Szentlélek-élményem egyik hatása az volt, hogy nagy figyelemmel végeztem a zsolozsmát. A latin Liturgia Horarumot imádkoztam. Egyszercsak elém ugrik egy mondat a Tertia rövid olvasmányából: „In uno Spiritu omnes nos in unum corpus baptizati sumus...” [Liturgia Horarum II k. 526.o.] Hogyan? In Spiritu baptizati sumus? Lélekben keresztelkedtünk? Erre a magyar Szentírásból nem emlékszem! Nézem a görög eredetit, hát a megfelelő helyen (1Kor 72,13) ott is ez áll: „En heni pneumati hémeisz pantesz eisz hen szóma ebaptiszthémen”, „mi mindnyájan egy Lélekben egy testbe kereszteltettünk”. A hivatalos magyar szöveg: „Mi ... mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által” (Békés-Dalos), „Mi ... mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel” (Szent Tstván Társulat). Hm. Keresztség? Főnév? Az eredetiben ige áll: keresztelkedtünk, kereszteltettünk, bemeríttettünk, megmerítkeztünk a Lélekben. Vagy ez mindegy, hiszen a keresztség szentségében lettünk tagjai az egy testnek, az Egyháznak? Igaz, de az ősegyház a keresztséggel együtt bérmált is, és Szent Pálnak az egységes beavatási cselekmény lebeg a szeme előtt. A fordítóknak meg kellett volna maradniuk az igés kifejezésnél, hogy a bibliai mondatot a maga gazdagabb képi és fogalmi tartalmában őrizzék meg. Miért nem éreztek erre ösztönzést? Mert a „Lélekben keresztelkedni” fogalmazás idegenül vagy éppen gyanúsan csengett a fülükben. Pedig ez a kifejezés jelen van a Szentírásban, és a katolikus bibliaolvasó sem tehet okosabbat, mint hogy farkasszemet néz vele. Ne kerüljük, inkább értsük helyesen!

Ő majd Szentlélekben füröszt meg

A baptizó görög ige jelentésében nem szerepel a „kereszt”. A magyar nép vízzel kereszt alakban történő leöntés formájában ismerte meg az újjászületés szentségét, föltehetően ezért adta neki a „keresztelés” nevet. A görög szó alámerítést, fürösztést, mosdatást jelent. A szabadegyházas Derek Prince lándzsát tör amellett, hogy kizárólag alámerítést. „A görög 'baptizo' szónak mindig is volt egy világos, határozott jelentése, amely soha nem változott... Megfelelő nyelvészeti képzettséggel minden őszinte ember csak egyetlen következtetésre juthat, miután alaposan megvizsgálta ezt a kérdést, éspedig arra, hogy a 'baptizo' szó pontos, helyes jelentése mind az Újszövetségben, mind másutt ez: 'valamit bemeríteni'.” [PRINCE, D.: A kereszténység hat alaptanítása. 2.k. Hit Gyülekezete, 1989. 17.o.] Becsülöm Derek Prince-t, de itt bizony elveti a sulykot. Itthon csak kis görög szótáraim vannak (zsebszótár, iskolai szótár), ám ezek is tartalmazzák a baptizó ige ilyen jelentéseit: „mos”, „öntöz”. Nem hinném, hogy ezeket „megfelelő nyelvészeti képzettséggel” figyelmen kívül lehetne hagyni. Persze a leöntéssel végzett keresztelés érvényességébe vetett hitem nem nyelvi megfontolásokon alapul, hanem az Egyház egész történelmén keresztül működő Szentlélekre való hagyatkozáson.

Annyi azonban bizonyos, hogy a baptizó ige nem vonatkozik feltétlenül a keresztség szentségére, bármennyire hajlamos a katolikus fül, hogy ezt hallja ki belőle. Elsődleges jelentése kétségkívül a bemerítés. Keresztelő János bemerítette megtérőit a Jordánba; a szimbolikus jelentésben nem a felszín alá kerülés játszott döntő szerepet, hanem a tisztító hatás. A keresztség szentsége ezt a jelet veszi át: a vízben való lemosás jelét. De a baptizó szó más összefüggésben is előfordul: pl. Jézus saját halálát is megkeresztelkedésnek mondja (Lk 12,50), mint megfürdést saját vérében, vagy mint alámerülést az alvilágba... Ha tehát a „Szentlélekben megkeresztelkedni” kifejezést fölleljük a Szentírásban, azt így kell értenünk: megmerítkezés a Szentlélekben, alámerülés a Lélek élő vizében.

A kifejezés hét helyen fordul elő az Újszövetségben, különböző alakokban. Ez a hét hely a következő:

1.) Mt 3,11: egó men hümasz baptizó en hüdati eisz metanoian... autosz hümasz baptiszei en pneumati hagió kai püri (én ugyanis vízben keresztellek meg benneteket megtérésre..., ő Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni). Keresztelő János így tesz különbséget saját műve és a Messiás műve között. A Szentlélekben és tűzben való keresztelés tehát a messiási mű. Ebben jelen van az ítélet gondolata. Erős az utalás Iz 4,4-5-re: „Amikor majd az Úr lemossa Sion leányáról a szennyet, és megtisztítja Jeruzsálemet a vér bűnétől az ítélet lelkével és a tűz lelkével: akkor eljön az Úr, és megpihen Sion hegyének egész vidéke fölött, és azok fölött, akik oda gyülekeztek.”

2.) Mk 1,8: egó ebaptisza hümasz hüdati, autosz de baptiszei hümasz pneumati hagió (én vízzel kereszteltelek meg benneteket, ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megkeresztelni). Szintén Keresztelő János szavai. Párhuzamos hely az előbbivel, de szószerinti azonosság nélkül.

3.) Lk 3,16: egó men hüdati baptizó hümasz... autosz baptiszei en pneumati hagio kai püri (én ugyanis vízzel keresztellek meg benneteket..., ő Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni). A harmadik parallel. Keresztelő Jánosnak ezek a szavai fontos kijelentésként élhettek a hívő közösség tudatában!

4.) Jn 1,33: hutosz esztin ho baptizón en pneumati hagió (ő a Szentlélekben keresztelő). Ez a Jánosi hely fogalmazásában eltér a szinoptikus helyektől, de igen jelentős tény, hogy egyáltalán létezik. János még fontos dolgokat is mellőz, ha azok a szinoptikusokból már ismertek: így az Eukharisztia alapítását. Keresztelő Jánosnak ez a kijelentése tehát nagyon alapvető jelentőségű, mert mind a négy evangélium szükségesnek tartja megemlíteni.

5.) ApCsel 1,5: Ióanész men ebaptiszen hüdati, hümeisz de en pneumati baptiszthészeszthe hagió u meta pollasz tautasz hémerasz (János ugyanis vízzel keresztelt, ti azonban Szentlélekben fogtok megkereszteltetni nem sokkal e napok után). A kifejezés itt új összefüggésben szerepel az evangéliumokhoz képest. A föltámadt Jézus használja, és a pünkösdöt jelenti be vele.

6.) ApCsel 11,16: Ióanész men ebaptiszen hüdati, hümeisz de baptiszthészeszthe en pneumati hagió (János ugyanis vízzel keresztelt, ti azonban Szentlélekben fogtok megkereszteltetni). Az előbbi kijelentés idézése, de időmeghatározás nélkül. Péter idézi így Jézus fenti szavait, amikor a pogány Kornéliusz megkeresztelését igazolja Jeruzsálemben.

7.) 1Kor 12,13: en heni pneumati hémeisz pantesz eisz hen szóma ebaptiszthémen (mi mindnyájan egy Lélekben egy testbe kereszteltettünk). Ismét új összefüggésben látjuk a „Lélekben kereszteltetni” kifejezést: a Krisztus-testbe iktatás, a keresztény beavatás összefüggésében.

A hét lelőhely közül az első négyben a Messiás az, aki Szentlélekben keresztel. (Vagy: Szentlélekkel. Az „en” prepozíciós vagy anélküli alak jelentése között nincs lényeges különbség. Azért használom a -ben ragos alakot, mert a keresztelés elsődlegesen mégiscsak megmerítést, megfürösztést jelent. „Én vízben fürösztöttelek meg benneteket, ő majd Szentlélekben füröszt meg.” De a -vel ragos alak ellen se lehet semmi kifogás.) Az utolsó három lelőhely szenvedő alakban használja az igét, az alany megjelölése nélkül. A szenvedő alak a héber-arám beszédmód egyik eszköze arra, hogy elkerülje Isten nevének kimondását.

Jézus istenségének egyik legfontosabb bizonyítéka az, hogy ő Szentlélekben keresztel: kiárasztja, elküldi a Szentlelket. Csak Isten küldheti az Istent.

Mit jelent a Szentlélekben való keresztelés?

Tegyük föl a kérdést: mi az 1.) - 7.) alatt fölsorolt idézetekben a „Szentlélekben való keresztelés” jelentése? Mindenekelőtt belátható, hogy a kifejezés nem szükségképpen jelenti minden lelőhelyen ugyanazt. A nyelv általános törvényei szerint a jelentés függ a szövegkörnyezettől. Minthogy azonban az 1.) - 4.) alatti helyeken nyilvánvalóan Keresztelő Szent János egyetlen kijelentéséről van szó, az 5.) - 6.) alattiakban pedig Jézusnak egyetlen kijelentéséről, az is világos, hogy a hét lelőhely összesen három alapvető jelentést variálhat.

Sokáig azt hittem, hogy az evangéliumokban szereplő kifejezés Keresztelő János ajkán egy hatásosabb vízkeresztség megjövendölése: a keresztség szentségéé. Míg János keresztsége csak szimbóluma a bünbánatnak, a jézusi vízkeresztség kegyelmi erőt hordoz magában, amely megtisztít a bűntől és Isten gyermekévé tesz. Ez igaz; de mégsem tartható, hogy Keresztelő János egyszerűen a keresztség szentségét jövendölte meg, legalábbis szavainak közvetlen értelme nem ez. Nézzük csak a mátéi változatot: „Ő Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni. Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti” (Mt 3,11-12; Szent István Társulat Bibliája). A képek félreérthetetlenül az ítéletről beszélnek. A Szentlélekkel és tűzzel keresztelő (ezekbe alámerítő) Messiás itt eszkatologikus bíró, aki tűzben ítéli a világot. A lukácsi változat szintén emlegeti a szórólapátot és a pelyva elégetését. Márk szövege, igaz, nem tartalmaz ilyen összefüggést; de a Szentlélekkel való keresztelést ő is szembeállítja a vízzel való kereszteléssel, márpedig a keresztség szentségénél a víz éppúgy szerepel, mint János keresztségénél. „Én vízzel keresztellek, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket” (Mk 1,8; Szent István Társulat, Biblia). Hasonlóképpen János: „Aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni. Láttam és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia” (Jn 1,33-34). A vízzel való keresztelés és a Szentlélekkel való keresztelés szembeállítása többre utal, mint egy pusztán jelképes (ex opere operantis) és egy objektív hatású (ex opere operato) vízbemerítési szertartás összehasonlítására. János evangéliumának elbeszélése alapján jól elképzelhetjük, hogy a „Szentlélekkel keresztelés” olyan kifejezés, amelyet Keresztelő János prófétai szóként kapott Istentől a Messiás tevékenységének leírására. A Márk-evangélium ezt nem részletezi, János viszont elsősorban a bűnöktől való megváltást emeli ki: „Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29). Máté és Lukács az eszkatologikus ítéletet hangsúlyozza. Összefoglalva azt mondhatjuk: a négy evangéliumban a Szentlélekkel való keresztelés nem más, mint Jézus messiási műve, szembeállítva Keresztelő János prófétai művével. Ez tartalmazza a megváltást, az eszkatologikus ítéletet, s természetesen a megváltást közvetítő jézusi vízkeresztséget is, a kegyelem többi eszközeivel együtt.

Az Apostolok Cselekedeteiben előforduló két lelőhely sokkal konkrétabb jelentésű. Az ApCsel 1,5 időhatározót tartalmaz: „nem sokkal e napok után”. Ez az ígéret pünkösdkor teljesül. A tanítványok akkor keresztelkednek meg Szentlélekben, amikor viharzúgás és lángnyelvek kíséretében eltölti őket a tanúságtétel Lelke, aki új nyelveket ad a szájukba (ApCsel 2,1-4). Hogy mi is történt voltaképpen a jeruzsálemi pünkösd alkalmával, azt a továbbiakban még elemeznünk kell. Egy azonban kétségtelen: ApCsel 1,5-ben a Szentlélekben való megkeresztelkedés a pünkösd-esemény neve. Nem jelent egyebet a kifejezés ApCsel 11,16-ban sem, hiszen az ugyanannak a jézusi kijelentésnek idézése, ami ApCsel 1,5-ben elhangzott. Ennek ellenére a konkrét esemény, amelyre Péter a kifejezést alkalmazza, itt nem a jeruzsálemi pünkösd, hanem Kornéliusznak és társainak cezáreai „pünkösdje”: „Péter még be sem fejezte a beszédet, s a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást” (ApCsel 10,44). ApCsel 11,16-ban tehát a Szentlélekben való megkeresztelkedés szintén a pünkösd-esemény neve, de nem úgy, mint egyetlen és megismételhetetlen eseményé, hanem mint olyané, amely mindenkivel megtörténhet, aki Jézusban hisz. Még a pogányokkal is.

Ezek után már nem meglepő, hogy a hetedik lelőhely, amely a Szentlélekben való megkeresztelkedés kifejezését az Egyházba iktatódás összefüggésében használja, szentségtani jelentést ad a szókapcsolatnak. 1Kor 12,13 sem szűkíthető le azonban a keresztség szentségére, bár ez az a lelőhely, amely legkevésbé áll ellen egy ilyen értelmezésnek. Mivel azonban a felnőttek keresztsége belső logikával egységet alkot a bérmálással (aki Jézushoz tér, egyúttal tanúja lesz), nagyon is elképzelhető, hogy Pál apostolnak a pünkösdi Lélek vétele is szeme előtt lebegett, amikor levelét fogalmazta. A keresztség és bérmálás kegyelmi hatása különbözik, de összefügg. Lelőhelyeink közül mindenesetre ez a legkisebb jelentőségű.

Három alapjelentést tulajdoníthatunk tehát a Szentlélekben való keresztelésnek: 1.) Jézus messiási műve a maga egészében, 2.) a pünkösd-esemény, 3.) a keresztény beavatás. Idegen egymástól ez a három? Semmiképpen. Pünkösd maga is eszkatologikus esemény, a végső világkorszak beköszöntése. A Szentlélek tüze boldogító azoknak, akik Jézushoz tartoznak, és szörnyű ítélet azoknak, akik elutasítják őt. Az ítélet már megkezdődött. Akik Jézushoz akarnak tartozni, a szentségi beavatásban veszik a pünkösdi Lelket, és ezzel részesei lesznek Jézus messiási művének. Jézus egy dolgot csinál: belemeríti az emberiséget a Szentlélekbe. Ebből fakad aztán a bűnök bocsánata azoknál, akik hisznek, a tanúságtétel ereje a megigazultakban, és a gyötrelmes ítélet azok számára, akik visszautasítják az Urat.

Nem akarok azonban úgy bűvészkedni a fogalmakkal, hogy mindenáron az jöjjön ki, amit bizonyítani próbálok. Ezért szeretném leszögezni, hogy a további elemzésekben a Szentlélekben való megkeresztelkedés 2.) jelentését vesszük alapul, azt, amelyik az Apostolok Cselekedeteiben szerepel. Hogy az 1.) és a 3.) jelentés mennyiben azonos a 2.)-kal és mennyiben különbözik tőle, azt nem kívánom részletesen vizsgálni. Elegendő annak felismerése, hogy a kifejezés háromféle értelme nem idegen egymástól, hanem szervesen összefügg.

Elemzésre pedig éppen elég anyagot találunk az Apostolok Cselekedeteiben.

A jeruzsálemi első pünkösd

„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyűltek. Majd lángnyelvek lobbantak és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket” (ApCsel 2,1-4). Ez az első keresztény pünkösd. A továbbiakban beszámolót kapunk arról, hogy a különböző nyelvű hallgatók mind a saját nyelvükön hallják szólni a tanítványokat (ApCsel 2,5-11). Egyesek csodálkoznak, mások gúnyolódnak (2,12-13). Végül előáll Péter apostol. Nagyszabású beszédében – az Egyház igehirdetésének alapszövegében! – megmagyarázza, hogy a Szentléleknek Joel prófétától megjövendölt kiáradásáról van szó, ami a megfeszített Jézus föltámadásának köszönhető (2,14-36). Megtérésre szólítja föl a népet, mire háromezren megkeresztelkednek (2,37-41). Pünkösddel megkezdődött az evangélium terjedése!

A zsidó húsvét utáni ötvenedik nap a zsidó pünkösd, a Sávúót, a hetek ünnepe (éppen hét hét választja el húsvéttól, a Peszáhtól). Eredetileg aratási ünnep (Kiv 23,16); később azonban a Szináj-hegynél Istennel kötött szövetség s ezzel a Törvény ünnepe is: Z'mán máttan Tóráténú, „Tóránk ideajándékozásának ideje” [JÓLESZ Károly, dr.: Zsidó hitéleti kislexikon. Bp. 1987. 201-202. o.] Egyike a három zarándokünnepnek, amikor minden zsidó férfinak meg kellett jelennie a jeruzsálemi templomban, „az Úrnak, az Istennek színe előtt” (Kiv 23,17; vö. MTörv 16,9-12.16-17). Jeruzsálemben állandó lakosként is éltek külföldi származású diaszpora-zsidók (vö. ApCsel 6,9), de pünkösdkor ráadásul zarándokok is jöttek mindenfelől. Az utcán összegyűlt tömeg találkozott a Jézus föltámadását hirdető krisztushívő közösséggel, amelyet majd szétvetett az első pünkösd öröme. Jézus teljesítette ígéretét (Jn 16,7): mennyei dicsőségéből elküldte a Paraklétoszt, a Szószólót.

Van egy konzervatív katolikus elképzelés, amely szerint e jeruzsálemi pünkösd alkalmával a Szentlélek kizárólag a tizenkét apostolra és a Boldogságos Szűz Máriára szállott le. Ezt a képet festi elénk II. János Pál nagy Szentlélek-enciklikája is [Dominum et vivificantem 25; 30.] anélkül azonban, hogy kizárólagossá vagy kötelezővé tenné (nem próbálja eldönteni a kérdést, hogy voltak-e jelen mások is). Tisztelettel, de határozottan le kell szögeznünk, hogy ennek az elképzelésnek semmi alapja nincs a Szentírásban. A szöveg azt mondja: „mindnyájan (pantesz) együtt voltak” (2,1), és „mindannyiukat (pantesz) eltöltötte a Szentlélek” (2,4). Kik ezek a „mindnyájan”? Az első kínálkozó összefüggés: azok a „testvérek”, akik „mintegy százhúszan lehettek együtt” (ApCsel 1,15). Vagy ha ezt a részt betétnek tekintjük, az előző felsorolás szerint azok, akik „mindannyian (pantesz) egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak” (1,14); itt pedig föl van sorolva a (Mátyás választása előtt) tizenegy apostol, az asszonyok, Mária, Jézus anyja, valamint „testvérei”. Tehát nemcsak az apostolok és Mária. Aranyszájú Szent János egyháztanító így vélekedik: „Föléjük szállott le csak, a tizenkettő fölé, vagy a többiek fölé is? Mind a százhúsz ember fölé. Leereszkedett mindegyikükre, tehát annak feje fölé is, akit nem választottak meg apostolnak. Beteltek Szentlélekkel. Beszélni kezdtek különböző nyelveken. (Másképp) nem mondaná, hogy mindnyájan részesedtek ebben az ajándékban; ahol ugyanis az apostolok csak egyedül voltak jelen, külön megemlíti a Szentírás”. [ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS: 4. homilía az Apostolok Cselekedeteiről. Keresztény Remekírók 15.k. 153.o. Kivonatos idézet.] Hasonlóképpen Szent Ágoston: „Erre vártak tanítványai – ahogy az Írásban is található – százhúsz ember, megtízszerezve az apostolok számát. Tizenkettőt választott ugyanis, és százhúsznak küldte el a Szentlelket.” [AUGUSTINUS: Sermo 267. In: VANYÓ L. (szerk.): Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre. II. JEL Kiadó, Bp. 1996. 292. o.] Nem protestáns vélekedés tehát, hogy az első jeruzsálemi pünkösd „demokratikus” jellegű. Egyébként, ha pusztán a Boldogságos Szűz kap helyet a képben az apostolokon kívül, már az ő személyében is jelen van a laikus hívők egy képviselője. Pünkösd nem a hierarchia privilégiuma. A Szentlélek az Egyházra szállt le, és az Egyház a hívők összessége, amelyben nemcsak a vezetők állnak kapcsolatban Istennel. Ha a vezetettek nem nyernék el a Szentlelket, csak a hierarchia volna aktív, és a laikusok nem hirdetnék Isten nagy tetteit. (Vajon nincs kapcsolat a megbérmáltak passzivitása és a kizárólag apostolokat ábrázoló pünkösdi tablók teológiája között?)

A hely, ahol együtt voltak, ismét a természetes szövegösszefüggés szerint „az emeleti terem, ahol együtt szoktak lenni” (1,13); ez feltehetően azonos a cenákulummal, az utolsó vacsora termével (latinul cœna = vacsora, cœnaculum = vacsorázó helyiség). Az időpont a zsidó szövetség és törvény ünnepe. Kézenfekvő a párhuzam: a keresztény pünkösd az új szövetség korszakát vezeti be, amelynek törvénye nem a betű, hanem a Lélek. Ezt a párhuzamot a lukácsi elbeszélés – nyilván palesztinai forrásokból merítve, hiszen Lukács nem volt zsidó – alaposabban kiaknázza, mint első olvasásra gondolnánk. A Szináj-hegyi szövetség bibliai elbeszélésén (Kiv 19-24) kívül a zsidóság későbbi iratokat is őrzött, amelyekben a szerzők szemléletesen kidolgozták a szövetségkötés jelenetét. Az alexandriai Philon így írt a Szináj-szövetségről: „A mennyből leszálló tűz közepéből szózat hangzott fel... A láng artikulált hangokká változott, melyeket a hallgatók értettek... A hang a tűzből jött elő.” [KREMER, J. - KASPER, W.: Alkotó - Életadó - Megszentelő. Opus Mystici Corporis, Bécs, 1983. 50-51. o.] Egy targum (arám nyelvű kifejtés) így beszél a törvényadásról: „Az első szó, mely a Szent ajkát elhagyta..., olyan volt, mint az égő nyíl, mint a villámok, mint a tűznyelvek... Láthatóvá vált Izrael egész tábora előtt, és utána bevésődött a szövetség tábláira.” [Uo. 51. o.] Egy rabbinikus irat: „Midőn Isten szólt, harsogó hang hallatszott, amely az egész világot betöltötte... A hang kiindult, és hetven hangra oszlott a hetven nyelv szerint, hogy minden nemzet fölfogja. Minden nemzet saját nyelvén hallotta a hangot.” [Uo.] Nyilvánvaló ezeknek a képeknek alkalmazása a pünkösdi elbeszélésben, amelyben Lukács a szerkesztő szerepét tölti be, de függ forrásaitól. Ezek a források tudatosan formálták pünkösdöt új törvényadássá és anti-Bábellé: Bábelben összezavarodott az emberek nyelve, az evangéliumot viszont minden nép megérti. Bábel történetét (Ter 11,1-8) ugyanis éppen pünkösdkor olvasták a zsidók... [GÁL F.: A Szentlélek kiáradása. Szent István Társulat, Bp. 1986. 22. o.]

A jeruzsálemi első pünkösd története tehát stilizált, teológiai szempontok szerint formált elbeszélésben áll rendelkezésünkre. Fölmerül ezért a kérdés: mennyit tekintsünk biztosan történetinek ebből az elbeszélésből?

Zúgás, lángnyelvek, glosszolalia

Amikor egy bibliai elbeszélés történetiségére kérdezünk rá, nem a Biblia igazmondását tesszük kérdésessé, hanem a szöveg pontosabb megértésére törekszünk. Hiszek Isten nagy tetteiben, a jelekben és csodákban, hiszek a Lélek természetfölötti erejében, és természetesen hiszek a Biblia isteni sugalmazottságában, s ami ezzel jár: föltétlen hitelességében, tévedésmentes igazságában is. De – mint arról korábban is szó esett – bizonyos szabadságot a valóságos események előadásában az újszövetségi szerzőkről is föl kell tételeznünk, nemcsak az ószövetségiekről. A Szentlélek megtapasztalásával kapcsolatban nekünk fontos tisztán látnunk abban, hogy mi az, ami biztosan tapasztalat, és mi az, ami (talán) csak irodalmi szemléltető eszköz.

Vannak teofániák, Isten-jelenések; ezek lényege kimondhatatlan. Amikor a Szentírás teofániát ír le, képekhez folyamodik, hogy kifejezze a kifejezhetetlent. A Szináj-hegyi teofániában tűz száll le a hegyre és zúgás hallatszik. A pünkösdi teofániában lángnyelvek jelennek meg és zúgás hallatszik. Ezek szemléletes képek. A zúgás szélre emlékeztet, márpedig a Lélek pneuma, szél. Máshol a Lélek – mint láttuk – „a tűz Lelke” (Iz 4,4); a „Szentlélekben és tűzben” keresztelés úgy is érthető, hogy a Szentlélek maga a tűz. „Az Úr, a te Istened emésztő tűz” (MTörv 4,24). Isten a lángoló szeretet tüze azok számára, akik hisznek, és az ítélet pokoltüze azoknak, akik szeretetét visszautasítják. Mindez azonban a szemléltető képanyagnál mélyebb valóság, és nem követeli meg, hogy a képek fizikailag észlelhetőek legyenek. Vagyis: pünkösd valóság marad akkor is, ha a füllel hallható szélzúgás, a szemmel látható lángnyelvek csak műfaji kelléket jelentenek.

A Mindenható természetesen megtehette, hogy a jeruzsálemi hívők lángnyelveket és viharzúgást észleljenek. De van egy nagyon fontos mozzanat, ami azt látszik bizonyítani, hogy ez nem így történt. ApCsel 11,15-ben Péter így számol be arról, ami Cezáreában, Kornéliusz házában lejátszódott: „Alighogy beszélni kezdtem, leszállt rájuk a Szentlélek, éppen úgy, ahogy miránk a kezdet kezdetén” (hószper kai eph'hémász en arkhé). Mire vonatkozik ez a hószper, „éppen úgy”? Olvassuk el a Kornéliusz házában történteket ApCsel 10,44-46-ban: nincs szó se lángnyelvekről, se szélzúgásról. Péter mégis azt mondja: „A Szentlelket éppen úgy (hósz) megkapták, mint mi” (10,47). Kornéliusz és társai nyelveken beszéltek és magasztalták Istent, és ez elegendő az „éppen úgy”-hoz.

Arról viszont Kornéliuszéknál is szó van, hogy nyelveken beszéltek. A glosszolalia történeti jelenség, ami a legvilágosabban 1Kor 14-ből tűnik ki. De nem kell okvetlenül azt gondolnunk, hogy ez a nyelveken szólás pünkösdkor minden létező nyelvre vagy akár az összes jelenlevő anyanyelvére kiterjedt. Még kevésbé kell ahhoz a kalandos feltevéshez folyamodnunk, hogy a hívők a „Bábel előtti ősnyelven” beszéltek. Nem is elsősorban arról van szó, hogy a tanítványok saját nyelvükön szóltak, de a hallgatók a maguk nyelvén értették őket (nyelvértelmezés), bár nincs okunk kizárni ezt a jelenséget. Alapvetően azonban szemléltetéssel állunk szemben, az evangélium egyetemességének szemléltetésével. Az idézett rabbinikus elbeszélés szerint a Tóra hetven nyelven hangzott föl: ez a Tóra egyetemességét jelenti, mert hetvennek vélték a világon létező összes nyelv számát. Az Apostolok Cselekedetei átvitte az egyetemességnek ezt az irodalmi kifejezését az újszövetségre.

Megint nem azt állítom, hogy Istennek nincs hatalma nyelvcsodákhoz. Van. Történtek is ilyen csodák. Csak annyihoz ragaszkodom, hogy a Biblia igazmondása nem követeli meg feltétlenül az elbeszélés e részletének történetiségét. Szemléltető elemmel van dolgunk. Amit szemléltet, azt jól kifejezi egy hatodik századi ismeretlen afrikai szónok beszéde: „Ha valaki azt mondja egyikünknek: 'Megkaptad a Szentlelket, miért nem beszélsz minden nyelven?', ő válaszolja azt: 'Igenis beszélek minden nyelven: mert Krisztusnak abban a testében vagyok, ti. az Egyházban, amely minden nyelven beszél.' Mert mi mást jelzett Isten a Szentlélek jelenléte által, mint azt, hogy Egyháza minden nyelven fog beszélni?” [Liturgia Horarum II. k. 791. o.] Vagyis: az egyetemességet.

Másfelől viszont nem szabad a pünkösd-eseményt olyan mértékben „mítosztalanítanunk”, hogy csak annyit engedjünk meg: Jeruzsálemben megindult az evangélium hirdetése – a többi mind az irodalmi műfajhoz tartozik. Nem, ez túlzás volna a másik irányba. Kornéliuszék nyelveken beszéltek és magasztalták Istent, s az esemény olyan meggyőző volt, hogy a jelenlevő krisztushívők, akik mind zsidók voltak, „ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiárad” (ApCsel 10,45). E tapasztalat hatására némult el minden ellenvetés a pogányok megkeresztelésével szemben. Kevesebb Jeruzsálemben sem történhetett. („Éppen úgy”, mondja a szöveg.) Biztosan föllépett valamilyen glosszolalia. Továbbá elképzelhetetlen a jelenet anélkül, hogy az első keresztény közösség tanúságtételében átütő erő, sugárzó öröm, fölszabadult bátorság ne jelent volna meg: valami, ami úgy hatott, mint a robbanás. Egyesek részegséggel gyanúsították őket, mások pedig döbbenten álltak a megfoghatatlan előtt: „Ámultak-bámultak, és ezt kérdezgették egymástól: 'Mi lehet ez?” (ApCsel 2,12). Péter egy zavarba ejtő, egyeseket taszító, másokat vonzó jelenséget magyarázott azzal, hogy Jézus „kiárasztotta az Atyától megígért Szentlelket, ahogy látjátok és halljátok” (ApCsel 2,33). Kellett lenni valami örömtelinek, megragadónak az egészben; másképp mi váltotta volna ki az érdeklődést és a tömeges megtérést?

Úgy gondolom tehát, hogy a pünkösdi elbeszélésből legalább a glosszolalia (később még bővebben tárgyalandó) jelensége, továbbá az erő és öröm tapasztalata biztosan történeti jellegű.

Pünkösd folytatódik

Korábban szó volt arról, hogy a „Szentlélekben való keresztelés” Keresztelő Jánosnál eszkatologikus jellegű, kapcsolatban áll az ítélettel. Mint mondtam, nem szándékom itt mindenáron fedésbe hozni a kifejezés különböző lelőhelyeinek értelmét, és megelégszem az Apostolok Cselekedeteinek értelmezésével. Mégis indokoltnak tartom röviden megemlíteni, hogy az eszkatologikus jelentés a pünkösdi elbeszélésben is jelen van. Isten Szeretet-Lelkének tüze és büntető ítéletének tüze nem önmagában különbözik, hanem a befogadóban: ami az Istent szeretőnek boldog öröm, a bűnösnek félelmes ítélet. Ezért mondhatja János evangéliuma is Jézus első eljövetelével kapcsolatban: „Ítélet van most a világon” (Jn 12,31). A pünkösd-elbeszélésben az eszkatologikus mozzanat legvilágosabban ott jut kifejezésre, ahol Péter apostol Joel próféta jövendölésére hivatkozik: „Nem részegek ezek, amint vélitek, hisz a napnak még csak a harmadik órájában vagyunk, hanem ez az, amiről Joel próféta szólt: 'Az utolsó napokban – mondja Isten – kiárasztom Lelkemet minden testre...”' (ApCsel 2, 15-17). Ha kikeressük az ószövetségi lelőhelyet, láthatjuk, hogy az idézet nem szószerinti. Joel 3,1-ben ez áll: „Ezek után kiárasztom Lelkemet minden testre...” Az ószövetségi meta tauta (Septuagínta-fordítás) és az újszövetségi en taisz eszkhataisz hémeraisz közötti különbség minden kétséget kizáróan eltolódás az eszkatologikus jelentés irányában. Az Apostolok Cselekedetei hangoztatni kívánja, hogy pünkösd a végidő beköszöntése. Ezt a végidőt jellemzi, hogy a Szentlélek kiáradása nem korlátozódik egyes kiemelt személyekre, hanem általánossá válik: ekkheó apo tu pneumatosz mu epi paszan szarka, „kiöntök Lelkemből minden testre”, nemre, korra és társadalmi állásra való tekintet nélkül (fiúkra és leányokra, ifjakra és vénekre, szabadokra és rabszolgákra egyaránt). Ezzel egyedülálló karizmatikus idő következik be, amelyet az ítélet apokaliptikus képei is jellemeznek.

Világos, hogy Péter beszéde szerint ez az idő pünkösddel már beállott. Az üdvtörténet utolsó korszaka megkezdődött. Nem az a kérdés, hogy mennyi ideig tart ez az időszak, és mikor következik be Jézus második eljövetele: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket” (ApCsel 1,7). Számunkra az a lényeges, hogy az üdvösség struktúrája egészen a történelem végéig meg van határozva. Jézus a kereszten végrehajtotta megváltó tettét, amelyben bűneink bocsánata rejlik. Föltámadása új élet forrása. Mennyei dicsőségéből Szentlelke által közli ezt az új életet „minden testtel”, az egész emberiséggel. A hívők közössége – azoké, akik már elnyerték a Szentlelket – az apostolok vezetésével hirdeti ezt a jó hírt minden népnek. Az Egyház ideje megkezdődött; ez egyúttal a Szentlélek ideje, valamint a megvalósulóban lévő eszkaton. (Tökéletes tévedés tehát új Szentlélek-korszakot várni az újszövetség beköszönte után. Legföljebb arról lehet szó, hogy a Szentlélek működése különféle korokban különböző formákat ölt.)

A Szentlélek ideje tehát nem csupán az egyetlen jeruzsálemi pünkösd, hanem a vele megkezdődött új korszak, egészen a történelem végéig. Pünkösd beteljesülés – de ez a beteljesülés nem egyetlen napon valósult meg. Az Egyházban a pünkösd folytatódik Urunk második eljöveteléig. „Bizonyos értelemben a pünkösd kegyelme mindig jelen van az Egyházban” – mondja II. János Pál pápa. [Dominum et vivificantem 25.] Az Egyház maga a permanens pünkösd, az állandó közvetítés a dicsőség Ura és a zarándok földi ember között a Szentlélekben.

A Szentlélek működése nem az Egyházzal kezdődött, de az Egyházban válik mindenki számára nyilvánvalóvá. A II. Vatikáni Zsinat így tanít erről: „Kétségkívül, a Szentlélek már működött a világban, mielőtt Krisztus megdicsőült. Pünkösd napján azonban kiáradt a tanítványokra, hogy mindörökre velük is maradjon: az Egyház a nagy nyilvánosság elé lépett, az evangélium elterjesztése pedig megkezdődött a pogányok között az igehirdetés által; végül, a hit katolicitása előre jelezte a népek egyesülését az újszövetség Egyháza révén, amely minden nyelven megszólal, szeretetében minden nyelvet megért és befogad, s így leküzdi a bábeli megoszlást.” [Ad Gentes 4.]

Az Apostolok Cselekedetei az Egyházat valóban mint permanens pünkösdöt állítja elénk. Rövid összefoglalás látszik itt célszerűnek a jeruzsálemi első pünkösd után előforduló pünkösdi jellegű eseményekről.

1.) A jeruzsálemi „kis pünkösd” (ApCsel 4,23-31)

Miután a Főtanács megfenyegette Pétert és Jánost, a hívek közössége megerősítésért imádkozik, hogy az igehirdetés bátran folyjék tovább. Gyógyulásokat, jeleket és csodákat kérnek. (Keresztes Szent Jánosra hivatkozva sokan állítják, hogy ilyenekért nem szabad imádkozni. A Biblia ehelyütt tanúsítja, hogy szabad, ha az evangélium eredményes hirdetéséért eszközként kérjük ezeket.) Földrengés jelzi, hogy kérésük meghallgatásra talált (az isteni hatalom beavatkozásának jele, nem okvetlenül történeti esemény). Mindnyájukat eltölti a Szentlélek. (Bizonyíték arra, hogy az első pünkösd csak kezdet volt, nem csúcs. Isten mindig tud újat és többet adni Lelkének végtelen teljességéből.)

2.) A szamariai pünkösd (ApCsel 8,14-17)

Az első alkalom a Szentírásban, amikor a Szentlélek leszállása apostoli kézrátétel és ima hatására következik be (a bérmálás szentsége). Fülöp diakónus sok embert megkeresztelt Szamariában, de a bérmálást Péter és János végzi. Az eredmény jól látható, hiszen Simon varázsló még pénzt is ajánl, hogy ő is Szentlélek-közlő hatalmat kapjon (mágikus szemlélet). Péter elutasítja Simon ajánlatát (azóta is simonia a neve a Ielki javak adás-vételének).

3.) A cezáreai pünkösd (ApCsel 10,44-48)

Ez a „pogányok pünkösdje”, ahogy az előbbi a szamaritánusoké. Kornéliusz, az istenfélő pogány százados házanépével együtt Péter prédikációját hallgatja. A beszéd közben leszáll rájuk a Szentlélek, nyelveken szólnak, és magasztalják Istent. Péter megkeresztelteti mindnyájukat. Később ezzel az eseménnyel kapcsolatban idézi Jézusnak a Szentlélekben való megkeresztelkedésre vonatkozó ígéretét (ApCsel 1,16).

4 ) Az efezusi pünkösd (ApCsel 19,1-7)

Pál Efezusban olyan tanítványokat talál, akik még nem is hallottak a Szentlélekről. Csak János keresztségével vannak megkeresztelve. Tanítást ad nekik Jézusról, megkereszteli őket Jézus keresztségével, majd kézrátétellel (bérmálás!) lehívja rájuk a Lelket, mire azok nyelveken szólnak és prófétálnak.

Ez a négy hely megerősíti teológiai megfontolásunkat, mely szerint az első jeruzsálemi pünkösddel valami olyan kezdődött el, aminek állandóan folytatódnia kell az Egyházban. Ha az első pünkösd-esemény neve „Szentlélekben való megkeresztelkedés”, akkor nyugodtan alkalmazhatjuk ezt az elnevezést a későbbi hasonló történésekre is. (A „kis pünkösdre” olyan értelemben, hogy mélyebben merültek a Lélekbe, Szentlélek-keresztségük intenzívebbé vált.) ApCsel 11,16 valóban használja a kifejezést a cezáreai pünkösddel kapcsolatban, s nincs okunk rá, hogy ne tegyük ugyanezt a szamariai és efezusi pünkösdre vonatkozólag. Ezek épp olyan érzékletes megtapasztalásai a Szentlélek kiáradásának, mint (óvatos egzegézis mellett) a jeruzsálemi első pünkösd. Simon mágus pénzt ajánl azért, amit a szamariaiakon „lát” (ApCsel 8,18); Kornéliusz és az efezusiak nyelveken beszélnek és magasztalják Istent, illetve prófétálnak. Az Apostolok Cselekedeteiben tehát a Szentlélekben való megkeresztelkedés olyan kiáradása az isteni Léleknek, amely látható, tapasztalható változást eredményez a befogadókon, s amely az első pünkösd után is újból és újból megtörténik.

A pünkösdi tapasztalat lényege

Az eddig mondottak alapján az olvasóban az a várakozás ébredhet, hogy hamarosan a korai pentekosztalizmus álláspontjára fogunk helyezkedni, amely szerint a nyelveken szólás elengedhetetlen része a pünkösdi tapasztalatnak. Ez azonban nem célom. A glosszolalia nem hagyható figyelmen kívül, ha a Szentlélekben való megkeresztelkedést vizsgáljuk, hiszen újra meg újra fölbukkan a beszámolókban. De amikor egy jelenség lényegét keressük, semmiképpen sem szabad felületes megállapításokat tennünk. Abból, hogy a Lélek leszállása és a nyelvek adománya sorozatosan együtt fordul elő, még nem lehet arra következtetni, hogy a kettő között felbonthatatlan kapcsolat van. Egy ilyen kapcsolat ellen – mint már volt alkalmam megjegyezni – elemi erővel tiltakozik a történelmi keresztény egyházak tudata. Olyan hőseit, bajnokait, fölkentjeit, szentjeit ismerjük a Léleknek, akik nem kapták meg a nyelvek adományát. A Szentírás pedig egymás mellé helyezi ugyan a Lélek leszállását és a nyelvek adományát az Apostolok Cselekedeteinek legtöbb (nem valamennyi) elbeszélésében, de nem állít fel közöttük felbonthatatlan kapcsolatot. Az együttjárás még nem okvetlenül logikai összetartozás.

Hadd mondjam el a szellemes hasonlatot, amit egy protestáns szerzőnél olvastam. [LINDSEY, H.: Satan Is Alive And Well On Planeth Earth. Bantam Books, New York, 1974. 125. o.] Egy fiatalember hétfőn gint iszik szódával, és lerészegedik. Kedden whiskyt fogyaszt szódával, és megint leissza magát. Szerdán vodkát iszik szódával: ettől is berúg. Csütörtökön ugyanezt a hatást éri el vermuttal és szódával. Pénteken levonja a következtetést, hogy tartózkodnia kell a szódavíztől, mert eddigi ittasságainak ez a nyilvánvaló közös eleme. Amilyen elsietett és hibás ez a következtetés, ugyanolyan elsietett és hibás az a pentekosztalista állítás, hogy a Lélek keresztsége a nyelvek adományához van kötve..

Miért? Az arányosság kézenfekvő hiánya miatt. Új nyelven szólni lehet számottevő dolog, de önmagában egészen természetes jelenség, akár érthető, akár érthetetlen nyelvről van szó, Isten a Szentlélekben saját életét árasztja ki ránk. Az isteni élet közlése annyira magasrendű, az embert és az emberi lehetőségeket annyira meghaladó tény, hogy annak adekvát jele a nyelvek adománya önmagában nem lehet. Mindezt korántsem a glosszolalia ellen mondom. Híve vagyok a nyelveken való imádkozásnak, mindennap gyakorlom azt. De teljes értékű jelként azt fogadom el a Szentlélek kiáradására, ha valakiből mennyei erők sugároznak, egy új élet erői. Ennek aztán lehet kísérőjelensége, eszköze a nyelveken szólás. Gyakran valóban az is.

Ha a pünkösdi tapasztalat lényegét akarjuk megragadni, nem kell elvont utat járnunk: a Szentírás világosan nyilatkozik róla. A föltámadt Jézus a Lukács-evangélium végén azt kívánja a tanítványoktól, hogy Jeruzsálemtől kezdve minden népnek hirdessenek megtérést és bűnbocsánatot az ő nevében. „Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét” (Lk 24,48-49). Az Atya ígérete a Szentlélek. A hatás, amit létrehoz: erő a tanúságtételre. „Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból” (Lk 24,49). Nem szabad a tanúságtételt megkezdeni a Lélek ereje nélkül.

Az Apostolok Cselekedeteiben ugyanez az ígéret és ugyanez a felszólítás ismétlődik. Az apostoloknak nem szabad elhagyniuk Jeruzsálemet, hanem várniuk kell az Atya ígéretére: ez a Lélekben való megkeresztelkedés. Ez tanúskodásra indít: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Judeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8).

Pünkösdkor ez az ígéret teljesül. A tanítványokat mennyei tűz önti el, felszabadultan hirdetik Isten nagy tetteit. Bátran megvallják hitüket a tömeg előtt, és a hallgatóság hittel válaszol. A Szentlélek erejében megindult az Egyház alapvető élettevékenysége, az evangelizáció. A pünkösdi tapasztalat lényege tehát semmi más, mint annak a Szentlélektől származó erőnek a befogadása, amely a hívőt a föltámadt Jézus tanújává avatja. Ez pedig azt jelenti, hogy a Szentlélek áthatja az ember kommunikációs képességét. Az emberi egzisztenciának alapvető dimenziója a kommunikáció: már fogantatásunk kommunikációs esemény, a magzat is az anyával való szerves kommunikációban növekszik, és a csecsemő elpusztul kommunikáció nélkül. A pünkösd-eseményben a Szentlélek, aki maga az Atya és a Fiú személyes kommunikációja, átjárja az emberi egzisztencia kommunikatív dimenzióját. Lényege szerint ez az ember lényének mélységében megy végbe, de ugyancsak lényege szerint – mert kommunikatív, tehát a partner számára is hozzáférhető esemény – megjelenik az ember lényének felszínén is. Az a pünkösd, amely nem manifesztálódik érzékelhetően, nem pünkösd.

Pünkösd tehát nem a megváltás közlése, nem újjászületés. Azok a hívők, akik pünkösdkor a Lelket fogadják, már megtértek, már hisznek a föltámadt Jézusban, már megkapták bűneik bocsánatát. Mindez természetesen nem ment végbe a Szentlélek kegyelme nélkül; de a Szentléleknek nem csupán egy közlése lehetséges. A János-evangélium szerint Jézus már halálakor „átadta a Lelket” (paredóken to pneuma; Jn 19,30), majd a föltámadás után apostolaira lehelte a Lelket (Jn 20,22-23), ami istenségének bennfoglalt állítása (a Lélek az Isten szent Lehelete). Előbbi a megváltás ténye, utóbbi a bűnbocsátó hatalom átadása. Pünkösdkor arról van szó, hogy a tanítványok „erőbe öltözzenek” (ez áll szó szerint Lk 24,49-ben: endüszeszthe dünamin, „erőbe öltöztök”), „erőt kapjanak” (ApCsel 1,8: lémpszeszthe dünamin, „erőt nyertek”) a tanúságtételhez. Az erő rajtuk kívül működik (beleöltöznek, elnyerik; nem „eltölti őket”, mint a magyar fordítás fogalmaz). Persze ez föltételezi belső működését is, – de egy pusztán belső pünkösd egész egyszerűen nem felel meg a keresztény pünkösd bibliai fogalmának.

Pünkösdkor arról a kegyelemről van szó, amelyet az Egyház – mint a szamariai vagy az efezusi „pünkösd” elbeszélésében látjuk – a bérmálás szentségében ad tovább. A bérmálás szertartásában a bérmáló püspök ezt kérdezi a bérmálkozóktól: „Hisztek-e a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, akiben a mai napon a bérmálás által különleges módon részesülök, úgy, amint pünkösdkor az apostolok részesültek?” [Ordo Baptismi Parvulorum. Magyar Katolikus Püspöki Kar, Bp. 1973. 289. o.]

Szentségtani megfontolások

A bérmálás célja: erő a tanúságtételre. A keresztség isteni dimenzióba emeli az emberi egzisztenciát, a bérmálás pedig képessé tesz az új dimenzió kinyilvánítására, közlésére. „A keresztségben újjászületünk az életre; a keresztség után megerősödünk a küzdelemre. A keresztségben megtisztulunk; a keresztség után erőt kapunk. Az újjászületés önmagában üdvözíti azokat, akik békében fogadják a keresztséget; a bérmálás fölfegyverez és megtanít a küzdésre” – idéz egy régi szerzőt a trentói zsinat katekizmusa. [Catechismus Romanus II. 3.] A bérmálás erejében kell megvívnunk a hit jó harcát, amellyel folytatjuk Jézus messiási művét a világban. Minden keresztény hivatva van arra, hogy tettel és szóval a Föltámadott tanúja legyen.

A bérmálás eszerint akkor mondható hatékonynak, ha a bérmálkozó egzisztenciájában végbement az a pünkösdi robbanás, amelyet a Biblia Lélekben való megkeresztelkedésnek nevez. Ez nem jár okvetlenül és szükségképpen a nyelvek adományával, de mindenképpen átjárja az emberi lény kommunikáló képességét. Valami tűz lobban, valami fény ragyog föl, valami erő megnyilvánul – nem rejtetten, hanem láthatóan, a bérmálkozó életvitelében, viselkedésében, cselekvés- és beszédmódjában. Ez a külső változás érzékelteti a Szentlélek belső munkáját. Az isteni szeretet-személy jellegének megfelelően (bár természetesen a három személy közös kifelé irányuló tevékenységéről van szó, amelyet azonban joggal tulajdonítunk éppen a Szentléleknek) új erővel lép föl az illető életében a szeretet, az odaadás, a mások felé fordulás. Elmélyül az istenkapcsolat, természetesebb lesz az imádság, megjelenik benne Isten megfoghatatlan dicsőségének ízlelése. Mindez sugárzik, lüktet, vonz és hat. Ha ebből semmi sem történik meg, akkor a bérmálás hatástalan.

Nem azt mondom, hogy ‘érvénytelen'. A szentségtan ismeri a különbségtételt res (a közölt kegyelem) és sacramentum (a szentségi jel) között. Ha a szentségi jel (bérmáló szándékkal) korrektül megvalósult a bérnálkozni szándékozón, akkor kétségtelenül ott van lelkén az eltörölhetetlen jegy, a Szentlélek pecsétje, amely az Egyház tanúságtevő, nagykorú tagjai közé helyezi, éspedig visszavonhatatlanul. Még csak azt se állítom okvetlenül, hogy a bérmálkozó nem kapott kegyelmet. (Ez azon múlik, milyen akadályt állít ő a maga részéről.) De a kegyelem nem hatékony benne. Talán elégséges kegyelmet kapott a keresztény tanúságtételre, de nem működik közre azzal.

Semmi szükség nincs arra, hogy most taglalni kezdjük az elégséges és a hatékony kegyelem közötti különbséget, amely a skolasztikában annyi vita tárgya volt. Számunkra kizárólag az a jelentős, hogy a bérmálás célja nem pusztán a szentségi jegy létrehozása, nem is pusztán az elégséges kegyelem átadása, hanem a hatékony kegyelem közlése. A hatékony bérmálási kegyelem pedig az, amit az Apostolok Cselekedetei Szentlélekben való megkeresztelkedés néven ír le.

Ennek ellene lehet vetni, hogy ez az esemény a bibliai elbeszélésekben nem mindig szentségi úton valósul meg: csak a szamariai és efezusi „pünkösd” történik apostoli kézrátétel útján. Igaz; de az Egyház idejének megkezdődéséig a tanítványok számára a Jézus emberségével való közvetlen érintkezés jelentette „a” szentségi kapcsolatot Istennel, s a jeruzsálemi közösségre is a mennybe fölment Jézus árasztotta ki közvetlenül a Lelket. Az első pünkösd ezért nem bérmálás. A jeruzsálemi „kis pünkösd” egyszerűen elmélyítése a pünkösdi kegyelemnek, amely egész életre szól, nem csupán egyetlen alkalomra. A cezáreai pünkösd pedig tipikus eset a szentségek „in voto” (vágyban) való vételére. Kornéliuszra és háznépére leszáll a Szentlélek, mielőtt megkeresztelkedtek volna. A Jézusba vetett hit már fölébredt szívükben, s ezzel „in voto” meg vannak keresztelve; ezt követi az „in voto” bérmálás, a pünkösd-élmény. Mindenfajta szentségkiszolgáltatás előtt megkapják a „res”-t, a „sacramentum” nélkül. Ez a bibliai történet modellértékű. A teológia megállapítja, hogy a szentségek tényleges fölvételük előtt is kifejthetik hatásukat, ha a szentség fülvételének legalább burkolt vágya megvan: vágykeresztség, tökéletes bánat, lelki áldozás... Ezt az elvet kell alkalmaznunk a bérmálás esetére is. Kornéliuszt és társait Péter megkereszteli, mert a szentség tényleges kiszolgáltatása akkor is szükséges, ha valaki „in voto” már megkapta a kegyelmet. Szükséges – az objektív ekkleziológiai dimenzió miatt, jegyadó szentségeknél a szentségi jegy miatt is. Vajon Péter meg is bérmálta Kornéliuszékat? Nincs róla beszámoló, de föltevésem szerint igen, mert a keresztség után bizonyára imádkozott értük kézrátétellel, hogy hitük szerint éljenek. (Akkor még nem volt a bérmálásnak kikristályosodott formája, szövege!)

A mondottakból kiviláglik, mennyire elhibázott az a pentekosztalista fölfogás, amely szerint a szentségi vízkeresztség csak „János keresztsége”. Az efezusi pünkösd elbeszélése, mint már rámutattunk, nagyon világosan különböztet János keresztsége, Jézus keresztsége és a Szentlélek elnyerése között. Az első pusztán jelkép, a második az újjászületés szentsége, a harmadik a tanúságtétel szentsége: a bérmálás. Éppen ezért a katolikus szerzőknek is fölösleges hadakozniuk a Szentlélekben való megkeresztelkedés fogalma ellen, mintha az a jézusi vízkeresztség leértékelését jelentené. Nem jelenti azt. A „keresztelkedés” szó ne vezessen félre senkit. Olyan kegyelemről van szó, amelynek sajátos helye a bérmálás szentsége.

Ezzel azonban nem kívánom azt mondani, hogy a Lélekben való megkeresztelkedésnek semmi köze a keresztség szentségéhez. A bérmálás szentsége föltételezi a keresztség szentségét, ugyanígy a Szentlélek-keresztség föltételezi a megtérést. Ha a bérmálás kegyelmei hatékonnyá válnak valakiben, az föltételezi, hogy a keresztségi kegyelem is hatékonnyá válik. A kettő együtt van, egymásra van utalva, átjárja egymást. Aki Krisztus-követő akar lenni, annak a tanúságtételt is akarnia kell. Ezért felnőtt keresztelkedőnél az Egyház a bérmálás szentségét is kiszolgáltatja. A kettő szétválasztása mesterséges. Ugyanígy mesterségesnek tartom a „megtérés” és a „Szentlélekben való megkeresztelkedés” szétválasztását is. Egyikben a keresztség, másikban a bérmálás válik hatékonnyá, de nem egymástól függetlenül. A kettő együtt érik, együtt nyilvánul, áthatja egymást.

Kell-e féltenünk a bérmálás szentségét attól a gyakorlattól, amely a Szentlélek keresztségét kéri olyanok számára, akik korábban már bérmálkoztak? Nem. A szentségi kegyelmek föléledése, hatékonyabbá válása, elmélyülése a katolikus szentségtan szerint lehetséges. Aki bérmálkozott, abban a Lélekben való megkeresztelkedés már megkezdődött, de csak akkor mondható megtörténtnek, mihelyt tanúságtételre fölavató erő formájában a tapasztalatba is átment. Természetesen mindig lehet imádkozni további elmélyülésért is. A Szentlélek végtelen, az ember véges. A véges a Végtelent soha nem tudja úgy befogadni, hogy ne kívánhasson belőle többet.

A szamariai pünkösdben föltűnhet nekünk, hogy bár Fülöp (a diákonus) igét hirdet és keresztel, csak Péter és János apostol (a püspökök) bérmálnak. Jézus kiválasztotta a tizenkettőt valamennyi tanítvány közül. Az apostolokra a Szentlélek kiemelkedő módon, különös erővel szállott le, megerősítve őket kiemelt funkciójukban is. Ők az Egyház hierarchikus vezetői, akikben a tanúságtételnek sajátos megbízatása működik (vö. ApCsel 1,21-26). E sajátos megbízatáshoz sajátos kegyelem járul. Amikor előadtam a pünkösd „demokratikus” fölfogását, hogy ti. Isten Lelke minden hívőre kiárad (szentségtanilag: minden hívő bérmálkozhat), nem kívántam tagadni pünkösd „hierarchikus” dimenzióját sem (szentségtanilag: csak a püspök – vagy meghatalmazott áldozópap – bérmálhat). Ezt a dimenziót fogalmazza meg II. János Pál pápa igen szépen a Dominum et vivificantem enciklika 25. pontjában, anélkül, hogy a „demokratikus” dimenziót elvetné. Utóbbinak kifejtését inkább a Christifideles Laici apostoli buzdításban kell keresnünk, például a 24. vagy a 33. pontban.

Jézus hatékony bérmálásokat akar. Pünkösdi tüzet, lángoló Egyházat. „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon?” (Lk 12,49).