Most szokatlan tájakra kirándulunk. A XVI. századtól létezik a kereszténységnek egy olyan ága, amely a hit mércéjének – a hagyomány és a tanítóhivatal kizárásával – egyedül a Szentírást tekinti. Távol áll tőlem, hogy az Egyház fájdalmas szakadásáért csupán a reformátorokat hibáztassam, de ez nem változtat azon, hogy a sola Scriptura (csak a Szentírás) elvét tragikus tévedésnek tartom. Egy szövegnek önmagában nincs jelentése. Jelentést csak a kód révén nyer, amelyet a szöveg alkotója használt. Ha az Egyházban működő Szentlélek a szerző, akkor az Egyházban működő Szentléleknek kell szolgáltatnia a szöveg megértéséhez szükséges kódot is. Helyesen érteni a Szentírást akkor fogjuk, ha a Szentlélek működésének hiteles helyét ismerjük: ez pedig nem kizárólag az egyén, hanem az apostolok utódainak oldó és kötő hatalma alatt álló közösség. Ezt nem Iehet figyelmen kívül hagyni veszélyes szubjektivizmus nélkül. De miközben ezt a meggyőződést vallom, nem vonom kétségbe, hogy az Isten szavára figyelő protestáns szívében a Szentlélek elvégezheti a maga munkáját, és az odaadás, amellyel elszakadt testvéreink a Szentírásra, mint számukra egyetlen hitforrásra figyelnek, gyümölcsöző lehet. Sokszor gyümölcsözőbb, mint a mi odaadásunk; mert Isten a szíveket nézi, s különben is, a Pneuma ott fúj, ahol akar (Jn 3,8). Sokat tanulhatunk a protestáns testvérektől. Ez a II. Vatikáni zsinat álláspontja: „A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít.” [Unitatis Redintegratio 4.] Ebben a szellemben kívánom tárgyalni a protestáns pünkösd-mozgalom Szentlélek-tapasztalatát. Forrásaim a hivatkozásokban találhatók.

Hogyan kezdődött?

Semmi sem kezdődik az elején, hanem valamivel korábban. Ezt a történetet, úgy gondolom, John Wesley-vel kell kezdeni, jóllehet ő bizonnyal nem volt pünkösdi prédikátor. Mozgalma a XVIII. századi Angliában először az anglikán egyházon belüli ébredési folyamatnak indult, Wesley csak később kényszerült önálló egyházszervezet kiépítésére. Ő és követői az erkölcsi szigorúságon kívül a Szentlélek megtapasztalására is építettek (nem utolsósorban a kontinensen fellépő pietista mozgalom hatására). Wesley a kegyelemnek két munkáját különbözteti meg: az első a megtérés (és megigazulás), a második a megszentelődés (tökéletes szeretet) műve. Szerinte mindkettő fokozatos előkészület után, hirtelen, pillanatszerűen tapasztalható meg. (Utóbbi sokkoló a katolikus fülnek, de gondoljuk meg: sola Scriptura! Wesley-nek nem állt rendelkezésére a kiegyensúlyozó hagyomány, a mértékadó tanítóhivatal. Kemény aszkézise, hiteles misztikus élményei, hatékony tanúságtétele mellett a tan dolgában gyökértelen volt.) A metodista ébredésben nagy erővel működött a Szentlélek: Wesley prédikációja közben gyakran földre estek a hallgatók egy titokzatos hatalom befolyására.

A lelki ébredés, újjáéledés (revival) nemcsak a metodistáknál, hanem más protestáns felekezetekben is helyet kapott. A XIX. században az ébredési mozgalmak nagy hullámokban söpörtek végig az Egyesült Államokon. Erőteljes igehirdetés, drámai megtérés, eleven hit, élményszerű imádság jellemzi a revival légkörét. Az ébredés válfajának tekinthető a megszentelődési mozgalom, amely önálló egyházi alakulatokat is létrehozott. A Wesley-i gondolatból indul ki, az ember megszentelődését Istentől jövő, egyetlen pillanat alatt elnyerhető és átélhető kegyelmi ajándéknak fogja föl. A megszentelődés a second work of grace (a kegyelem második műve), vagy second blessing (második áldás), ti. a megtérés után. A terminológia lassan – bibliai alapon – a pünkösd-esemény felé tolódik: a „második áldás” kezd mint „a Szentlélek keresztsége” szerepelni. Ezzel párhuzamosan megjelennek az ébredési összejöveteleken a pünkösdi jelenségek. Előbb erő és öröm, majd a nyelvek adománya is.

A XIX. század végén Richard G. Spurling baptista lelkész (fiával együtt) intenzíven tevékenykedett a megszentelődési mozgalomban. Várta a „korai eső” (első pünkösd) után a „késői esőt”, a Lélek új korszakát (Latter Rain Movement, Késői Eső Mozgalom; az elnevezés alapja: Joel 2,23). 1892-ben Libertyben (Tenessee) Szentlélek-keresztségek történtek Spurlingék működése nyomán. A Lexikon für Theologie und Kirche cikkírója ezeket nevezi elsőnek [ALGERMISSEN, K.: Pfingstbewegung. Lexikon für Theologie und Kirche VIII. k. 418. o.], noha a fogalmat korábban is használták; talán a glosszolalia, nyelveken szólás jelentkezése miatt, bár erre is van példánk a korábbi évekből. Feltűnőbbek és jelentősebbek az 1896-os Camp Creek-i események, amelyek szintén Spurlingék hatósugarában következtek be.

North Carolina hegyeiben, Camp Creek község iskolaépületében egy laikus igehirdető, William F. Bryant vezetésével ébredés kezdődött. Messziről gyülekeztek a résztvevők, gyalog vagy ökrösszekéren. Buzgón, kitartóan, várakozással telítve imádkoztak. És az egyszerű hegylakók ismeretlen nyelveken kezdtek szólni! Isten jelenlétének megdöbbentő átélése öntötte el a gyülekezetet. Az események híre további érdeklődőket vonzott: megbolydult az egész környék.

A szokatlan jelenség hamarosan ellenállásba ütközött. A nyelveken szólóktól megvonták az engedélyt az iskolaépület használatára, a baptista egyházi vezetés ellenük fordult, saját – fából épült – templomukat lerombolták, az új gyülekezet tagjait éjjel kirángatták ágyukból és megkorbácsolták... A hívők kitartottak, és az ellenségeskedés lassan elcsitult.

E baptista pünkösdi ébredés nyomán alakult 1907-ben a Church of God (Isten Egyháza). A zseniális, de kiegyensúlyozatlan sakkozó, a „szupergéniusz” Robert Fischer egy 1979-es közlemény szerint ebbe menekült lelkének gyötrő nyugtalansága elől. [Magyar Sakkélet 1979/9. 207. o.]

A topekai pünkösd

Függetlenül Spurlingéktól, 1900-ban egy fiatal metodista lelkész, Charles Fox Parham kutatott a Szentlélek-keresztség titka után. Számára az volt a kérdés: honnan tudhatja valaki biztosan, hogy részesült a Lélek keresztségében?

Az élmény szubjektív dolog. Néha lenyűgöző erővel nyilvánul meg a Lélek, és az embernek nincsenek kételyei. Máskor azonban a Szentlélek hatása nem olyan nyilvánvaló. Mit gondoljunk ilyenkor? Működik a Lélek? Nem működik? Megtörtént a Szentlélek keresztsége? Nem történt meg?

Számunkra ott van a bérmálás objektív ténye. Az érvényesen megbérmált katolikus nem mondhatja, hogy nem kapta meg a Szentlelket; legföljebb, hogy nem veszi hasznát. (Prohászka korábban említett kérdése erre vonatkozott.) Akiben nem hatékony a bérmálás kegyelme, annak mindig mondhatjuk: „Éleszd fel magadban Isten kegyelmét” (2Tim 1,6). Hiszünk benne, hogy van mit fölélesztenie.

De mit szóljon a protestáns, aki a bérmálás objektív, ex opere operato erejében nem hisz? Mit mondjon éppen a metodista, aki a wesleyánus hagyománnyal üres ritualizmusnak minősíti a bérmálás szertartását mindenestül? Mit szóljon az ébredési és megszentelődési prédikátor, aki a szubjektív megtapasztalás ingoványos talajára építette egész kereszténységét?

Parham azt mondta: tisztázni kell a Biblia alapján (sola Scriptura!), miből lehet valaki biztos, hogy a Szentlélek keresztségét megkapta. A feladat megoldására bibliaiskolát nyitott Topekában (Kansas), amelyben nem csupán tanító, hanem tanuló is akart lenni. Tanítványaival együtt kereste a föltett kérdésre a választ.

Szánom és irigylem ezeket az embereket, századunk elején, tele az élő Isten Lelke utáni vágyódással, ebben a különös tanintézetben, ahol nincs tandíj, és a tanítványok megosztják egymással földi javaikat. Szánom őket, mert nagy vágyakozásukon és archaikus King James Bibliájukon kívül annyira nincs semmijük; de irigylem is őket, mert akkora nyitottsággal, forgatják Isten írott szavát. Bármit készek megtenni, amit az Írás mond, csakhogy biztosak lehessenek, hogy elnyerték a Lelket... Micsoda kiáltás a szubjektivitás ingoványából az objektivitás mentőkötele után!

Természetesen semmi esélyük nem volt, hogy a katolikus szentségtan objektivitásánál kössenek ki. (A katolicizmust nyilván a pogányság egy fajtájának tartották.) Máshol kötöttek ki. Az 1900-as év utolsó napjaiban az Apostolok Cselekedetei alapján úgy döntöttek, hogy a nyelvek adománya jelenti az objektív kritériumot. Elkezdtek imádkozni, hogy úgy nyerjék el a Lélek keresztségét, ahogy a Cselekedetek elbeszéléseiben történik: a nyelveken szólással együtt. Nagy várakozással ostromolták az eget, és Isten jelenléte érezhetően betöltötte őket, de a nyelvek adományára sokáig hiába vártak. Ekkor az egyik tanítvány, egy Agnes Ozman (más forrás szerint: Oznam) nevű lány arra kérte Parhamot, hogy kézrátétellel imádkozzék fölötte. Parham kicsit habozott, kicsit fohászkodott, aztán engedett a kérésnek.

„Amikor kezét a fejemre tette, a Szentlélek leszállt rám, és elkezdtem nyelveken beszélni, Istent dicsőítve. Többféle nyelven szóltam, és egészen világos volt, mikor került sor új nyelvre. Megkaptam azt az örömöt és dicsőséget, amire szívem még vágyódott, és az Úr jelenlétének olyan mélységét bensőmben, amit azelőtt soha nem ismertem. Olyan volt, mintha lényem Iegmélyéről élő vizek folyói fakadnának” – beszéli Agnes Ozman. [SCHMIEDER, Lucida: Geisttaufe. Schhöningh, Paderborn-München-Wien-Zürich, 1982. 310. o.]

1901. január elseje volt, majdnem este 11 óra.

A következő napokban sorra történtek a nyelvek adományával kísért Szentlélek-keresztségek Topekában. Január 3-án maga Parham is megkapta ezt az ajándékot, vagy tucatnyi más lelkésszel együtt, különféle felekezetekből.

„Teljes evangélium”

Pünkösdi tűzzel telve, Parham és lelkésztársai megindultak, hogy meghódítsák a világot! Legalábbis az Egyesült Államokat és Kanadát.

De már Kansas Cityben föloszlott a lelkes missziós csoport. Legyőzhetetlen nehézségekkel találták szemben magukat. Nyílt ellenségeskedésbe ütköztek, senki sem hitt a pünkösdi üzenetnek. A csoport egységét sem sikerült megőrizni. (Az élmény ingoványos talaj...) Parham magára maradt, a többi lelkész elhagyta. Egyik templomban sem engedték prédikálni. Visszatért Topekába, de hamarosan a bibliaiskola is megszűnt: az épületet eladták, a bérletet fölmondták, és nem volt más helyük.

Parham nem adta föl! Utcasarki prédikátor lett. Megvolt a Bibliája, és hozzá a meggyőződése, hogy ismeri a „teljes evangéliumot”.

Mi volt ez a teljes evangélium? Mindenekelőtt az a bizonyosság, hogy fölfedezte a Lélek hiteles keresztségét: azt, ami a nyelvek adományával jár együtt. A korábbi – megtérés utáni, de nyelveken szólás előtti – Szentlélek-megtapasztalást Parham (saját teológiai hátteréből kiindulva) megszentelődésnek nevezte, de nem Szentlélek-keresztségnek. Tanítása szerint tehát a keresztény élet három fokozatú: 1.) megtérés, 2.) megszentelődés, 3.) Szentlélek-keresztség. Parham lényeges újítása, hogy a nyelveken szólást a Szentlélekben való megkeresztelkedés kritériumává, „kezdeti fizikai bizonyítékává” lépteti elő.

Parham teljes evangéliumához tartozott továbbá a karizmákról, a hívőket kísérő jelekről szóló tanítás. „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, ... ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak” (Mk 16,17-18).

Bátor ember volt. Nem habozott szaván fogni az Igét, és hittel betegekre tenni a kezét, hogy meggyógyuljanak. Végül is ennek köszönhette, hogy tanúságtétele eredményes lett. Majd háromévi prédikálás után El Dorado Springs (Missouri) gyógyforrásaihoz vetődött. Minden beszéde után fölajánlotta a gyógyulást keresőknek, hogy imádkozik értük. Sokan azok közül, akik a gyógyvízhez fordultak, az imádságot is kipróbálták. És az imádság gyakran hatásos volt. Drámai egy Mary Arthur nevű asszony gyógyulása, aki megvakulóban volt: már csak fél szemére látott, azt is csupán fájdalom árán tudta nyitva tartani. Parham kézrátétellel imádkozott érte, és az asszony néhány perc múlva nyitott szemmel nézett a fénybe, minden fájdalom nélkül.

Parham rövidesen Galenában (Kansas) prédikált, ahová Mary Arthur hívta meg, hogy az ő házukban tartson összejöveteleket. Nemsokára zsúfolásig megtelt a lakás. Sátrat emeltek, de az is kicsinek bizonyult. Kibéreltek egy ócska áruházat, és hordókra tett deszkákkal padokat rögtönöztek benne. Az emberek tódultak Parham összejöveteleire!

„Nincs egész három hónapja, hogy ez az ember Galenába jött, és ez alatt az idő alatt több mint ezer embert gyógyított meg, és nyolcszáznál többet megtérített... Emberek, akik évek óta nem tudtak járni mankó segítsége nélkül, olyan kiegyenesedett tagokkal keltek föl az oltár elől, hogy eldobhatták mankóikat... Itt a résztvevők megkaphatják, amit a Pünkösd néven neveznek, és idegen nyelveken képesek beszélni, olyan nyelveken, amelyekben teljesen járatlanok enélkül az erő nélkül. Ez önmagában a találkozó egyik legfigyelemreméltóbb jelenségének tűnik. A múlt héten egy nő fölállt a találkozó közben, és tíz percen át beszélt, miközben látszólag a hallgatóság egyik tagja sem tudta, mit mond. Egy indián, aki a területen lévő pawnee rezervátumról jött be a szolgálatra, kijelentette, hogy a nő az ő törzsi nyelvén beszélt, és ő a tanúságtétel minden szavát értette” – írta egy újságíró az eseményekről. [SHERRILL, John: They Speak With Other Tongues. Highland Books, Crowborough, 1965. 39. o.]

Parham híres ember lett. Újra megnyithatta bibliaiskoláját, ezúttal a texasi Houstonban. Itt részesült a Szentlélek keresztségében a fekete bőrű baptista lelkész, William J. Seymour, akinek az a hivatás jutott, hogy Californiába vigye a Lélek lángját.

Azusa Street 312

Seymournak meghívása volt, hogy Los Angelesben egy fekete gyülekezetnek prédikáljon. Houstonban mindent átvett Parham-tól: a „teljes evangéliumot” a pünkösddel és a karizmákkal, a három fokozatot, a nyelveken szólást mint a Szentlélek-keresztség „kezdeti fizikai bizonyítékát”. Most mindezt a neofiták hevével öntötte a meghívó gyülekezetre. Ez sokkoló volt, nem viselték el. Beszédsorozatát az első nap után félbe kellett szakítania.

Magánházban prédikált tovább (a Bonnie Brae Streeten). 1906. április 9-én kiáradt a Szentlélek a hallgatóságra. Ezek az egyszerű, élénk kaliforniaiak – köztük sok fekete – nem haboztak entuziasztikusan reagálni! „Három nap, három éjjel kiáltoztak. Húsvét ideje volt. Mindenhonnan jöttek emberek. Már a második nap reggel nem lehetett a ház közelébe férkőzni. Ahogy az emberek beléptek, elestek Isten ereje alatt. Az egész város fölkavarodott. Addig kiáltoztak, amíg az alapok elmozdultak, de senki sem sérült meg. Ezalatt a három nap alatt sok olyan ember befogadta a keresztséget, aki csak éppen azért jött, hogy lássa, mi történik. A betegek meggyógyultak, a bűnösök megtértek, mihelyt beléptek.” [KENDRICK, K.: The Promise Fulfilled. 65. o. Idézi: SCHMIEDER, Lucida: Geisttaufe. Schhöningh, Paderborn-München-Wien-Zürich, 1982. 311. o.] A beszámoló nem túloz abban, hogy az ócska ház alapjai kimozdultak helyükről: az épület valóban összeomlott, ha föltehetően nem is egy csapásra, a résztvevők fejére. Új helyet kellett keresni a találkozók számára, és ez lett a híres Azusa Street 312. Itt Seymourék egy ócska istállót állítottak úgy-ahogy helyre, szögek tárolására szolgáló kis hordókat helyeztek el ülőhely gyanánt, és folytatták a pünkösdi ébredést. Az Azusa Street lett a pünkösd-mozgalom világszerte ismert kiindulópontja. Jöttek ide prédikátorok az Egyesült Államok minden tájáról, sőt külföldről is. Ezek aztán mindenfelé elterjesztették a pünkösdi élményt és tant.

Parham, aki saját közösségét Apostoli Hit Mozgalom-nak nevezte, már 1906-ban túlzónak érezte és kifogásolta az Azusa Streeten előforduló szélsőségeket, emocionális kitöréseket, komolytalan viselkedésmódokat. Novembertől szakított Seymourral. Seymour három évig prédikált ezen a helyen, de 1908-ban a fehérek visszavonultak gyülekezetéből. Túl temperamentumosnak találták a négereket.

Mint láttuk, Parham és Seymour irányvonalára rányomta bélyegét az előbbi metodista öröksége. A pünkösd-mozgalom terjedésével azonban a nem metodista hátterű résztvevők fölöslegesnek vélték a megszentelődés fokozatát, és megelégedtek a kegyelem két művének, a megtérésnek és a Lélek-keresztségnek számontartásával. Így William H. Durham, a chicagói baptista prédikátor, aki 1907-ben Los Angelesben nyerte el a Szentlélek keresztségét és vált a pünkösd-mozgalom lelkes hívévé, hamarosan kihagyta a középső fokozatot és megelégedett kettővel. Szerinte a megtisztulás és megszentelődés egy életen át tartó folyamat a megtérés után. 1910-ben Krisztus befejezett műve a Kálvárián címmel közzétette kétfokozatú tanát. Seymour erre szakított Durhammal is.

Az egyik legjelentősebb pünkösdi „felekezet”, az Assemblies of God (alakult: 1914), Durham kétfokozatú tanát tette magáévá.

A pentekosztalizmus Európában

A pünkösd-mozgalom (pentekosztalizmus) atyja Európában Thomas Ball Barratt, Norvégiában működő angol metodista lelkész. Hatalmas pünkösdi élménye után (1906) egész Skandináviában terjeszteni kezdte a mozgalmat. Hamarosan Angliába is eljutott a hír. Alexander A. Boddy anglikán lelkész 1907-ben Oslóba utazott és lelkesen tért haza. Boddy meghívására Barratt Sunderlandba ment, ahol Boddy szolgált. Két hónapig ott végzett pünkösdi missziót. Az eredmények nagy feltűnést keltettek, a sajtó is felfigyelt. A sunderlandi Mindenszentek anglikán plébánia nagytermében emlékkövet állítottak föl az angol pünkösd-mozgalom születésének emlékére, ezzel a fölirattal: „1907. szeptember: ahol az Úr tüze lehullott, fölégette az adósságot” (vagyis eltörölte a bűnt). [SCHMIEDER, Lucida: Geisttaufe. Schhöningh, Paderborn-München-Wien-Zürich, 1982. 361. o.] Smith Wigglesworth, a későbbi nagy pünkösdi evangelizátor, Boddyék sunderlandi összejövetele alkalmából keresztelkedett meg a Szentlélekben. „A tűz leszállt. Csodálatos volt, hogy az Úrral voltam együtt. Megfürdetett hatalmas erejében. Tudatában voltam a drága Vér tisztító erejének, és felkiáltottam: Tiszta vagyok, tiszta vagyok, tiszta vagyok! Betöltött a tisztaság tudatának öröme. Látomásom volt, melyben láttam az Úr Jézus Krisztust. Láttam az üres keresztet, és Őt megdicsőülve az Atya jobbján. Nem tudtam angolul beszélni, hanem dicsőíteni kezdtem Őt valami más nyelven, amit Isten Lelke adott nekem, hogy rajta szóljak”. [FRODSHAM, S. H.: A hit apostola. Adatok nélkül. 34. o.] Rendkívül érdekes, hogy az illetékes anglikán püspök semmilyen akadályt nem állított a pünkösdi ébredés útjába.

A pünkösdi élmény ott van Walesben, megjelenik Németországban... Nem késik a tiltakozás sem. 1909-ben megjelenik a Berlini Kiáltvány, amelyet ötvenhat személy ír alá, köztük mind a szabadegyházak, mind a történelmi protestáns egyházak képviselői: „Az úgynevezett pünkösd-mozgalom nem felülről, hanem alulról való; sok jelensége közös a spiritizmuséval. Démonok működnek benne, amelyek a sátántól csalárdsággal vezettetve, hazugságot és igazságot összekevernek, hogy Isten gyermekeit félrevezessék... Az olyan ocsmány jelenségek, mint az elesés, arcrángatózás, reszketés, kiáltozás, visszatetsző, hangos nevetés stb. ... előfordulnak az összejöveteleken. Nyitva hagyjuk a kérdést, mennyi ezekből a démoni, mennyi a hisztérikus és mennyi a pszichikus, – mindenesetre az ilyen jelenségek nem Istentől valók.” [SCHMIEDER: Geisttaufe. 369. o.; vö. BRANDENBURG, H.: A hitélet gyermekbetegségei. Evangéliumi Iratmisszió, évszám nélkül. 71-72. o.] Az erőteljes bírálat mögött a jólfésült polgár ízlése áll, aki nem tudja elképzelni, hogy a Lélek ilyen kevéssé jólfésült módon is jelentkezhet. (Talán nem fölösleges megemlíteni, hogy a pünkösdi jelenségek ilyen sommás elítélését ma is számosan osztják. A magyar református egyház egyes körei kimondottan démoni eredetűnek tartják a nyelveken szólást.)

Az európai pentekosztalizmusnak van egy igen fontos fejleménye, amelyet értékelnünk kell. Az ún. mühlheimi irányzat feloldja azt az álláspontot, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés egyetlen hiteles jele a nyelveken szólás. Ez a mérsékelt pünkösdi beállítottság nagyban előkészíti a történelmi egyházakkal való dialógust. Ezek ugyanis semmiképpen sem fogadhatják el, hogy még a legnagyobb tanúságtevők és legszentebb Krisztus-követők is nélkülözték a Lélek keresztségét, pusztán azért, mert nem mondtak olyan szavakat, amelyeket maguk sem értettek.

Igen, tisztelet mindazoknak, akik – bármely oldalról – árnyaltan próbálnak gondolkozni. A szélsőségek nagyon hatásosak tudnak lenni, de egy idő múlva fárasztóvá válnak.

Sebezhető tanítások

Már az elbeszélésekből is érzékelhető volt, hogy a pünkösd-mozgalom kezdetei igen egyszerű emberek között bontakoztak ki. Ráadásul amerikaiak között, akiket komplikált európai pszichénkkel kicsit mindig gyermeknek érzünk. Az Azusa Street-i ébredésben pedig döntő szerepet játszottak az afro-amerikaiak, akik nem mennek a szomszédba egy kis emocionalizmusért.

Ez érthetővé tesz valamit: a pentekosztalizmus első formájának nem-intellektuális jellegét. A mozgalom erőssége az élmény, nem a tan. A protestáns kereszténységnek eleve a sola Scriptura elégtelenségét kell hordoznia, mint állandó megoszlás forrását. De a pentekosztalista körökben – rámenős prédikálás, intenzív élmény, kevés absztrakció – a megoszlás veszélye még nagyobb. Veszélye? Ténye. A pünkösdi egyházak száma légió.

A pünkösdiek Szentlélek-tapasztalatát általában hitelesnek tartom. Értelmetlen volna föltételezni, hogy amikor valaki bűneit őszintén megbánva Jézus Krisztusnak adja az életét, akkor nem az élő Istennel kerül kapcsolatba, s amikor hittel imádkozik a Lélek keresztségéért, nem Isten Lelke ragadja meg. De az nagyon is állítható, hogy a Lélek működése mellett sok emberi tényező is fellép a pünkösdi gyülekezetekben. A nyelvek adománya nem hitelesít mindent! Sőt, hajlamos volnék azt mondani, hogy nem hitelesít semmit; hiszen olyan vallási közösségben is föllépett, mint a mormonoké. A mormonokat pedig – még ha Jézus Krisztus Mai Szentjeinek nevezik is magukat – nem szabad a keresztény felekezetek egyikének tartanunk. Alapítójuk, Joseph Smith, zavarosfejű, szélhámos próféta volt, tanításuk keresztényellenes métely. És mégis: 1855-ben Nauvoo-ban (Illinois) a mormonok nyelveken beszéltek, hitvallásuk hetedik cikkelye pedig kimondja: „Hiszek a nyelvek adományában...” [SHERRILL, John: They Speak With Other Tongues. Highland Books, Crowborough, 1965. 84. o.] A nyelveken szólás általános emberi jelenség, nem sajátosan keresztény. A kereszténységben a Szentlélek egyszerűen áthatja az általánosan emberit.

Így talán nincs mit csodálkozni azon, hogy a pünkösd-mozgalom berkeiben olyan szomorú jelenség is megszületett, mint a Szentháromság hitének elutasítása. Fölösleges fogalmi építménynek, elvont gondolatjátéknak látszott a három személy és egyetlen természet megkülönböztetése az istenségben. „Jesus only!” – mondja ez a pünkösdi csoport: „Csak Jézus!” Nem a Szentháromság nevében keresztelnek, hanem – az Apostolok Cselekedeteiben a jézusi keresztségre használt megjelölést rituális formulának véve – egyedül Jézus nevében. „Jézus az Isten neve!” - mondják. A mozgalmat Frank J. Ewart alapította 1914-ben. A legjelentősebb csoportosulás, amely ezt a tant vallja, a United Pentecostal Church. Tanításuk lényegileg az ún. modalizmussal vagy szabellianizmussal azonos, amely az Atyában, Fiúban és Szentlélekben csak az istenség három kifelé való megnyilvánulását látta, nem pedig három egymás között valósággal különböző alanyt. A legtöbb pünkösdi közösség elutasítja ezt a tanítást, és vallja a Szentháromságot.

A Pentecostal Holiness Church 1920-ban kizárt két lelkészt, Watson Sorrowot és High Bowlingot, mert azt vallották, hogy a betegségben gyógyszert szedni nem bűn. A józan ész itt cigánykereket vet kínjában, mert egyszerűen nem látja be, hogyan lehetne bűn minden tőlünk telhetőt megtenni egy jó célért, amiért Istenhez imádkozni szabad; sőt, hogyan lehetne bűn nélkül elmulasztani olyasmit, amit az emberi felelősségtudat követel? Mégis, a hivatalos álláspont ez volt: „A megváltásban a test gyógyulásáról történt gondoskodás teljesen elegendő, és szükségtelen bármilyen emberi eszközt ahhoz hozzátenni, hogy Istent segítsük a gyógyulás megvalósításában.” [McNUTT, Francis: Healing. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana, 1974. 257. o.] F.M. Britton prédikátor fia és felesége orvosság szedése nélkül halt meg, s Britton erre büszke volt, bár a szükséges kezelés elmulasztása miatt börtönnel fenyegették. Magam hallottam magyar pünkösdi hívőről, akivel (szintén pünkösdi) barátnői súlyos cukorbetegségében cukrászsüteményt etettek (nem diabetikusat!), azzal a jelszóval: „Amit az Úr nevében eszünk, az nem árt meg!”

Nem, a mozgalom erőssége nem a tan. Egy pünkösdi gyülekezetben karok emelkednek a levegőbe, „Ó Jézus!” sóhajtások hangzanak, a prédikáció erőteljes, „Amen” és „Alleluja” közbekiáltásoktól kísért, az ének magával ragadó; mindez egészen sajátos tömegpszichológiai hatások hordozója, és ha átjárja az egészet a Szentlélek, akkor valóban mennyei erők működnek! De a dolog emberi oldala könnyen modorossággá is fajulhat. A pünkösdiek szeretik időnként beszőni a beszédjükbe: „Dicsőség az Úrnak!” Az egyszeri pünkösdi hívő (megtörtént) ezt találta mondani: „Tavaly – dicsőség az Úrnak! – meghalt a feleségem.”

A pünkösdiek a protestantizmus szigorú fundamentalista szárnyához tartoznak. Ha a Biblia azt mondja, hogy Sámson széttépte az oroszlánt, akkor – hol az az oroszlán? Hadd recsegjen! Egy olyan eszmefuttatást a bibliai műfajokról, amit én követtem el a széttépett oroszlánnal kapcsolatban, hitetlenségnek és szentségtörésnek tartanának.

A katolicizmust „Mambó-Dzsambó egyháznak”, hit nélküli formalizmusnak vélik. (Nem mindnyájan, de ez a vélemény ma is jellemző.) „A Szentlélek keresztségét ... meggyőződéses római katolikusok sem nyerhetik el. Ők Máriát teszik a Szentlélek helyébe. Mutassatok nekem egy katolikust, aki igazán tudja, hogy meg van váltva!” – mondja egyik prédikációjában Smith Wigglesworth. [FRODSHAM, S. H.: A hit apostola. Adatok nélkül. 119. o.]

Szeretem a pünkösdieket! Szeretem bátor hitüket, ahogy készpénznek veszik Isten szavát, és nekiesnek az oroszlánnak, hogy széttépjék. De nem az intellektuális szabatosság az erősségük.

Mr. Pentecost

Jellegzetesen mutatja a katolikus és a klasszikus pünkösdi gondolkodás különbségét egy párbeszéd, amely Willebrands bíboros és a pünkösdi prédikátor, David Du Plessis között folyt a hatvanas években. [New Covenant 1986/1. 11. o.]

– Bíboros úr, mondja, ki az Egyház feje?

– Bizonyára tudja a választ!

– Persze hogy tudom, de szeretném hallani, mit mond Ön erre.

– Hát nem mondja a Szentírás, hogy Krisztus az Egyház feje?

– Hogyne mondaná! De azt szeretném tudni, Önök, katolikusok, hiszik-e ezt.

– Természetesen hisszük.

– És mi a helyzet a pápával?

– Ő csak helytartója Krisztusnak. Az Egyház feje Krisztus.

– Gyönyörű! Ez megoldja minden nehézségemet a katolikusokkal.

– Miért?

– Mert – szeretném, ha tudná – a katolikusok hosszú időn át nem vették tudomásul Krisztus keresztelő szolgálatát. De ha elismerik, hogy Krisztus az Egyház feje, mert a Szentírás ezt mondja, akkor azt is el kell ismerniük, hogy ő a Keresztelő, mert a Szentírás ezt is mondja.

– Mi hiszünk a keresztségben.

– Igen, de az János keresztsége. Én Krisztus Jézus keresztségéről beszélek, amit a Szentírás a Szentlélekben való keresztségnek nevez.

Számos sajátosság olvasható ki ebből a (jóindulatú!) párbeszédből. David Du Plessis-nek nem részletkérdésekben van nehézsége a katolicizmussal, hanem az alapkérdésben: elismerjük-e Jézus Krisztust az Egyház fejének. Megfigyelhető a pünkösdi szóhasználat: Jézus Krisztus a Keresztelő. (Nem „a Szentlélekben keresztelő”, ahogy János 1,33-ban olvassuk: ho baptizón en pneumati hagió.) Pünkösdi körökben a Lélekben való keresztség „a Keresztség”. A fogalmazás félrevezeti a bíborost, akinek részéről ez volna a megfelelő válasz: „Mi a bérmálásban vesszük azt, amit Ön keresztségnek nevez.” A keresztség szentségére való hivatkozás viszont nem hat a pentekosztalistára, mert ő azt „János keresztségének” minősíti. Pedig ez biblikusan sem tartható: ha János keresztsége és a keresztség szentsége nem különbözik, miért kereszteli meg Pál az efezusi tanítványokat, akik már megkeresztelkedtek egyszer János keresztségével (ApCsel 19,5)? Ez a bibliai hely világos különbséget tesz mind a jánosi és jézusi víz-keresztség, mind pedig a jézusi vízkeresztség és a Lélek keresztsége között!

De térjünk vissza David Du Plessis-hez, aki eredeti ember volt: hugenotta sarj (innen a francia név; csak tudnám, hogy ejtették ki Amerikában!), dél-afrikai születésű, de végül az Egyesült Államokban telepedett le. Kilenc éves volt, amikor családja csatlakozott a Dél-Afrikát is elérő pünkösd-mozgalomhoz. Prédikátor lett, és kezdetben éppolyan merev volt a más felfogásúakkal szemben, mint a fundamentalisták általában. Előbb a dél-afrikai pünkösdi szövetség, később a Pünkösdi Közösségek Világkonferenciája titkára lett. Aztán autóbaleset érte az Egyesült Államokban, amelyből csúnyán összetörve került ki, de érdekes módon Isten megóvta a fájdalmaktól. Törtségéből nagyobb nyitottság bontakozott ki: a balesetből fölépülve kezdett odafigyelni a más véleményekre. Fölvette a kapcsolatot az eltérő felfogású keresztényekkel. Hídépítő lett, ökumenikus szellemű pünkösdi teológus, akit sorra hívtak meg különböző felekezetek teológiai főiskolái, hogy előadásokat tartson. Mivel saját alapélményéhez híven rendszeresen a pünkösdről beszélt, ráragadt a becenév: Mr. Pentecost, Pünkösd úr.

A II. Vatikáni Zsinaton megfigyelőként vett részt. Szünetekben a büfében szeretett egy-egy püspök mögé állni a kávéscsészéjével, olyan szorosan, hogy a visszaforduló püspök meglökje a csészét. A bocsánatkérésből aztán beszélgetés alakult ki. Mr. Pentecost barátkozott és jókat nevetett a katolikus főpapokkal.

Az ő nevéhez fűződik a katolikus-pünkösdi teológiai párbeszéd megindulása. Amikor 1973-ban David Wilkerson naivul antikatolikus világvég-próféciát publikált a Szentlélek nevében, David Du Plessis volt az egyik, aki kinyilvánította, hogy ez a prófécia nem Isten Lelkétől ered.

Ez a pentekosztalista jól tudta, hogy a Lélek gyümölcsei, mindenekelőtt a szeretet, fontosabbak a karizmáknál.

„Isten azt akarja – mondotta – , hogy szeressünk. Ez az alapja minden szolgálatnak; ez az igazi lelkiség. Az adományok, mint a nyelvek vagy a prófétálás, nem tesznek bennünket lelkivé. Az adományokra való válasz – a szeretet és a Lélek többi gyümölcse – az, amire Isten igazából törekszik. Az adományok célja, hogy segítsenek bennünket szeretni, megbocsátani, szolgálni. És ezek azok a dolgok, amelyek a leghatékonyabban vezetik el az embereket az üdvözítő találkozásra Jézus Krisztussal, a Keresztelővel.” [New Covenant 1986/1. 11.o.]

Igen, a klasszikus pentekosztalizmus ilyen nyitottságra is képes. Vegyük komolyan a jelenséget! 20-30 millió pünkösdi hívő él a földön, vagy még több. Harry Van Dusen „harmadik erőnek” nevezte őket a katolicizmus és a protestantizmus mellett. [Life 9.6.1958. 113-122.0. Idézi: O'CONNOR, Edward: The Pentecostal Movement in the Catholic Church. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana, 1971. 23.o.] Ez nem látszik jó elnevezésnek, mert egyrészt az orthodoxokról megfeledkezik, másrészt a pünkösdiek teológiailag jellegzetesen protestánsok. De tény, hogy itt vannak, összejöveteleik zsúfoltak, létszámuk nő, új hajtásaik keletkeznek. Figyelnünk kell rájuk, meg kell ismernünk őket.