Az ezredforduló Egyháza – em­berileg szólva – egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben. A zsinatot követő krízis még nem ült el. Vannak, akik a világ szellemét bocsátják be az Egyházba, és vannak, akik számára az Egyházból csak a vallási szokások fontosak. A kereszténynek mondott társadalom távol áll az élő krisztusi hittől. Kritikus helyzetben van az er­kölcs, a család, az ifjúság. Az ökumenikus közeledés lassan halad. A legtöbb ember – világnézetétől függetlenül – gyakorlati ma­terializmusban él.

Sokáig kényelmetlen érzésekkel olvastam az Apostolok Cselekedeteit. Ez volt az a szentírási könyv, ahol leginkább érzé­keltem a mai egyházi élet és a bibliai egyházkép közötti feszült­séget. Félreértés ne essék: én a mai Egyházban voltam otthon. Éppen ezért nem tudtam mit kezdeni az olyan részletekkel, ahol Ananiás és Szafira holtan esik össze, mert „hazudtak a Szentlé­leknek” (vö.

Amikor a Szentlélekben való megkeresztelkedést a bérmálás hatékony kegyelmével sikerült azonosítanunk, energikusan elsza­kadtunk minden olyan elképzeléstől, amely ezt a pünkösdi kegyelmet valami kivételes csúcs-eseménynek fogja föl. Ellenke­zőleg, a keresztény beavatáshoz tartozik, még ha késleltetve jelentkezik is. Ebből viszont az is következik, hogy nem lehet egyetlen irányzat kiváltsága. A 20.

Szentlélek-élményem egyik hatása az volt, hogy nagy figyelemmel végeztem a zsolozsmát. A latin Liturgia Horarumot imádkoztam. Egyszercsak elém ugrik egy mondat a Tertia rövid olvasmányából: „In uno Spiritu omnes nos in unum corpus baptizati sumus...” [Liturgia Horarum II k. 526.o.] Hogyan? In Spiritu baptizati sumus? Lélekben keresztelkedtünk?

Most szokatlan tájakra kirándulunk. A XVI. századtól létezik a kereszténységnek egy olyan ága, amely a hit mércéjének – a hagyomány és a tanítóhivatal kizárásával – egyedül a Szentírást tekinti. Távol áll tőlem, hogy az Egyház fájdalmas szakadásáért csupán a reformátorokat hibáztassam, de ez nem változtat azon, hogy a sola Scriptura (csak a Szentírás) elvét tragikus tévedésnek tartom. Egy szövegnek önmagában nincs jelentése. Jelentést csak a kód révén nyer, amelyet a szöveg alkotója használt.

Az eddigiek alapján az olvasó megkérdezheti: miért olyan fontos számomra az Istentől jövő öröm, az élmény, a tapasztalat? A krisztusi élet nem érzelmeken alapul, hanem kitartó, áldozatos cselekvésen. Alapelv a lelki életben, hogy az isteni „vigasztalás” nem célja az imádkozásnak és az erénygyakorlatnak. A cél: Isten akaratának teljesítése. Ezt kell tennünk, akár örömöt jelent, akár fájdalmat, akár könnyen megy, akár nehezen. Nem gyerekes dolog hát az élmények számontartása?

Huszonévesen folyton azon törtem a fejem, hogy az istenbizonyítást számomra is meggyőző, világos, szabatos formába öntsem. Huszonkilenc évesen pappá szenteltek. Az elméleti következtetés háttérbe szorult, helyébe lépett Jézus emberi arca; vele az emberi személy lélektani problémái, amelyekre keresztény választ próbáltam találni. Harmincnyolc éves koromban leszállt rám a pünkösdi tűz, fölfedeztem a krisztusi hit misztikus dimenzióját. Ez az esemény máig meghatározza életemet. Röviden elbeszélem, hogyan történt.

Az istentagadás gyökere a gőg. Az önmagával eltelt ember üresnek találja az eget.

Isten dicsőségére vagyunk teremtve. Az alázatos szív, amely kész a hódolatra és az engedelmességre, találkozhat az emésztő tűzzel, ami Isten maga. Mihelyt elfogadtad, hogy nem te magad vagy létezésed súlypontja és mércéje, szabaddá válsz Isten élő valósága számára. „Aki elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt 10,39).