Insalata mista címmel új blog jelenik meg a Hagiosz weblapon, amelyet örömmel bocsátok útjára. Szerzője régóta magára vonta figyelmemet mind mondanivalójával, mind kifejezőkészségével. Katolikus hitéről bőséges alkalmam volt meggyőződni. Köszönöm, hogy számos lehetőség közül éppen a Hagioszt választotta. Köszönöm továbbá Riszterer Tamás segítségét a blog létrehozásában. "Insalata mista" nem moderálom, közvetlenül a Világhálón dolgozik.
Minap a Petőfi Sándor utcában járva, ahol folyamatban vannak a majdani sétálóutca kialakításának munkálatai, tanulmányozhattam nappali élőhelyén a dolgozó néven ismert gerinces fajt. Egy példány gödröt ásott. További kettő ásójára támaszkodva lelkes figyelemmel nézte, egy negyedik és ötödik pedig elmélyülten beszélgetett. Örömmel szögeztem le, hogy a szocializmusban kialakult munkaerkölcs nem veszett ki. Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga. Dolgozzanak azok.
Ma az Üllői úton hasonló tapasztalatra tettem szert. Az aszfalt föl volt bontva, valamit csináltak a csővezetékekkel. Egy dolgozó szorgalmasan fűrészelt egy csövet. Kettő ott állt mellette és szakszerűen nézte. Egy negyedik és egy ötödik beszélgetett.
Egy gyógyszertárat kerestem. Hogy nem találtam meg, az valószínűleg annak a jele, hogy máshol van, mint ahol kerestem. Viszont odatévedtem gyermekkorom színhelyére. Láttam a Szentkirályi u. 47. sz. házat, ahol négyévesen rangrejtve tartózkodtam, mialatt két bombát kapott. Nagyon hátrányára változott, hajdan meleg lakóház volt, most fehér gleccserfal, parányi ablakokkal és mélygarázzsal. És láttam egy Maléter Pál emléktáblát, a Szentkirályi u. és az Üllői út sarkán, egy házon, amelyben mint evangélikus diákotthonban nemzeti hősünk is lakott egy darabig.
Ha a West End Cityben ebédelsz, illik utána a tálcát elvinni a gyűjtőládához. Van, aki otthagyja az asztalon, de én aljas merénylőnek érezném magamat, ha nem takarítanám el. Mielőtt a tálcát a gyűjtőláda tetején hagyod, egyszerű műveletet kell elvégezned: egyik kezeddel fölemelve tartod a gyűjtőláda csapóajtaját, másik kezeddel a tálcát fogod, mialatt harmadik kezeddel lesöpröd a tálcáról a használt műanyag étszereket a gyűjtőláda belsejében található szemeteszsákba. Akinek nincs három keze, magára vessen. Mai ebédem után éppen elkezdtem magamra vetni, amikor hirtelen egy kéz jelent meg és fenn tartotta a csapóajtót. Kedves arc mosolygott rám. Egy lány valahogy rájött, hogy nincs három kezem, és beavatkozott. Olyan zavarba hozott, hogy még ügyetlenebb lettem, de türelmes volt a vén hülyéhez.
Még egyszer írnom kell a bukott angyalokról, nehogy előző bejegyzésem hamis gondolatokat ébresszen. Lám, a juhászológia, amibe gyanútlanul kezdtem, a teológiába futott be.
Juhász Gyula azt mondja:
És arcukat kezükkel eltakarják,
Mert látni Őt már többé nem akarják...
Ez a „már többé” azt tételezi föl, hogy a bukott angyalok, mielőtt letaszíttattak az égből, színről színre látták Istent. Nos, ez nem így van. Aki egyszer Istent színről színre látja (vagyis: minden közvetítő közeg nélkül ismeri meg), többet nem képes vétkezni. Nem azért, mintha hiányozna ehhez a szabadsága, de hiányzik a motivációja. Istenben minden érték végtelen teljességét szemléli, nem tud tehát olyan értéket fölfedezni, amelynek kedvéért elforduljon Istentől. Már pedig a bűnön kívül semmi sem „taszít le az égből”, vagyis zár ki az Istent szeretők köréből. Isten nem kuglizik az angyalokkal.
Nem szeretném, ha előző bejegyzésemet valaki félreértené. Juhász Gyula nem minden versét csapja agyon valami oda nem illő elemmel. Vannak igazán nagy versei. A Milyen volt... remekmű, és nem áll egyedül.
A bukott angyalok c. költeménye talán nem tartozik a legnagyobbak közé, de félelmetes. Az elején van egy képzavar (az elhaló visszfény), de aztán egyre keményebbé válik a vers, és kitűnik, hogy a költő érti a lázadó szellemek világát, akik mind mélyebb hidegbe és sötétbe hullanak.
Juhász Gyula sajátos költő. Sikerült verseiben tud hangulatot teremteni, s mint orgonán, játszik az érzelmeken. De aztán ezt újra meg újra agyonüti egy oda nem illő szóval, frázissal, sokszor egy lapos csattanóval.
A szegedi boszorkányokról írt versét olvasom. Erről a hihetetlen borzalomról, erről a vérlázító gazságról valami erősebbet várnék, de ő nosztalgikus, elégikus hangot üt meg. Szíve joga. A végén aztán nagyon romantikus akar lenni.
A boszorkányok többé nincsenek,
Szemük tűzvésze már nem incseleg,
Szavak bűbája rontást nem terem.Csak néha, teleholdas éjeken,
Mikor rügy pattan, s árad a folyó már,
Álmában borzong és fölbúg a polgár!
Egy áruházban láttam tegnap a következő feliratot:
FIGYELEM!
ZÁRHATÓ SZEKRÉNY
NE FESZESZEGESSÜK
Kétszer volt kiírva, két egymás melletti szekrényre. Szép, szabályos betűkkel.
Nem viccelek. Láttam. Ezzel a két szememmel.
Jobbszem. Kukucs.
Balszem. Kukucs.
Ezekkel.
Jókaitól idézek (Kakas Márton levele saját magához):
XIV. Lajos királynak az udvarában volt egy szegény nemes ember, aki untalan szollicitálta a fejedelmet azért, hogy nagy uraktól elfoglalt jószágaiba helyeztesse vissza; mire Louis mindannyiszor azt felelte neki: «Biztosítlak gráciám felől.» Egyszer aztán a szegény nemes fogta a macskáját, bezárta egy üres szekrénybe s nem adott neki enni. A macska ordított, nyivákolt, kaparta az ajtót: gazdája mindig azt mondta neki, hogy «biztosítalak gráciám felől.» Egyszer aztán megsokalta a macska a tréfát s megdöglött: a szegény ügyes bajos ekkor újra felment XIV. Lajoshoz, s midőn az ismét azzal nyugtatta meg, hogy «biztosítalak gráciám felől», szomorúan mondta neki: «Jaj Sire, ettől döglött meg a macskám.»
Ki ezért, ki azért nem tudott jönni, de hárman csak együtt vagyunk a kis Jácinta szüleinek vendégszerető asztalánál, gyönyörködve a pöttöm emberi lényben. A baba fürdik édesanyja fájdalmas szeretetében. Edwards-szindrómával született. Nem életképes. Szondával kell majd táplálni, és korán meghal. Humanista társadalmunk kivégezte volna őt az anyaméhben, ám szülei nem tesznek ilyet. Jácinta Isten gyönyörűségének lakóhelye, diakónus apja megkeresztelte őt már a kórházban, s most szeretni fogják utolsó vérig. Vidám csütörtök? Vidám csütörtök. A mi örömünket nem lehet elvenni. Sebeket kapunk, igen. De ez a csöppség Isten titka és ablak a végtelenre. A szeretet kozmikus összefüggései veszik körül a családot, a Platina utca óriás fáit és az angyali seregeket. Jácinta helyén van a világegyetemben.
Ha gyergyói medve volnék, nem kellene ennyi műanyag között élnem.
Azért jut ez eszembe, mert van egy csíki barátnőm, akivel sokat leveleztünk a gyergyói medvékről. Gyergyó és Csík, azt hiszem, nem ugyanaz. Csak annyi biztos, hogy mindkettő Transzjordániában van. Transzban, legalábbis.
Én akkor vagyok transzban, ha ki kell nyitnom valamit, ami műanyagba van csomagolva. Ez a legbátrabb férfiakat is próbára teszi. Legyen az szalámi vagy alma, esetleg ing. Halálos elszántság kell hozzá, és legalább egy darab kisolló. Olykor szablya.
Megyek a Petőfi Sándor utca felől a Deák téri metró felé, elhaladva a Danaidák szobra mellett, a Sütő utcában, ahol Szomory Dezső lakott. Hőség és tömeg.
–Jó napot.
Valaki ráteszi kezét a karomra. Megállok. Keskeny arcú, alacsony, teljesen rózsaszínű hölgy. Nem vagyok jó megfigyelő, utólag nem tiszta számomra, hogy a ruhája vagy a feje volt rózsaszínű. Valószínűleg mindkettő.
– Én önt szeretem a legjobban – leheli érzelmesen.
Fölthehető, hogy én nem őt szeretem a legjobban, mert szokatlan hevességgel reagálok. Nem szoktam gyorsan mozogni, de most valószínűtlenül gyors vagyok. Úgy tépem ki magam a hölgy kezéből, hogy ő is megdöbben, és ijedten kér bocsánatot. S már húzok is el, második kozmikus sebességgel.
Beadtam az inzulint. Félórán belül ennem kell. Negyedóra elég lesz a konzerv felnyitására és a lencsefőzelék megmelegítésére. Kicsit tovább vacakolok, tíz percem marad rá.
Kétféle kozervdoboz van: olyan, amit konzervnyitóval kell fölnyitni, és olyan, amit egy ráforrasztott fül segítségével egyszerűen föl lehet szakítani. Az enyém az utóbbi fajta. Fölszakítom. A fül leszakad, a fedél marad. Sebaj, van konzervnyitóm. Csak ez annyira monumentális, hogy konzervdobozom finom peremében nem igen tud megkapaszkodni. Sebaj, van kisebb. Az se nyitja igazán, bár sebeket ejt rajta. Elérek annyit, hogy a fedél nagyjából körül van vágva, de elmerül a lencsefőzelékben és nem jön föl. Annyira azonban nem merül le, hogy a főzeléket le lehetne önteni róla. Alul a lencsefőzelék árja, s fölül a gálya, akarom mondani, a fedél.
Legalább két hónapja megvettem. Azt írják róla, Agatha Christie mestermunkája. The Murder of Roger Ackroyd. Most rászántam magam, végigolvastam.
Ülünk egy teremben, Hercule Poirot hívott egybe minket. Előadja a nyomozás történetét.
- Hölgyeim és uraim, tudom, hogy ki a gyilkos.
Feszengünk.
- A gyilkos itt van a teremben.
Áll néma csend, légy szárnya bent, se künn, nem hallatik...
- A gyilkos nem más, mint...
Robbanásig feszült várakozás.
- A gyilkos senki más, mint Koloán!
Felugrom. Menekülnék. De a jókedélyű titkár lasszót vet a nyakamba, s a lelkes társaság pillanatok alatt darabokra tép. Úgy kell neked, Koloán, nézze meg az ember.
Új esernyőm – s egyúttal növekvő szenilitásom – tragédiáját megírtam "Vagy úgy" c. blogbejegyzésemben. Ennek se a címe, se a tartalma nem szenzációs. Nincs benne szex, nincs benne politika. Mégis kiemelkedően látogatott. Nem értem. Egyszerűen nem értem.
Ennyien kíváncsiak egy olcsó esernyő működésére? Van valami rejtett vonzóerő a Vagy úgy címben? Ilyen szenzációs, hogy butulok? Vagy hogy?
Hihetek a fülemnek? Gyurcsány adó- és járulékcsökkentésről beszél.
Mindeddig ez az ellenzék követelése volt. A kormányoldal mindig bebizonyította, hogy erre még gondolni is képtelenség. Most egyszerre lehetségessé vált?
Laikus vagyok, de azért úgy tűnik, értem. Küszöbön állnak az EU-parlamenti választások és vészterhesen közelednek a magyar országgyűlési választások is. Megszólaltak a szirénák.
S ha megszólalnak a szirénák, megszólalnak a szirének is. Fölhangzanak a csábító hazugságok. Hátha sikerül az országot újabb négy évre az MSZP karjaiba rángatni...
Megint átadta nekem a helyét egy lány a metrón, mégpedig mosolyogva. Ezúttal nem felejtettem el visszamosolyogni.
Nahát, ezek a mai fiatalok. Tanítani kellene őket az iskolában. Nem mint alanyt. Mint tárgyat.
Tudom, hogy a nyájas olvasó most az öklét rázza. No de hát a nyájas olvasót vigye el az ö... az összesített tapasztalatok sodrása. Elvégre nem meséket mondok. Ezek megtörténtek velem.
Nincs szándékomban cáfolni a nyájas olvasó ellenkező tapasztalatait. Én nem azt mondom, hogy az nincs. Azt mondom el, hogy ez van.
Fizettem a kasszánál, és most a bevásárlókosárból szatyrokba pakolom az almát, a kenyeret, a sajtot, a margarint, a kávét, az ásványvizet és a kefirt. A polc fölött, ahol pakolok, hirdetmény van a falon. Eltűnt egy francia lány Budapesten. Emlékszem, a rádió is foglalkozott vele. Egy Dohány utcai szórakozóhelyről látták kijönni utoljára, december 4-én. Utána már csak a táskáját és az iratait találták meg a Lánchíd lábánál.
Kétféle fotója is szerepel a plakáton. Nézem a szép, érzékeny arcot. Talán meggyilkolták. Talán egy isztambuli bárban elégíti ki a vendégek vágyait. Talán már régóta megtalálták, élve vagy halva, csak én nem tudok róla. Legvalószínűbb, hogy valahol sodorja holttestét a folyó. Mint Opheliáét a Hamletben.
Fölvásárolták a hősugárzókat a boltokban. Félnek, hogy nem lesz gáz, és akkor gáz lesz. Nem hinném, hogy idáig fajul a dolog, de tény, hogy a Balkánon már számolatlan ezrek fáznak az orosz-ukrán gázvita miatt. Formálisan ez két vállalat vitája, közben azonban mindenki tudja, hogy Pimasz Putyi akarja Ukrajnát megbüntetni, amiért nem az ő védőszárnyai alá menekül. Szerte nézett, s nem lelé Ukrajnát a hazában, és most szemtelen imperializmussal próbálja újból fölépíteni a nagyorosz birodalmat, amit öreganyja, Jelcin oly szerencsésen alkotóelemeire bontott. Miközben hivatalból résztvesz a pravoszláv szertartásokon, katonailag nem restel a vörös Kínával és a pogány Indiával szövetkezni, s ha nem vigyázunk, nyakunkra hozza a legsötétebb Ázsiát. Akkor majd tanulunk valamit.
A Rollerozó Gorilla szobra ott áll a Duna utca és a Váci utca sarkán, a hajdani Tiszti Kaszinó (ma MKB központ) csücskénél. Nem is sejtettem, hogy létezik. Igazán, ez a szobor hiányzott nekem éveken át. Olyan, mint egy varrógép és egy fájdalmában kővé dermedt házimacska kereszteződése.
Igyekeztem a fényképezőgéppel, hogy időközben egy tuareg gorilla el ne adja ócskavasnak.
Vagy mondjuk inkább: goareg turilla. Így jobban hangzik, elkerüljük a kellemetlen mássalhangzótorlódást, és nem kell attól tartanunk, hogy megsértjük a nemes tuareg nép érzéseit. Mert a turaregeknél, föltehetően, nemzeti szokás a Zsebpagoda olvasása. Nincs rá bizonyítékom, de föl lehet tenni. A magyar őstörténetet is így írják. Föl lehet tenni, tehát úgy volt.