A sátán “a világ fejedelme” (Jn 14,30; 16,11), sőt “e világ istene” (2Kor 4,4). A “világ” szó ebben a bibliai használatban nem a terem­tést, hanem a bűn uralma alatt álló emberi közösséget jelenti.

Az egész világ a gonosz hatalmában van (1Jn 5,19).

Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete (1Jn 2,15).

Isten újjáteremtő tette a bűnös világból egy szent népet hív életre: a Jézus vérén megváltott hívő közösséget. Szükséges, hogy a világ el­várásaival és fenyegetéseivel szemben a keresztény testvérek szeretete és bátorítása támogasson bennünket a hit harcában.

A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt (ApCsel 4,32).

Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást (1Tessz 5,11).

A megfeszített és föltámadt Jézus Krisztus hívei szent közösséget alkotnak a Szentlélekben, amelyet Egyháznak nevezünk.

Az Egyház Krisztus egyetlen teste (Róm 12,5; 1Kor 10,17; 12,12; Ef 5,23.30; Kol 1,24), azaz látható jelenléte a világban, amely részegy­házakból áll, de egy népet alkot a pápa és a püspökök vezetése alatt. A püspök képviselői a presbiterek, segítőtársaik a diakónusok. Az Egyháznak tehát van szent hatalmi rendje, hierarchikus struktúrája.

Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, kövessétek őket, mert ők vigyáznak rátok, abban a tudatban, hogy számot adnak lelketekről. Bárcsak örömmel tehetnék, nem sóhaj­tozva, mert hisz az nem válnék javatokra (Zsid 13,7).

Becsüljétek meg azokat, akik körötökben fáradnak, vezet­nek és intenek benneteket az Úrban (1Tessz 5,12).

Engedelmeskedjetek az elöljáróknak. Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal, mert az Isten a kevé­lyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad (1Pt 5,5).

A hierarchikus rend nem jelenti azt, hogy a legtöbb hívő szerepe passzív engedelmességre korlátozódik. Ugyanazon Szentlélek befo­lyása alatt mindenki kezdeményezhet, és a hívőknek magában a keresztségben gyökerező joga, hogy – elöljáróik ellenőrzése mellett – kisebb vagy nagyobb közösségeket alkossanak.

A krisztushívőknek jogában áll, hogy jótékony, illetve val­lásos célú vagy a keresztény hivatást a világban előmozdító társulásokat alapítsanak és vezessenek, valamint, hogy ugyanilyen célok megvalósítása érdekében összejöveteleket rendezzenek (Egyházi Törvénykönyv, 215. kánon).

Nagyon sok plébánián kisebb csoportokba (ifjúsági, fiatal házas, felnőtt, nyugdíjas) tömörülnek a hívők. A 2. vatikáni zsinatot meg­előző, de főképpen az azt követő időben sok lelkiségi mozgalom és társulás született, amelyek a Krisztusmisztérium új átélését igyekszenek előmozdítani.

Az Egyház csak az apostolok utódainak – a pápának és a püspököknek – hierarchikus vezetésével és minden hívő aktív, kezdeményező közreműködésével élhet egészséges életet a Szentlélekben.

Sajátos társulás az Egyházban a szerzetesi közösség: a mennyei élet­forma bátor hitben való elővételezése a földön. A szerzetesrendek célkitűzésük és a nekik jutott speciális kegyelmi ajándék szerint kü­lönböznek egymástól. Az Egyház története sok szentéletű rendalapítót és szerzetest tart számon.

A szerzetesrendekben olyan férfiak vagy nők társulnak, akik Isten országáért szűzi tisztaságban, szegénységben és engedelmességben élnek.

Nem Isten akarata viszont az, hogy a Jézusban hívők vitás kérdések miatt szakadjanak különböző közösségekre.

Éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban. Kloe hozzátartozói ugyanis azt a hírt hozták felőletek, testvérek, hogy pártokra szakadtatok. Arra gon­dolok, hogy akadnak köztetek, akik így nyilatkoznak: “Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással, én meg Krisztussal.” Talán megoszlott Krisztus? Vajon Pált feszí­tették értetek keresztre, avagy Pál nevében keresztelkedtetek meg? (1Kor 1,1013)

Bűnbánatot kell tartanunk azért, hogy Krisztus testét, az egyetlen Egyházat különböző felekezetekre engedtük széthullani, és keresnünk kell az egység útját. Ez a keresés az ökumenikus mozgalom. Az ökumenizmus útja nem lehet az igazság kérdésében tanúsított közöm­bösség, de nem lehet az uniformizálás sem. A katolikus Egyház nem fogja föladni vagy fakultatívnak minősíteni hittételeit, viszont nem is fogja saját kialakult megjelenési formáit más közösségekre kénysze­ríteni, amelyek fejlődése más úton haladt. Az egység nem emberi mű lesz, hanem Isten történelmi csodája, amit ki kell imádkoznunk, s amelynek magvetése a XX. század különböző felekezetű vértanúinak Jézusért kiontott vére.

Egymás megbecsülésére, szeretetére és a másiknak adott kegyelmi ajándékok kölcsönös elismerésére van szükség, hogy a Szentlélek kiküszöbölhesse a történelmi félreértéseket, és titokzatos hatalmá­val létrehozhassa a kifejezési formáiban sokszínű, de hitében mégis egységes közösséget, amely evangélikusnak (evangéliuminak), ortodoxnak (igazhitűnek), katolikusnak (egyetemesnek), reformátusnak (megújítottnak) és szabadegyháznak (tagjai szabad akaratából összegyűltnek) egyaránt nevezhető, anélkül, hogy ezek a jelzők egymást kizárnák. Most még nem vagyunk a megvalósulás küszöbén, de a 2. vatikáni zsinat óta máris nagyon sok történt a katolikusok és más felekezetűek közeledése terén.

Az ökumenizmus az Egyház hitben és szeretetben való egységének helyreállítására irányuló törekvés, amely meg akarja őrizni a hit megnyilvánulási formáinak jogos sokféleségét.