A kinyilatkoztatás, amely a keresztény hit tárgyát képezi, az apostoli időkkel lezárult (DS 3421). „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Mint a 2. vatikáni zsinat tanítja, „a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig már nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást” (DV 4). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Istennek nincs joga szólni az emberhez, ahányszor csak akar, hanem csak azt, hogy Isten Jézus Krisztusban történt végérvényes önkinyilvánításához már nem lehet többletet adni. Ha Isten ma is szól az emberhez, az konkretizálása, alkalmazása, történelmivé tétele a már adott kinyilatkoztatásnak. Nem tesz hozzá semmit a Szentírásban és Szenthagyományban bennfoglalt igazságokhoz, hanem abban segít, hogy azok gyakorlativá, életté váljanak. Az ilyen ú.n. magánkinyilatkoztatások elfogadása soha nem válik az egész Egyházra kötelezővé. Aki meggyőződött arról, hogy valóban Isten szólt bennük, természetesen köteles elfogadni őket, de az Egyház hithirdetéséhez csak annyiban tartoznak, amennyiben a nyilvános kinyilatkoztatást erősítik meg. A rendes karizmákat nem szoktuk magánkinyilatkoztatásnak nevezni. Azok a vezetések, prófétai szavak, megkülönböztetések, ismeretek, amelyek a karizmatikus megújulással a hívők hétköznapi életének részévé váltak, mindig bőségesen keverednek emberi mozzanatokkal (a pneumatikus elem a pszichikussal), és ezért inkább csak több-kevesebb valószínűséget tulajdoníthatunk nekik, mint bizonyosságot; semmiképpen sem a hit feltétlen bizonyosságát. Ezek rendes karizmák, a Szentlélek természetes képességeinken keresztül működik bennük. Tud azonban Isten rendkívüli módon is közölni igazságokat, olyan látomások, szózatok, belső élmények formájában, amelyeknél világosan tapasztaljuk, hogy nem belőlünk jönnek, hanem természetes adottságainkat meghaladó erőtől származnak. Az így közölt igazságok a magánkinyilatkoztatások. Ilyenek mindig is előfordultak az Egyházban, mint a szenttéavatási akták bőségesen bizonyítják. A legismertebb újkori példák Alacoque Szent Margit Jézus Szíve-kinyilatkoztatásai Paray-le-Monialban a 17. században, Soubirous Szent Bernadett lourdes-i jelenései a 19. és a fatimai pásztorgyerekek (Ferenc, Jácinta és Lucia) látomásai a 20. században.

Fatima: hiteles magánkinyilatkoztatás

A hívőnek igyekeznie kell a megkülönböztetés gyakorlásával véleményt alkotni a magánkinyilatkoztatások hitelességéről, de egészen nyugodt csak akkor lehet, ha ezt már az Egyház illetékes szervei is megtették. Róma viszonylag hamar hallatja szavát, ha nyilvánvaló, hogy egy jelenség nem isteni eredetű; ez történt a közelmúltban Vassula Ryden magánkinyilatkoztatásaival. Pozitív ítéletet nehezebben, lassabban hoz az Egyház (pl. mindmáig nincs hivatalosan eldöntve a medjugorjei jelenések hitelességének sokat vitatott kérdése). De még a pozitív ítélet sem kötelezi a hívőket arra, hogy a kérdéses magánkinyilatkoztatást hitelesnek fogadják el, hanem csak megnyugtatja őket, hogy biztonsággal hihetnek benne. A hiteles magánkinyilatkoztatások viszont Isten megnyilvánulásai, amelyek figyelmeztetnek és vezetnek. Amilyen hiba volna szenzációhajhász módon minden rendkívüli (vagy annak látszó) jelenségben isteni beavatkozást látni, ugyanolyan hiba racionalista módon kételkedni, amikor Isten valóban, igazolhatóan szól. A fatimai jelenések egyes próféciái a szemünk láttára teljesedtek be történelem-rendítő erővel, például a szovjet (és azt követően a kelet-európai) kommunizmus összeomlásában.