Kihagyás

Kovács Gábor blogja

  • 1 percnyi

Puha vagy, Jenő

„Puha vagy, Jenő!” – kiabáltak be hajdan Dálnokinak, a Ferencváros játékosának, ha elmulasztotta eltörni az ellenfél lábát. („Wo sind diese schöne alte Zeiten?” – sóhajt Wendriner úr, az oroszlán.) Nos, az igazság az, hogy én jobb szeretem Jenőt, ha puha. „Én olyan nagy sebész vagyok, hogy egyszer egy beteget meg is rúgtam!” – mondja Rejtő orvos-hőse, de én nem nagyon szeretem, ha rúgnak. Az a diktatúrában beidegzett attitűd, hogy az orvos hatóságként rendelkezik a beteggel, olykor még jól kitapintható. Jaj, de szeretném ideírni annak a tündérien segítőkész fiatal doktornőnek a nevét, aki jelenlegi két orvosomnak beajánlott: egy háziorvosnak és egy lepraszakorvosnak. Mindkettő a „puha” attitűdöt képviseli, törékeny figura létemre felszabadultan megyek hozzájuk. Nem rúgnak.

  • 2 percnyi

Halottasak az esték

Adyt olvasom.

A Duna-táj bús villámháritó,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.
(A Duna vallomása)

A strófa utolsó sora annyira hatásos a ráütő rímmel (Adynál ritkaság), s ráadásul annyira jellegzetesen adys, hogy megadja hangulatát az egésznek. Halottas esték, kísértet-járta táj. Nekünk vannak őseink. Az Amerikai Egyesült Államok története 1607-ben kezdődik. Korábbi időkből csak indián kísérteteik lehetnek. Európa valamivel idősebb. Éppen ma mondtam valakinek, hogy mi nem tudunk olyan Egyesült Államokat létrehozni, mint az amerikaiak, mert nekünk van történelmünk, történelmi ellenségeskedésekkel. Szvatopluk törvényt hoz, hogy Árpád nem beszélhet magyarul. Halottasak az esték.

  • 1 percnyi

Őrangyal, pofozd meg

Első péntek. Gyóntatok. Két hosszú órán át Kína teljes lakossága táncol az idegeimen, no meg India, és valószínűleg Lichtenstein is. Minden szóra figyelek, és igyekszem úgy viselkedni, mintha vércukorszintem nem járna fönn a sztratoszférában. Meglepő, de olykor csakugyan tudok segíteni valakinek.

Az a gyóntatószék jutott nekem, amelyik éppen szemben van a paddal. A padon ül egy hölgy, az idősebb generációból. Nem tér be egyik gyóntatószékbe se, csak ül és a mellette ülő másik hölggyel beszélget (az idősebb generációból). Nem beszélnek hangosan, de látom, hogy hevesen, gesztikulálva társalkodnak. Mintha két papagáj indiántáncát figyelném. Kimondhatatlanul idegesít. Kimenjek és mennydördüljek rájuk, hogy ne a gyónási készület helyén beszélgessenek? Néha vállalom ezt a szerepet, de utálatos szerep, és nem is beszélnek hangosan. Hirtelen eszembe jut a megoldás. Vannak szellemi segítőtársaim.

  • 1 percnyi

Ma ontják véremet

Feljött a nap.

Ahogy a busz ablakán jobbfelé kinézek, látom az – egyelőre alacsonyan áradó – sugárözönt. Nem szoktam ilyen korán elmenni hazulról, de ma vérvételre kell mennem. Jólesik ennyi napfény a sok őszies tavaszi nap után.

Feljött a nap. Ilyenkor mindig az a folytatás jár az eszemben: „Vesszőnyi fák sötéten – a haragos ég infravörösében”. Az „infravörös” kitűnő szó itten, persze nem természettudományos értelemben kell venni, de valahogy a transzendenciába helyezi a képet. „Így indulok. Szemközt a pusztulással – egy ember lépked hangtalan. – Nincs semmije, árnyéka van...”

  • 1 percnyi

Halihó

Reggeli szentmisémről megyek kisded lakásom felé, akárcsak három aranyásó a hegyekben a vízesés felé. Halihó, az aranyért. Kilépek a liftből, halihó,  és irányt veszek a lakásajtónak. Látom ám, hogy szobám ablaka világos. Nem is tudtam, hogy otthon vagyok. Abban a tudatban éltem, hogy elmentem hazulról. Egy darabig táncot jár az agyam, aztán eldöntöm, hogy mégse lehetek otthon. Valaki más van benn. A takarító? Nem, ő csütörtökön jön, és ma szombat van, halihó. A gondnok, az elromlott fűtés miatt? Nem, ő tegnap délután megjavította, és azóta még nem romlott el. Akkor egy ismeretlen rém, halihó.

  • 1 percnyi

Kopogtató

Pihennék. Fölzavarnak. Két férfi áll az ajtóban. Megjelenésük fölöttébb sajátságos. Az egyikről azt föltételezném, hogy Erdélyből jött és zoknikat árul. A másiknak ránézésre tizenkét év fegyházat adnék. De hát a kopogtatócédulák szezonja van. Csak rápillantok a kezükben tartott füzetre (ilyenkor gyors vagyok, ha valamit el kell helyezni a szellemi térképen), s látom ám: „Radikális változást!” A Jobbik!!! A rémálomba illő szörnypofák az Árpád-sávosoknak dolgoznak.

Több se kell nekem, előrántom hűséges konzervnyitómat és sorozatot lövök a hasukba.

  • 1 percnyi

Balázs-áldás

És jönnek. És még jönnek. És még, még, még jönnek. Annyian, mint a kínaiak. Fiatalok, kis helyesek. És még, még, még jönnek. Még, még, még.

Legalább kétszáz főt részesítettünk a Balázs-áldás szentelményében. Kétszáz kis kínait. De nincs kizárva az sem, hogy többet.

S ezek mind az én szentmisémre jöttek, éjnek idején, hóban, fagyban, a négy szél irányából?

Dicsdús nap, ó! Jahé! Jahó!

Nem szabad ilyen csúnyán örülni. Hiúság, Koloán a neved.

  • 3 percnyi

Goareg portrék

A hőzöngő Ritter

Kitartóan üldözi a járókelőket koszos papírjaival, és ha nem adnak neki pénzt, beduin átkokat szór.  „Ez soha nem ad, ez a mocskos állat” c. balladáját rólam költötte. Ha keményen rászólok, elhallgat, ám aztán újból felüti a fejét. Én szívesen leütném a fejét, de nincs benne gyakorlatom.

Ha meleg van, szomjas. Bejön a sarki boltba, ahol ezren állunk sorban a pénztáraknál. Levesz egy üveg kólát és beáll egy sorba. Miután állt benne egy darabig, előre jön (nem lehet egész nap sorban állni), és beáll két sor közé. Egyik sor se tiltakozik, hiszen nem eléjük állt, csak melléjük. Aztán változtat az üveg fogásán, és kisétál a boltból a kólával, fizetés nélkül.

  • 1 percnyi

Testcsel

Mint tavasszal a hóvirágok, a tél enyhülésével előbújnak a goaregek. Egy jól ismert, kövér goareg éppen egy kölgyet zaklat, amikor kijövök mise után a templomból. A hölgy mellőzi, de a goareg egy testcsellel eléje lép. Az akció ici-picit fölháborít, csak nehézkességem tart vissza, hogy oda ne rohanjak és – tekintet nélkül a keresztény béketűrésre, a következményekre és a klérus hírnevére – pofán ne töröljem a dagadtat.

A fölháborodásnak ebben az állapotában ürítem levélszekrényemet. Benne van dr. Steiner Pál szocialista képviselőjelölt szórólapja.

  • 1 percnyi

Vert hadak vagy vakmerő legények

Nap nap után hallgatom az Afganisztánról szóló híreket a rádióban, ehhez aztán asszociálódik Irak. Ott úgy néz ki, jobban állnak a dolgok. Mi amúgy se aggódunk, szerencsére idejében eljöttünk Irakból. A magyar vitézség mindig híres volt. Mihelyt egy emberünk elesett (egy hivatásos katona, aki önként jelentkezett iraki szolgálatra), nyomban hősiesen kivontuk „csapatainkat” (azt a néhány főnyi kontingenst) Irakból. Arra igazán nem számítottunk, hogy egy katona el is eshet.

Félreértés ne essék, az iraki hadjáratot magam se helyeseltem, de ha már egyszer a tömeggyilkos Huszein el volt kergetve, mégiscsak fenn kellett tartani a rendet. A magyar katonák ekkor mentek ki, NATO (vagy ENSZ?) alapon. Érdekes, az első és második világháborúban hősi halálról beszéltünk, amikor a szerencsétlen, halálba hajszolt áldozatok elestek. Amikor a világ békéjének fenntartása és szövetségesi hűség motivál bennünket a részvételre, ott elesni nem hősi halál, csak pech.

  • 1 percnyi

Rovott múltú Koloán

Megint a West End Cityben ebédelek. Két fiatalember ül egy asztalnál, a többi hely szabad. Idegen nyelven beszélnek. Lingvisztikai iránytűm a román nyelv irányában leng ki. De lehetnek a srácok rácok, sokácok, bunyevácok, mit tudom én. Odakéredzkedem tálcámmal, magyarul. A felém eső, kísértetiesen ismételve a múltkori hölgy eljárását, egyetlen szó nélkül végigmér, aztán biztonságba helyezi tőlem mobiltelefonját.

Ennyire közellenség küllemem van?

Ünnepélyesen deklarálom: szakadt megjelenésem dacára nem lopok.

  • 2 percnyi

Be Bulgarian

Az élet édes-bús.

Hogy bús, azt tegnap láttam. Zongoánával ebédeltem egy olcsó főzelékfalóban, és feltűnt nekem, hogy egy szakállas egyén a lépcsőn ülve eszik, éttermi ételt műanyag tányérból. Csodálkoztam, hogy miért a lépcsőn ül, hiszen van még szabad ülőhely, de nem foglalkoztam vele tovább. Egyszercsak látom ám, hogy szakállas egyént egy fiatalember igen erőszakosan hurcolja kifelé, közben szidja és üti. Valószínűleg már tizenöt és félszer elzavarták, és most tizenhat és feledszer is visszajött.

  • 1 percnyi

Só ami só

A rakott krumplihoz sót is adnak. Önként, dalolva, pedig nem is kértem. Só ami só, úri hely. Vagy ha proli hely, akkor minőségi. Világ proletárjai, minősüljetek.

Megyek a legközelebbi asztalhoz a tálcámmal. Két üléssel odább forog fenn egy negyven körüli hölgy. Udvariasan megkérdezem: „Szabad?” Nem válaszol, viszont a táskáját biztonságba helyezi tőlem. Láthatóan nem élvezem bizalmát. Igaz, bizalmatlanságát se élvezem.

Hamarosan távozik, átellenesével együtt, egyetlen szó nélkül. Fiatal fiú jön az asztalhoz, húsz év alatti, két lánnyal. Megáll az asztal sarkánál és udvariasan megkérdezi: „Szabad?” „Tessék” – mutatok körül nagyvonalúan az öt üres helyen. Amikor elmegyek, nem egyetlen szó nélkül távozom, további jó étvágyat kívánok nekik. Mindhárman lelkesen megköszönik. Micsoda különbség... Ezúttal a fiatalok javára.

  • 2 percnyi

Blogban az igazság

Mióta a gyermekkor nosztalgiája a "Bűvös körömből" c. blogban előtört belőlem, megengedtem magamnak némi elégikus hangot, ami "Bumeráng" címszó alatt kulminált. A Hagiosz listán valóságos bumerangológia alakult ki, azt tárgyalva, hogyan kell kezelnünk a belénk akadt bumerángokat, érzelmi sebződéseinket.

Nem lezárni akarom a beszélgetést, de nem is egyszerűen egy újabb hozzászólást eszközölni. A blogműfaj kiváló egy kisebb lélegzetű összefoglalásra. Nem összegez, mint egy tanulmány, nem szólít állásfoglalásra, mint egy cikk, de nem is csak továbbfűz, mint egy levél. A blog – blog. Nincs mása a blognak. Egyszerűen elmondok valamit, pusztán hogy elmondjam.

  • 2 percnyi

Bumeráng

Néhány évvel a "Bűvös körömből" blogban elmondottak előtt volt egy nálam évekkel idősebb fiú, aki gyakrabban megfordult nálunk, mert édesanyám és az ő női felmenője, Csindrisztri néni barátnőknek kiáltották ki magukat. Templomi ismeretség lehetett. Emlékszem, egyszer lelkesen magyaráztam a fiúnak, akit keresetlenül Csindrisztroánnak fogok becézni, milyen Verne-könyveket olvastam és milyen Verne-könyvek vannak még. Prózai csillagom akkor Jules Verne volt, akiről sokáig sejtelmem se volt, hogy így hívják. Mi csak Verne Gyulának mondtuk. Csindrisztroán távozóban megjegyezte: „Igen, és van Vernének egy olyan könyve is, hogy Éjjel az omnibusz tetején.”

  • 2 percnyi

Ah, Éva, Éva

A "Bűvös körömből" c. blogbejegyzésben a szexuális ébredésig jutottam serdülőkorom töredékes elbeszélésében. Most 15-16 éves korommal folytatom, a gimnáziumi évekkel.

Sorakozó volt az udvaron. Mellettünk egy párhuzamos lányosztály sorakozott. Ott pillantottam meg a világ legszebb lányát. Én legalábbis meg voltam győződve, hogy minden lehetséges lányok legszebbike, és hogy ezt nemcsak én látom, hanem mindenki más is. Később csodálkoztam, hogy másokat nem bűvölt el. Évának hívták (ez a valódi neve, ezt nem én csináltam).

  • 1 percnyi

Szintaxis

Elbűvölt a beszélő robot, akit Circo talált a weben. Beírtam a keresőbe: „Kérdezd Annát”, és máris magam előtt láttam a hölgyet. De nekem nem volt szerencsém. Igaz, hogy mindenáron könyvet akartam venni az IKEA áruházban. Anna nem értette kérdéseimet. Amikor azt írtam be: „Eladó könyv”, azt hitte, eladói munkát keresek. Sorra jöttek a válaszok, hogy nem ért. Mielőtt föladtam volna, még beírtam: „Azt hiszed, hülye vagyok?” Ezt kaptam vissza:

Folyamatosan fejlesztem a tudásom annak érdekében, hogy minél több kérdésre pontos választ tudjak adni. Sajnálom, hogy mégis ilyen vélemény alakult ki benned rólam.

  • 2 percnyi

Bűvös körömből

Hetedikes vagy nyolcadikos voltam. Kémia tanárnőm közölte, hogy igen csúnyán el fog bánni velem. Nem tudtam, mit kell ilyenkor mondani, hát nem mondtam semmit. Hallgattam.

A vizsgán – akkoriban „vizsgáztunk” a tanévek végén – kiszólított, és hétmérföldes képleteket iratott velem a táblára. Hobbim volt a kémia, kis laboratóriumom volt, és ismeretterjesztő könyveket olvastam, otthon voltam a vegyjelek, képletek, egyenletek világában, sőt a fenyegetés hatására még a tankönyvet is elővettem. Hibátlanul feleltem, nem tudta lerontani a jegyemet. Vizsga után egy osztálytársam megjegyezte: „A Kovácsot úgy meg tetszett kínozni.” A tanárnő sötét arccal válaszolt: „Megérdemelte.”