek adományát nem kell a Lélekben-kereszteltség szükségszerű velejárójának tekinteni, még ha van is a kettő között (később még megvizsgálandó) kapcsolat. Hasonló módon lehet leválasztani a többi jellegzetes pünkösdista szélsőséget a pünkösdi tapasztalat lényegéről. Hogy a klasszikus pentekosz­talizmus jórészt a szakadás és önálló egyházalkotás kényszer­pályájára tévedt, abban egyaránt része volt a nem-pentekosztalis­ta ébredési és megszentelődési egyházak merevségének és a pünkösdiek türelmetlenségének. Mindkettő mögött a sola Scrip­tura elvének megosztó ereje működik. De semmilyen elvi akadá­lya nincs annak, hogy a pünkösd-mozgalom intenzív kegyelmi tapasztalata türelmesebb, konstruktívabb módon illeszkedjék a krisztushívő közösségek életébe, akár a történelmi keresztény alakulatokban is. Ez történt meg a huszadik század ötvenes és hatvanas éveiben.

Teljes Evangéliumi Üzletemberek

1952-ben különös szervezet alakult az Egyesült Államokban: Full Gospel Business Men's Fellowship International (Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Szövetsége). Az angol „business” szó nem kizárólag üzletet jelent, hanem foglalkozást, mesterséget is. A „business man” tehát nem okvetlenül kereske­dő, hanem éppúgy lehet ügyvéd, mérnök vagy kőműves is. A lé­nyeg itt az, hogy nem lelkész. A pünkösdi egyházakban is észlelhető klerikalizálódás, belterjesség, doktrinális viták ellensú­lyozására, a kezdeti lendület újjáélesztésére létesült laikus szer­vezetről van szó. Alapítója az örmény pünkösdi közösséghez tartozó Demos Shakarian.

A huszadik századeleji amerikai pünkösd-mozgalomnak világszerte vol­tak előzményei. Ezek közé tartozott, hogy orosz befolyás által pentekosztalizált presbiteriánus örmények költöztek Californiába egy prófécia hatására, amely menekülésre biztatta őket a később bekövetkezett törökországi népirtás elől. Demos Shakarian már az Amerikában felnőtt generációhoz tartozott. Szorgalmasan dol­gozott mint tejfarmer, miközben olykor kézrátétellel imádkozott egy-egy beteg tehénért – sikerrel. Később indítást érzett, hogy evangelizációkat finanszírozzon, amelyekben különböző pünkösdi felekezetek működtek együtt. Aztán megszületett a nagy elgon­dolás: üzletemberek tegyenek tanúságot Jézussal kapcsolatos él­ményeikről! A hit ne legyen belterjes világ: egyik üzletember beszéljen róla a másik üzletembernek. Az erre alakult szövetség nem új felekezet, hanem minden felekezetből befogadja azokat, akik a „teljes evangéliumot”, vagyis a pünkösdi tapasztalatot ma­gukévá teszik. Ezzel adva volt a keret, amelyben a pünkösd-mozgalom túlléphetett az önmaga köré vont határokon. Példával szolgál a következő (Minneapolisban lejátszódott) történet.

„Ott láttuk ülni őket a Lemington Hotel báltermének utolsó sorában, szinte minden pillanatban készen arra, hogy kirohanja­nak – öt lutheránus lelkészt. Amit hallottak, szemmel láthatóan nem volt túl nyugtalanító rájuk nézve, mert a következő este vis­szajöttek és egy kissé előbbre ültek. A harmadik napon, egy szerdai reggeliző találkozón, megint ott voltak buzgósággal telve, hogy elfogadják – így mondták el nekünk – azt, amit Krisztus készített az ő számukra. Szövetségünkből egy csoport odament az asztalukhoz, és imádkozott, hogy Jézus töltse be őket Szent­lélekkel. Ezután udvariasan megköszönték ezt nekünk és elmen­tek. Mindez igen nyugodtan, nagyon szabályosan és lutheránus módon folyt le, és egy későbbi időpontig azt sem tudtuk, hogy imádságunkra jött-e válasz. A válasz nem maradt el. Egy lelkész akkor tapasztalta a Lélek-keresztséget, amikor autójában hazafe­lé hajtott; egy másik másnap reggel, borotválkozás közben. Egy harmadik arra gondolt, hogy az egyik összejöveteli szónok azt mondta, hogy nem akkor kapjuk meg Isten ajándékait, ha na­gyon megerőltetjük magunkat és fáradozunk értük, hanem ha a legjobban föloldódunk. 'Hol lazítsak a legjobban?' - kérdezte a lelkész magától. Néhány perc múlva ott állt a meleg zuhany alatt, és dicsőítette Istent egy mennyei nyelven.” [SHAKARIAN, D. - SHERRILL., J. - SHERRILL, E.: A legboldogabb emberek a földön. Kiadó nélkül, 1977. 186-187. o.]

A klasszikus pentekosztalizmus túlnőtt önmagán. Ezek az evangélikus lelkészek saját egyházukban maradtak, és ott hasz­nálták a Szentlélektől kapott új erőt. A pünkösd-mozgalomnak ez a behatolása a történelmi protestáns egyházakba az, amit neo­pentekosztalizmus néven emlegetünk.

Nem kell azonban azt gondolnunk, hogy a pentekosztaliz­musnak ez az egyetlen fejlődési vonala. A klasszikus „kemény vonal” ma is létezik, az ökumenikus nyitottság csak egyes pün­kösdi testvéreket jellemez. A legtöbb pünkösdi típusú közösség úgy fogja föl az ökumenizmust, hogy minden felekezetből befo­gad tagokat, akiket aztán saját doktrínája szerint képez ki, és szembefordít korábbi egyházukkal. Ez a szembefordulás egyes közösségeknél nagyon éles: példa rá az agresszív Hit Gyülekezete hazánkban, amely a történelmi egyházak hívőit „vallásos, de nem keresztény” emberekként tartja számon, s rockzenével és földi siker ígéretével vonzza az ifjúságot. Jellemző az újabb fejlemé­nyekre a „független egyházak” alakulása is: egy-egy sikeres protestáns prédikátor felekezetek fölöttinek és önállónak nyilvá­nítja saját gyülekezetét. E gyökértelen közösségek gyakran igen látványos eredményeket mutatnak föl, aminek legalábbis el kell gondolkoztatnia a történelmi egyházak sok nehézséggel küzdő lelkipásztorait.

„Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe...”

A klasszikus pünkösd-mozgalom hatásán kívül másik irányból is ébredt érdeklődés a történelmi protestáns egyházakban a Lé­lek Bibliából ismert működése iránt: a gyógyítás karizmájának irányából.

Agnes Sanford presbiteriánus misszionárius-házaspár leánya volt, a kínai misszióban nevelkedett. Gyerekkorában mindennap meg kellett tanulnia egy bibliai verset. Szülei hite eleven öröksé­ge volt: soha nem kételkedett Jézus valóságában. Mégis, olykor úgy érezte, hogy valami nincs rendben a hit körül. Vajon mi le­het az?

„Egy reggel megtaláltam. Anyám éppen a hajamat csavarta be, miközben én, szokás szerint, fölmondtam a bibliai verset, amit meg kellett tanulnom: 'Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek' (Jn 14,12). És megkérdeztem anyámat: 'Miért nem csi­náljuk ezt?' Azt mondta rá: 'Mert a csodák kora lejárt. Ez egy új korszak.' Én nem válaszoltam. Az ember nem vitatkozik a saját anyjával, aki egyúttal tanára is, és így minden tekintélynek birto­kosa. De magamban azt gondoltam: 'Vagy a Biblia hazudik, vagy ő, és ők mindnyájan, ezek a misszionáriusok...'” [SANFORD, Agnes: Sealed Orders. Logos International, Plainfeld, New Jersey, 1972. 12. o.]

Természetesen sem édesanyja, sem a misszionáriusok nem hazudtak tudatosan. A hivatalosan elfogadott magyarázattal szol­gáltak arra, hogy a modern egyházi életből annyira hiányzik a Lélek mindent átformáló ereje, amely a Bibliában olyan feltűnő. De a tizenegy éves kislány kérdése tovább élt Agnesben. Ké­sőbb, amikor Amerikában járt főiskolára, hasonló kételyeket táp­lált a rutinná lett ébredéssel kapcsolatban. „Nyáron Junia néni missziós munkát végzett a hegyekben... Résztvettünk revival-összejövetelein a kis vidéki templomban, ahová a hegylakók mér­földeket lovagolva érkeztek, fákhoz kötötték lovaikat, aztán bementek, hogy üdvösséget nyerjenek. Egy nyáron... vasárnapi is­kolai osztályt vezettem tizenéves fiúknak. Amikor a revival ideje elérkezett, lelkem nyugtalan Iett, és sóvárogni kezdtem, hogy ezek a fiúk ne kerüljenek a pokolba, amit Junia néni közvetlen lehetőségnek mutatott be. Elhatároztam: mindennap imádkozom egyikükért, hogy menjen ki az oltárhoz és fogadja el Jézust, ahogy én megtettem. Valamelyes meglepetésemre minden este éppen az ment ki az oltárhoz és fogadta el Krisztust, akiért imádkoztam. De amikor a misszió véget ért, különös dolog tör­tént: hirtelen sajnálni kezdtem, hogy olyan sok időt töltöttem imával. Kényelmetlen érzésem támadt ezzel kapcsolatban. Homá­lyosan éreztem, ahogy olyan gyakran sejtettem a kínai missziós munka körül is, hogy valami nincs rendben. A régi kérdés jött elő újból, az, ami lelkem ajtaján kopogtatott, amikor gyermek voltam Kínában: 'Valami hiányzik. Mi lehet az?' Junia néni meg­tanította ezeket a fiúkat, hogy engedelmeskedjenek Istennek és tiszteljék őt, éppúgy, ahogy én is azt tanultam, hogy engedelmes­kedjem Istennek és tiszteljem őt, és komolyan meg is próbáltam így tenni egész életemben. Junia néni minden bizonnyal megtaní­totta őket arra is, hogy szeressék Jézust, hogy megvallják bűnei­ket, és kérjék őt, bocsássa meg azokat. De valahol üres hely maradt a képen. És én cinikusan gondoltam: 'Megint vissza fog­nak esni, verekedve és káromkodva fognak élni, ahogy megszok­ták, és jövő nyáron majd visszajönnek és hozzálátnak elölről, hogy üdvösséget nyerjenek.' Úgy is történt.” [Uo. 41-42. o.]

Itt van a kérdés, a fájdalmas sóvárgás az újjáteremtő erő után! (Nem ez nyugtalanította Prohászkát is bérmálkozóival kap­csolatban?) Agnes Sanford sajátos úton talált rá a Lélek erejére: a gyógyító ima fölfedezésének útján.

„Ha pedig betegekre teszik a kezüket...”

A gyógyítás adománya nagy szerepet játszott a klasszikus pen­tekosztalizmusban, s mint láttuk, valódi karizmatikus gyógyulások mellett fanatikus szélsőségek is fakadtak belőle. Agnes Sanford kívül állt a pünkösdi körökön. Feleségül ment egy episzkopális lelkészhez, s az ő kedvéért maga is átlépett a presbiteriánus egy­házból férjének felekezetébe. (Nem-dogmatikus egyházakban ez nem számít hitehagyásnak; sem ő, sem szülei nem tekintették an­nak.) A díszesebb istentiszteleti formák nem voltak megszokhatatlanok számára, de fokozatosan depresszióba süllyedt, amikor férje Moorestownban (New Jersey, USA) kapott lelkészi állást, s ő az amerikai háziasszony szerepébe kényszerült (Kínában egé­szen mások voltak a szokások). Lelkének teremtő energiái nem találtak levezetést, s ő hétről hétre sötétebb szívvel főzött, mo­sott és takarított. Ráadásul megbetegedett másfél éves kisfia. Sú­lyos fülfertőzése volt, hat hete magas lázzal. Egy szomszéd lelkész, Hollis Colwell, ekkor Agnes férjét kereste, de nem találta otthon. Érdeklődött a gyermekek hogyléte felől, s az aggódó anya természetesen nem mulasztotta el, hogy a kisfiú betegségét megemlítse. „Akkor fölmegyek és mondok érte egy kis imát” – mondta a látogató. Agnes tiltakozott: kicsi még a gyerek, meg sem érti... Mennyit imádkozott ő már drága betegéért anyai szívé­nek minden szorongásával! De Hollis Colwell nyugodtan és derű­sen fölment, és röviden imádkozott, miközben kezét a gyermek fülére helyezte néhány percre. „Kérlek, Úr Jézus, küldd el most erődet ennek a gyereknek a fülébe. Távolíts el belőle minden baktériumot, minden fertőzést, és gyógyítsd meg. Köszönöm, Uram, mert hiszem, hogy megteszed, és olyan gyógyultan látom magam előtt ezt a fület, amilyenné te fogod tenni.”

„A gyermek behunyta szemét. Nagyon sápadt lett, ahogy a láz megszűnt az arcán. Elaludt. Mire fölébredt, hőmérséklete normális volt, és a füle rendben.” [Uo. 98. o.]

Agnes számára merőben új élmény volt, hogy a gyógyító imá­nak ereje van. Fölmerült benne: nem kellene lelki depressziójá­val is Hollis Colwell imájához menekülnie? Egy darabig ellenállt az indításnak. A depressziós nehezen indul ki a holtpontról! Egy vasárnap reggel azonban, az episzkopális templom áldoztatórá­csánál térdelve, lelkében hangot hallott: „Menj Hollis Colwellhez és kérd meg, hogy imádkozzék érted.” Megtette. A lelkész rövid beszélgetés után kézrátétellel imádkozni kezdett az asszony lelki depressziójának gyógyulásáért.

„És azonnal megtörtént! Az egész mennyország áradt el raj­tam és bennem! Az öröm nagy hullámai öntötték el lelkemet! Nem emlékszem, mit mondtam, vagy hogy Mr. Colwell mit mon­dott, de teljes hangerőmből énekeltem és kiáltoztam hazafelé az egész úton!” [Uo. 99. o.]

Nem mindig következik be ilyen hírtelen változás az ima ha­tására, és nem fejeződött be egy pillanat alatt Agnes Sanford esetében sem: voltak visszaesései, végig kellett járnia a gyógyulás útját, meg kellett tennie saját tudatos erőfeszítéseit a teljes lelki egyensúly érdekében. A drámaian gyors hatás talán inkább annak köszönhető, hogy ő – mint maga elárulja – a depressziósok úgynevezett kétpólusú, mániás-depresszív típusához tartozott, akik könnyen mennek át túlzott felhangoltságba is. De kigyó­gyult depressziójából, és – birtokában a nagyszerű felfedezés­nek, hogy Jézus ma is gyógyít – elszántan járni kezdte a gyógyító ima gyakorlatának rögös útját. Sokan nézték ezt görbe szemmel, egy darabig saját férje is. Lassan azonban – sok tanu­lás, a Biblia alapos tanulmányozása, a kudarcok és tévutak föl­dolgozása árán – kiépült Agnes gyógyító szolgálata, amelynek eredményei minden további nélkül csodálatosnak nevezhetők.

A második világháború alatt Agnes egy katonai kórházban dolgozott, mint vöröskeresztes nővér. Tilos volt Istenről beszél­nie a betegeknek, mert a Vörös Kereszt el akarta kerülni, hogy szolgálatát vallási propaganda céljaira használják, és megzavarják a betegeket. De amikor meglátta a sebesült fiatalemberek szen­vedő gyermekarcát, túltette magát a tilalmon, imádkozni kezdett a katonákért, és imádkozni tanította őket. Gyógyulások történ­tek, amelyeket gyakran Isten fölfedezése követett. Az egyik leg­izgalmasabb történet egy Frederick nevű katonáé.

Frederick külön szobát kapott a kórházban, ami a gyakorlat szerint közeli halálát jelentette. Bőre sárgás volt, bordái kiálltak, ráncos öreg majomnak látszott inkább, mint emberi lénynek. Orrlyukaiba, csuklóiba csövek vezettek. Agnes gyakran látta őt a nyitott ajtón át, távolról imádkozott is érte, de többnyire orvos vagy ápolónő volt a betegnél, és ő nem merte rátenni kezét, hi­szen a gyógyító imát titkolnia kellett. Egy napon egyedül találta Fredericket, és ébren.

– Látom, kikészült – mondta őszintén.

– Aha – felelte a beteg.

– Mi a baj?

– Vérrögök.

Agnes beszélni kezdett egy gyógyító erő létezéséről. A sérült nem mutatott érdeklődést. Lehunyta szemét, és nem válaszolt.

– Figyeljen – mondta Agnes. – Engedje, hogy egyszer megpróbáljam. Sikerül vagy nem, többet nem említem a dolgot. Mit szól hozzá?

– Oké – mondta a katona minden lelkesedés nélkül. Föl­hajtotta a takarót, és Agnes elszörnyedt. Frederick hasa egyetlen sötét vértó volt, amit csak egy vékony, átlátszó hártya takart.

– Kifordultak a beleim – magyarázta a haldokló. – Nem akartak behozni a harctérről, de megmondtam nekik, hogy ez a kötelességük.

Volt hát élniakarása, de voltak-e egyáltalán emésztő szervei? Agnesnek úgy tűnt, hogy nincsenek. Intravénás táplálással és sti­mulánsokkal tartották életben.

„Ha előbb láttam volna a hasát..., nem mertem volna kimon­dani a hit szavát. De már benne voltam, és nem vonulhattam vissza. Odatettem tehát kezemet a tátongó vörös vértó két oldalára, tökéletes gyomrot és egyéb szerveket képzeltem magam elé, és segítségül hívtam az Urat, hogy tegye mindezt valósággá. Hazamenve sorra telefonáltam minden erős imacsoportnak, amelyet ismertem, segítséget kérve a 'keresztény földalatti mozgalomtól', ahogy egy barátnőm nevezte meglepetésében, mivel nem sejtette, hogy mindenfelé az országban akadnak emberek, akik hiszik, hogy Jézus él és gyógyít ma is... Magam is imádkoztam, hogy Frederickkel csoda történjen.” [Uo. 186. o.]

A következő héten, amikor Agnes elment a szoba mellett, Frederick aludt.

Újabb hét múlva Agnes nem találta őt a szobájában. Holmija ott volt, neve változatlanul kitűzve, de Frederick nem volt az ágyban. Agnes továbbment a kórházi osztály társalgójába. Nem találta, akit keresett. Aztán tekintete egy pirospozsgás fiatal­emberre esett a terem túlsó végén, aki ismerős mosollyal és hunyorítással nézett rá, de csöppet sem emlékeztetett a ráncos öreg majomra, akiért Agnes a haldoklók cellájában imádkozott. Mégis volt benne valami ismerős.

– Maga nem Frederick – vagy mégis?

– De igen, asszonyom – mosolygott még szélesebben a fia­talember.

Agnes nem hozta szóba a gyógyulást, hiszen így ígérte.

– Most mit fog csinálni?

– Délen keresek állást.

De nemcsak állást keresett. Egy kórházi lelkész, akivel Ag­nes később beszélgetett, beszámolt arról, hogy Frederick, mihelyt járni tudott, naponta megkereste a szobájában, és mindent tudni akart Istenről és Jézus Krisztusról.

„Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek ke­zükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig bete­gekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak” (Mk 16,78).

Később a Vörös Kereszt ottani vezetője fölfedezte, hogy Ag­nes imádkozik a betegekkel. Alaposan lehordta, elvette vöröske­resztes köpenyét, és elküldte a szolgálatból.

„Imádkozzatok a Szentlélekért!”

Agnes Sanford nemcsak gyógyító karizmájával, hanem tapasz­talatainak továbbadásával is szolgálta a hitet. Előadásokat tartott szerte az Egyesült Államokban, és Jézus gyógyító erejét köny­vekben is ismertette. Tehetséges, jó tollú író. Teológiailag ugyan nem egyszer fantasztikus utakra téved, ezért a hitben képzetlen katolikusoknak nem ajánlható, s olykor a New Age szemléletét is súrolja, de aki kellő ismeretekkel fölvér­tezve olvassa, azt nem vezeti félre. Annál pozitívabb hatást tesz mély hitből fakadó élményvilága és józan, derűs egyénisége.

A gyógyítás kétségtelenül karizma, a Szentlélek adománya. A gyógyító mozgalom az észak-amerikai protestáns egyházak körei­ben mégis a pünkösd-mozgalomtól független utakon fejlődött – legalábbis részben és egy ideig. Agnes Sanfordot még inkább a Christian Science tanítása befolyásolta. Ez az újgnosztikus szekta Mary Baker Eddy 1875-ben megjelent Science and Health című könyvén alapul, és azt vallja, hogy a betegség – az anyaggal együtt – illúzió, mely a helyes gondolkodással szüntethető meg. Agnes Sanford nem tette magáévá ezeket az irreális tanokat, bizonyos mértékig azonban hatottak rá. Megváltástana meg is sé­rült: a kereszt mélységes titka nála némileg elsekélyesedik. Ez mindig fenyeget, ha a gyógyítás előtérbe kerül. Agnes azonban mindvégig keresztény marad, a megfeszített és föltámadt Jézus követője.

Keresztény misztikus. Fürdőruhában napozik, amikor egyszer rázúdul Isten jelenlétének emésztő tüze. Olyan leírhatatlan ter­mészetfölötti öröm önti el, hogy azt gondolja magában: „Ha ez nem múlik el, belehalok – de nem akarom, hogy elmúljon!” Et­től a perctől ismeri az élő Istent. Vagy két hétig égető érzést hord a fejében, amíg az élmény elhalványul. Nem gondol még arra, hogy tapasztalatát a Szentlélek keresztségének is nevezhet­né. Azon tűnődik, nincs-e agydaganata. „De ha úgy van, gondol­tam, az a tört másodperce az Istenben élésnek ezt is megérte.” [Uo. 135. o.] Ez az élmény nem ismétlődött meg később.

A második világháború előtt Agnes megismerkedett Rufus Moseley-vel, akiben megtestesülve látta a pünkösdi tapasztalatot. „Itt volt egy ember, aki látott – aki bizonyos mértékig ugyanazt tapasztalta, amit a tanítványok pünkösd napján tapasztaltak, és akinek arca ragyogott e tapasztalat örömétől.” [Uo. 173-174. o.] A háború bor­zalmai azonban késleltették Agnest abban, hogy Rufus testvér élményének lelőhelye után kutasson.

Aztán jött egy idő, amikor Agnes a gyógyító imában fáradt­nak, kimerü!tnek érezte magát. Ilyen hangulatban látogatta meg egy barátnőjét, aki hasonló állapotban volt. Sőt barátnőjének egy imapartnere is ugyanazt érezte. Hárman együtt imádkoztak új erőért, de nem kaptak új erőt. Imádkoztak azoknak a kis beteg­ségeknek gyógyulásáért, amelyeket a kimerültség okozott testük­ben, de nem kaptak gyógyulást sem. Ezután nem maradt más hátra, mint útmutatást kérni az Úrtól, hogyan imádkozzanak. Mindhárman ugyanazt a választ érezték az imában: „Imádkozza­tok a Szentlélekért!”

Anélkül, hogy értették volna, mi történik velük, Isten a pün­kösdi tapasztalat felé vezette őket. Engedelmesen és várakozás­sal imádkozni kezdtek a Szentlélekért. Kettő rátette kezét a harmadikra, így imádkoztak fölváltva mind a hármukért. És rájuk szállt a Lélek ereje! Fejükben égető érzést tapasztaltak, úgy mint Agnes ama bizonyos napozás meg nem ismételt élménye alkal­mával. Érezték egy erő jelenlétét, amely tetőtől-talpig átjárta és körülvette őket. Testi panaszaikból kigyógyultak. Öröm töltötte be őket, és tiszta látást kaptak, az Igazság Lelkének ajándékát. „Mi történt veled?” – kérdezték később Agnestől ismerősei. – „Tíz évvel fiatalabbnak látszol, mint tíz évvel ezelőtt!”

Hat hónappal később Agnes levelet kapott barátnőjétől, amelyben az beszámolt arról, hogy egy pentekosztalista csoport­ban elnyerték – ő és a harmadik imapartner – a nyelvek ado­mányát is. Agnesnek égnek állt a haja. „Én nem akarom a nyelvek adományát” – írta vissza zordonan. – „Biztos vagyok benne, hogy Isten nem ad nekem semmiféle adományt akaratom ellenére.” Amikor azonban legközelebb együtt imádkoztak, és a többiek nyugodtan, hisztérikus tüntetés nélkül elkezdtek ismeret­len nyelven szólni, hirtelen megkívánta a nyelvek adományát. Meg is kapta, amint társai kézrátétellel imádkoztak érte. Belsejé­ben nagy föloldódást érzett, s az öröm és vigasz könnyeiben tört ki. Úgy érezte, Krisztus szeretete az eddiginél mélyebb szintre költözik benne. És a Lélek – a tudattalant érintve – imádko­zott Agnes Sanford nyelvével.

A gyógyító mozgalom és a pünkösd-mozgalom összetalálko­zott.

„Hajlandó bolondnak lenni Krisztusért?”

Részletesebben beszéltem el az Agnes Sanford által bejárt utat, elsősorban mert annyira egyedülálló, másodsorban mert az ő önéletrajza magyar földön mindeddig nem igen ismert (a buffalói Szociális Testvérek jóvoltából jutott el hozzám), harmad­sorban pedig – minek tagadjam – azért, mert nagyon megsze­rettem Istennek ezt a leányát, akiről a New York-i taxisofőr (miután előbb elfelejtett neki borravalót adni, utóbb imával elál­lította a köhögését) így nyilatkozott: „Maga furcsa egy hölgy. Ilyen hölggyel még sohasem találkoztam.” Az események fő vonalát azonban mégsem ő képviselte. A pünkösdi tapasztalat fokozatosan, személytől személyig terjedő hatások révén, beszi­várgott a nem-pünkösdi protestáns egyházakba. Baptisták, meto­disták, presbiteriánusok, episzkopálisok nyelveken szóltak. De nem dicsekedtek vele. Az élmény rejtve terjedt, az Agnes San­ford által idézett „keresztény földalatti mozgalom” kifejezés illett rá. A gyülekezet nyilvánossága előtt kockázatos lett volna szóba ­hozni.

Jellemző a kérdés, amit Merlin Carothers metodista tábori lelkésznek tett fel egy nő, miután a Lélek keresztségéért és a nyelvek adományáért imádkozott vele: „Hajlandó bolondnak len­ni Krisztusért?” Mások előtt látszólag értelmetlen szavakat mon­dani bolondságnak tűnik. De a Szentírás szerint éppen ez jellemzi a keresztény odaadást: bolondnak lenni Krisztusért (1Kor 4,10 – igaz, az óvatos magyar fordítás a görög mórosz, „bolond” szót az enyhébb „oktalan”-nal adja vissza). Carothers ismerte a szóban forgó bibliai helyet. „Ez az egész szituációt más perspektívába helyezte. Persze, hogy bármit megtennék Krisztu­sért, de hangosan kimondani ilyen teljes értelmetlenséget ve­szélyt jelenthetett a jövőmre nézve. El tudtam képzelni, amint ezek az emberek fogják magukat és mindenkinek elmondják, hogy egy metodista lelkész ismeretlen nyelven beszélt. Talán el is kell hagynom a hadsereget! És mégis - ha Krisztus ezt akarja tőlem? Hirtelen hadseregbeli pályafutásom is kevésbé látszott fontosnak. Akadozva elkezdtem hangosan kimondani az elmém­ben formálódó szavakat.” [CAROTHERS, M.: Prison to Praise. Hodder and Stoughton, London-Sydney-Auckland-Toronto, 1972. 36. o.]

Akadozva elkezdtem... Ez jellemzi a tiszteletreméltó hagyo­mányaik által megkötött protestáns keresztények megnyílását a pentekosztalizmus előtt. „Ugye megérti, hogy ezt nem közlésre szánom?” – jegyezték meg sorra a presbiteriánusok, baptisták és metodisták, akik beszámoltak pünkösdi tapasztalataikról John Sherrill újságírónak, amikor az könyvet készült írni a nyelvek adományáról. A neopentekosztalizmus létezett, de titkolta önma­gát. Holott a pünkösdi Lélek éppen a tanúságtételre adatik...

Drámai változást hozott Dennis Bennett episzkopális lelkész esete. Nagy gyülekezet vezető lelkipásztora volt Los Angeles pe­remvárosában, a californiai Van Nuysban. 1959-ben egy szomszé­dos peremváros, Monterey Park ifjú lelkésze, Frank Maguire furcsán nyugtalanító hírt hozott neki: egy fiatal házaspár, bár korábban nem is járt templomba, most öt hónapja minden vasár­nap, sőt hétközi alkalmakon is ott van, sugárzóan boldog, kész­ségesen segít, és jövedelmének tizedét a gyülekezetnek adja... Megváltozott viselkedésük magyarázata: „megkeresztelkedtek a Szentlélekben”. Nagy kérlelésre Dennis Bennett rászánta magát, hogy meglátogassa az érdekes párt. Csakugyan Isten jelenlétének örömét sugározták. Dennis kiüresedettnek érezte saját istenkap­csolatát, és megkívánta élményüket. „Ne felejtsék” – mondtam –, „hogy én Istennek ezt a közelségét akarom, ami Önöknél megvan, és ez minden; a nyelveken szólás nem érdekel en­gem.” [BENNETT, Dennis J.: Nine O'Clock in the Morning. Coverdale House, London-Eastbourne, 1974.] De amikor imádkoztak Szentlélekben való megkeresztel­kedéséért és utána tartósan dicsőítette Istent, megkapta a nyelvek adományát is.

Nem volt megállás. Ez az ambiciózus lelkipásztor nem tudta titokban tartani a pünkösdöt, amit átélt. Továbbadta, akinek te­hette, és eljött egy pillanat, amikor jónak látta a szószékről is előadni. Már terjedt a hír a nyelveken szólás különös jelenségé­ről, segédlelkészei is szóba hozták a dolgot... 1960. április 3-án, virágvasárnap Dennis Bennett három délelőtti prédikációban nyíltan beszámolt pünkösdi élményéről a gyülekezet előtt.

Hajlandó volt bolondnak lenni Krisztusért.

Pünkösdi vihar

Miután Bennett színt vallott, egyik segédlelkésze levette li­turgikus öltözetét, az oltárra dobta és így kiáltott: „Nem vagyok képes tovább dolgozni ezzel az emberrel!” Az istentisztelet után az udvaron a pünkösd-mozgalom ellenzéke kezdett agitálni. Egy férfi székre állt és úgy kiabált: „Dobjátok ki a nyavalyás nyelve­ken szólókat!” Az egyházközségi képviselőtestület egy tagja egyenesen fölszólította a vezető lelkészt, hogy mondjon le. Egy episzkopális rektor nem fosztható meg állásától kánoni vétség és megfelelő eljárás nélkül, Dennis Bennettnek azonban elege volt a konfliktusokból. „Oké – felelte – , lemondok. Most mind­járt.” Még aznap bejelentette távozását.

Bennett lelkész munkanélküli lett, de az esetnek nagy vissz­hangja támadt. Felesége csillogó szemmel várta otthon: „Dennis, ez csodás! Olyan sok embernek kell most elmondanunk, mi is történt!” A telefon csöngeni kezdett, az ajtónál is egyre-másra csöngettek, és most már semmi ok nem volt a titkolózásra... Az episzkopális püspökök is foglalkozni kezdtek az esettel. Műkö­désbe jött a sajtó, jelentkezett a televízió. A pünkösdi vihar ki­tört, és nem lehetett többé megállítani.

William Fisher Lewis püspök, miután tájékozódott Dennis Bennett tapasztalata felől és nem talált abban semmi rosszat, föl­ajánlott neki egy templomot az Egyesült Államok északnyugati részén, Seattle-ben, Washington államban. Bennett munkanélkü­lisége így megszűnt. Új helyén nem hallgathatott pünkösdi élményeiről, mert azok a sajtóból már ismeretesek voltak. „Egyáltalán nem akarom ezt önökre kényszeríteni – mondta. – Ha többet akar­nak tudni róla, kérdezzenek; akkor nagyon is boldog leszek, hogy beszélhetek róla önöknek – ha szükséges, egész éjszakáig beszélek!” [Uo. 97. o.]

Szükséges volt. Bennett először aggódott, hogy a Van Nuys-­ihoz hasonló konfliktusok fognak kitörni, de aztán megnyugtató prófétai szót kapott. Virágzó pünkösdi tevékenység indult meg Seattle-ben, anélkül, hogy a hagyományos episzkopális istentisz­teletek menete megtört volna. A létfenntartásért küzdő kis gyü­lekezet pezsgő életre kelt Dennis Bennett irányítása alatt. Magam hallottam Paul Toaspern német evangélikus lelkésztől, hogy egy Seattle-ből érkezett csoport imájára gyógyult meg szív­bajából, történetesen éppen Magyarországon...

A pünkösdi vihart éppúgy nem lehetett tovább eltitkolni, mint ahogy egy szélvihar nem maradhat titokban a mezőn. Az emberek, bármilyen felekezethez tartoztak is, miután értesültek a sajtóból Dennis Bennett esetéről, nyíltan kezdtek beszámolni saját hasonló tapasztalataikról. John Sherrillnek nem volt többé nehézsége, hogy névvel ellátott beszámolókat gyűjtsön. Ez az új pünkösd – ellentétben a „klasszikus” pentekosztalizmus éppen nem klasszikus stílusú jelenségével – szociológiailag nem a mű­veletlen, egyszerű emberek, hanem a jól nevelt középosztály mozgalma volt Matematikus, orvos, rendőrkapitány, FBI ügynök, pszichológus, színész, mérnök, ügyvéd, minisztériumi tisztviselő, biológus, iskolaigazgató szerepel Sherrill listáján. Majd Chandler W. Sterling episzkopális püspök is megkapta a Lélek keresztsé­gét. 1960. decemberében a mind több szimpátiával vizsgálódó John Sherrill részt vett a Teljes Evangéliumi Üzletemberek egy összejövetelén Atlantic Cityben, lassan összesűrűsödött körülötte Isten jelenléte, s eljött egy pillanat, amikor imádkozó barátaitól körülvéve legyőzte önmagát, fölemelte két kezét, fölfelé fordítot­ta arcát és elkiáltotta magát: „Dicsőség az Úrnak!”

„Ezzel a zsilip megnyílt. Mélyen belőlem, mélyebben, mint ahova tudomásom szerint a beszéd lenyúlhat, megindult az öröm­teli hangok zuhataga. Nem volt szép, mint a nyelvima körülöt­tem. Benyomásom szerint csúnya volt: kirobbanó és morduló. Nem zavart. Gyógyulás volt, megbocsátás volt, szeretet volt, amely túl mély a szavakhoz képest, ezért szavak nélküli hangok­ban szakadt föl belőlem. Az akarat sújtó erejű megfeszítése után akarásom megpihent, szabaddá vált az Istennel való egyesülésre. Egyáltalán nem volt szükség további tudatos erőfeszítésre részemről, még arra sem, hogy megválasszam a szótagokat, ame­lyekkel örömömet kifejeztem. Ott voltak a szótagok készen, használatomra előre elkészítve, bőségesebben, mint földhözra­gadt ajkam és nyelvem ki tudta formálni.” [SHERRILL, John: They Speak With Other Tongues. Highland Books, Crowborough, 1965. 141. o.]

A riporterből elkötelezett résztvevő lett. John Sherrill és fe­lesége számos, a pünkösd-mozgalmat népszerűsítő könyvvel járult hozzá a pentekosztális jelenségek ismertetéséhez. Megmaradtak az episzkopális egyházban, azon fáradozva, hogy a hagyományos egyházi életet mindjobban átjárja a Lélek ereje.

Ez a lényeges különbség a klasszikus és a „neo”-pentekosz­talizmus között. Előbbi majdnem mindenhol kilépéshez vezetett a meglévő protestáns felekezetekből. Utóbbi a történelmi protes­táns alakulatok keretei között marad. Ma már erős bázisa van Európában is.

Teológiai reflexió a neopentekosztalizmus jelenségére

Magyar református barátaimtól tudom, hogy a neopentekosz­talizmusnak nincs könnyű helyzete. Lényegesen könnyebb szakí­tani az egyházi keretekkel és új közösséget alapítani, mint a hagyományos egyházi környezetben megmaradva érvényesíteni a Lélek szokatlan munkáját. A szabadegyházas mentalitás sokkal jobban megfelel a szokatlannak, mint a leülepedett történelmi protestáns tudat. Ennek ellenére sokan akadnak a Lélekben ke­resztelt protestáns testvérek közül, akik ezt a nehéz utat járják. A német evangélikusoknál komoly hivatalos dialógus folyik a „karizmatikus” és „nem-karizmatikus” irányt képviselő teológu­sok között.

A protestáns pentekosztalizmussal az a probléma, hogy míg a bibliai tanítás szintjén meglehetősen kézenfekvő, ugyanakkor a kialakult hagyományokkal ellenkezik. Mármost a sola Scriptura elvi alapján álló egyházi közösség ritkán reflektál eléggé arra a tényre, hogy a hagyomány mint hitforrás elvi tagadása ellenére igazából jobban függ tradícióitól, mint a katolikus közösség, amely nyíltan vallja a szenthagyomány kötelező erejét. A katoli­kus Egyház ugyanis világosan különböztet a kötelező szenthagyo­mány és a változtatható egyházfegyelem között, míg ez a különbség a protestáns hittudatban nem annyira világos, ezért a protestáns hívő a szokatlant könnyen hitellenesnek éli meg. Érve­it a Bibliából meríti, de közben megszokásainak szerez érvényt. (Hadd említsem meg: mikor e sorokat papírra vetem, hazánk ka­tolikus templomaiban szinte mindenütt használatba vették már a Miatyánk ökumenikus szövegét, míg a protestáns templomokban – legalábbis amennyire én tudom – a régi protestáns szöveg­hez ragaszkodnak.)

A Szentlélek azonban hatalmas, ezért nagy a bizalmam, hogy a protestáns egyházi közösségek befogadják a pünkösdi jelensé­geket, ahogy egyre fokozódó mértékben teszik is. Meggyőződé­sem, hogy ez Isten cselekvése. Igaz, hogy a protestáns konfirmációt nem fogadhatjuk el érvényes szentségkiszolgáltatás­nak (ahhoz érvényesen szentelt püspökök kellenek). De ko­rábban tisztáztuk, hogy a szentség felvételének burkolt vágya elegendő a szentség „in voto” vételéhez, márpedig ez a burkolt vágy megvan ott, ahol valaki őszintén akarja a Szentlélek erejét, és jóhiszeműen nem tud a bérmálás szükségességéről. Mi, katoli­kusok, csak örvendezhetünk, ha elszakadt testvéreink között a Lélek új módon teszi élővé a föltámadt Jézus jelenlétét.

A pünkösdi jelenségek nagyon kevéssé függenek a befoga­dók teológiai nézeteitől. Nem fogalmi síkon, hanem a fogalmi behatárolásnál mélyebb egzisztenciális tapasztalat formájában kö­zelítik meg az embert. A fogalmi megragadás hozzátartozik az ember igényeihez, jogos és szükséges. Nem vezethető le azonban magából a Lélek egyéni megtapasztalásából, hanem függ a hívő közösség reflexiójában kialakult teológiai kategóriáktól. Míg a pünkösdi élmény lényege minden felekezetnél azonos, a hozzá kapcsolódó teológiai értelmezés nagyon is különböző lehet, attól függően, hogy milyen kialakult fogalomkinccsel és prekoncepci­ókkal dolgozik a teológus. Ebből világosan következik, hogy miközben a pünkösdi tapasztalat Istentől származó, hiteles és szent, annak teológiai magyarázata elhibázott is lehet. Nem állítom, hogy a klasszikus és a neo-pentekosztalizmus élményvilága min­denestül a Szentlélektől való, nagy általánosságban azonban hite­lesnek tartom, mert a megújult hit és szeretet jó gyümölcseit termi. De ez az – általánosságban pozitív – értékelés nem je­lenti annak a teológiának az elfogadását, amelyet a pentekoszta­lizmus a protestáns gondolkodásban kialakított. Naivság volt az a kezdetben még igen élénk várakozás, hogy a Szentlélek megtapasztalása egyszerűen ledönti a felekezeti határokat. A pentekosztális jelenségek nem oldhatják meg önmagukban az ökumenizmus feladatait.

Különösen hangsúlyozni szeretném ezt gyakorlati szinten, a keresztény életvitelt érintő kérdésekben. Isten Lelke mindenütt kiárad, ahol az emberek Jézust Uruknak és Megváltójuknak el­fogadják. Isten nem kicsinyes, „nem méri szűken a Lelket, ami­kor adja” (Jn 3,34). De a tapasztalatból életnek kell fakadnia, s ennek az életnek az evangéliumi keskeny ösvény szigorú tör­vényeit kell követnie. Amikor újraházasodott elváltak örvendez­nek a Szentlélekben, miközben Jézus világos tanítása szerint házasságtörésben élnek (Mk 10,11-12), nem vagyok nyugodt. Ők remélhetően jóhiszeműek, Isten szereti őket, és nem tagadja meg tőlük szeretetének megízlelését. De valami itt még sincs rendjén. Nem vitát akarok itt kezdeményezni, csak figyelmeztetni egy fe­lületes ökumenizmus veszélyeire. Hogyan hirdessük együtt az evangéliumot, ha ugyanazt az állapotot egyikünk házasságnak, másikunk házasságtörésnek tekinti? Hogyan éljen együtt a Szentlélekben egy vegyes felekezetű házaspár, ha a fogamzásgátló sze­reket egyikük a Teremtő elleni bűnnek, másikuk a keresztény szabadság jogos elemének fogja föl? A Lélek-keresztség eufóriá­ja elszáll, és ezek a súlyos kérdések megmaradnak.

Más volna a helyzet, ha mindnyájan elfogadnánk a Szentlélek egész művét, beleértve azt is, hogy az Egyházat az igazság útján vezeti, nemcsak a bibliai könyvek inspirációjával, hanem azok hi­teles értelmezésével is, amit a mindenkori élő tanítóhivatal bizto­sít. Ennek elfogadásától protestáns testvéreink még igen messze vannak. Ugyanakkor hadd mutassak rá, hogy a pentekosztális hullám belső logikája ebbe az irányba mutat. Ha Isten Szentlelke ma is ugyanúgy vezeti a hívő közösséget, mint az apostoli idők­ben, nem utolsósorban a prófécia adományával, akkor törvény­szerűen fölmerül a próféciák hitelességének elbírálása iránti igény, s előbb-utóbb annak felismerése, hogy ez az igény csak akkor elégíthető ki, ha létezik olyan szolgálat, amely kiemelkedő tekintéllyel és egyetemes érvénnyel gyakorolja a tanítás és meg­különböztetés karizmáját. Másképp az Egyház egymással vitatko­zó és kölcsönösen a Lélekre hivatkozó csoportokra hull szét, ahogy ez a reformáció óta történik is. Nagy csodálkozással és megelégedéssel hallottam egy indonéziai neopentekosztalista pré­dikátor, a presbiteriánus Mel Tari egyik beszédében, hogy szerin­te kár volt Luthernek és Kálvinnak az egyházi életben tapasztalt hibák miatt a szakadás útjára lépnie, mert az Egyháznak egysé­gesnek kellene maradnia...

Ennek ellenére protestáns testvéreink túlnyomó többsége jelenleg nagyon messze áll az egység e belső logikájának érvé­nyesítésétől, s irreális optimizmus volna azt remélni, hogy a pen­tekosztalizmus egyben ökumenizmust is jelent. Inkább azt várhatjuk tőle, hogy az egymástól elszakadt krisztushívő közössé­gek saját hagyományának hiteles elemei élőbbé válnak, és így a teológiai párbeszédben is egyre inkább helyet kap az egymás ér­tékeire való rácsodálkozás, az eltérő vélemények őszinte ütközte­tése mellett. Így próbáltam rácsodálkozni magam is a protestáns pentekosztalizmusra: nem titkolva katolikus fenntartásaimat, de ugyanakkor levett saruval állva az égő csipkebokor előtt.