Pénteken, elhatalmasodó nyomorom következtében, bankszámla-dézsmálásra került sor. A gyorspénztárban dolgozó tisztviselő (ötvenes éveiben járó hölgy) szépen kitette elém a kért harmincezer forintokat, visszaadta a személyi igazolványomat és az ügyfélkártyámat, s csak utána nyomtatta ki a nyugtát, amelyet alá kellett írnom. Miközben a pénzt és a papírokat elpakoltam, boldogan éreztem: bíznak bennem. Eszébe se jutott a hölgynek, hogy le is tagadhatom az átvett pénzt. Tudta, hogy nem fogom letagadni.

Ebül szerzett jószág nem csinál nyarat.

Mára jól vagyok, bár Szvurong undorító érintésének stigmáit még viselem. Hæmorrhoid, a gyomor berzenkedése (táplálkozás az élet megrontója). A kávétól meg fejem a fáj. Fájom a fej. Fejemet fájom. Szóval, érted. Nem kívánt pörlendő.

Viszont a rosszullét jó edzés volt a testi diszkomfort elviselésére, ma reggel fegyelmezett voltam, és mind a Reggeli Dicséretet, mind a fürdést elvégeztem. Igaz, késve indultam; de hát minden nem lehet tökéletes. Azért időben odaértem ám a misére, indulási időm biztonsági tényezővel van kalkulálva.

Aki metrón utazik, mostanában lehetetlen meg nem látnia azt a nagyon csinos, karcsú lányt, aki alsóneműben kuporog az Intimissimi plakátjain. Panaszos őzike-tekintete azt mondja: «Csúffá tettek, elvették a ruhámat», ám az ajkán bújkáló félmosoly hozzáteszi: «De azért, ugye, szép vagyok?» Hiszen szép vagy, madárkám, csak a mesterséged csúf. A testedért fizetnek, annak pedig nem volna szabad kiadónak lennie, még fotózásra sem. A ruha a testért van; az értékek fölcserélését, pervertálását jelenti, ha a test a ruha reklámja lesz.

Tegnap neveket is adtam a fenyegető krampuszoknak, az ablakon beleselkedő sanda pofát Szvurongnak, az uszonyos torzleányt Dzsaábinak becéztem el. (Azt nem mondhatom, hogy kereszteltem.) Miért? Csak. Szellemi lényeknek nincs szükségük szavakra, következésképpen nevekre sem; a Biblia mégis ad nekik neveket, hogy azonosítsa őket; hát én is adok.

Dzsaábi is jelentkezett. Ő sem azonos Amraphïával, az öncélú szépség lelkével, akivel Rémpofa szövetkezett (szeptemberi naplójegyzeteimben bőven írtam róla). Dzsaábi torz, undorító, valahova a tudattalan mocsárvilágába markol. Mindkettőjük ellen az imádság a védelem. Ma gyóntam is, ez sokat használt. Holnap megvívjuk az imaösszejövetel nagy harcát.

Szégyen a futás, de legjobb otthon.

Hétfőn erőt vett rajtam a korai felkelések (s netán a késői lefekvések) miatti kimerültség, szunnyadtam egyet. Zaklatott álmom volt. Ritkán emlékszem vissza az álmaimra, most azonban két jelenet megmaradt.

Mit örvendezel, Koloán, az aluljáró-hiénák letartóztatásán? Te nem sajnálod a hajléktalanokat, randa, érzéketlen fráter?

Válaszolok kérdésedre, TALAKE.

Én alkotok,
ha felkötök.

(1) Ha elhagyod az öntudatot, megtalálod a mértéket. Mert a lépték és az öntudat az akarati Három.

(2) Lépj be a gyémántragyogású Valószerűtlenbe, és ott vár az Őskristály énen túli oroszlánkapuja. Mert a valószerűség látszat, a golandra-képzet osztódásából származik, és nincs harmóniában a Voltvalótalappal.

Igen, bármilyen nevetségesnek látszik, a mágiával kell vitatkoznunk. Nem mintha lehetne vitatkozni a mágusokkal, mert minden logikára süketek, az áltudományos maszlagot úgy isszák, mint szivacs a vizet. És a papok gyanútlansága, a katolikus kultúrházban árult asztrológiai irodalom... Itt csak a Saul-módszer hatékony, a nagyobb erő módszere: «Megvakulsz, s egy ideig nem látod a napvilágot» (Csel 13,11). Azt mondják, az újszövetségben nincsenek átok-csodák; pedig hát itt van. Fel hát, Koloán, az Úr keze van veled.