Kihagyás

Kovács Gábor blogja

Kaukázus

Kaukázusi kefírt vettem. A doboz alján ez a felirat olvasható: Alföldi.

Nem tudtam, hogy a Kaukázus az Alföldön van. Persze, ahogy Grúzia igyekszik a NATO-ba, minden lehetséges.

Putyi toporzékolhat, a pimasz Putyit a NATO még mindig fél kézzel be tudja csomagolni. Kínától jobban kell tartani. Igaz, Kína még nem tart ott, ahol tartani fog akkor, amikor majd fölfigyelünk arra, hogy előbb kellett volna fölfigyelni.

West End Jézus

Ebédelek a West End Cityben. Föltűnik, milyen ízléses a csarnok karácsonyi dekorációja. Üdítő, annyi giccs után.

Ekkor fölfigyelek a zenére. Eléggé immunis vagyok már a mennyezet felől érkező hangokra, de ezúttal a dallam ismerős. Kicsit kutatok memóriámban, aztán azonosítom. „Ó, gyönyörűszép, titokzatos éj...” És éneklik a szöveget is. Igaz, nem érhetően. Még nem vagyunk a negyedik évezredben, hogy a megafon tiszta hangot adjon. De ha minden igaz, eléneklik a második strófát is: „Hópehely ostya, csöpp búzakenyér...” A bevásárló- és szórakozócentrumban, annyi világi léhaság honában, a szent Eucharisztia dicsérete zeng.

Koloán, az intoleráns

Jönnek. Csöngetnek.

Kezdenek bemutatkozni nagy udvariasan, de szellemi dolgokban gyorsan reagálok. Szemem a kezükben tartott papírlapokra téved.

– Nem kérek Bahá'ít, köszönöm.

Mennek. Nem csöngetnek.

Nem is köszönnek.

Ennyi.

Néni

Megyek a Krúdy Gyula utcában, a Mikszáth Kálmán tértől a Nagykörútig, a baloldali járdán.

A járdára félkerékkel felállva parkoló kocsik helyenként úgy leszűkítik az utat, hogy egyszerre csak egyik irányban lehet haladni. Velem szemben jönnek ketten, félreállok, megvárom őket.

A szűkület túlsó végén egy idős hölgy várakozik. De az „idős hölgy” túl fellengzős kifejezés rá. Mondjuk egyszerűen: „öreg néni”. Szemlátomást arra vár, hogy én átmenjek, ő csak azután merészel elindulni. Integetek, hogy jöjjön ő előbb. Szépen megköszöni és átjön, arcán egy olyan hála kifejezésével, amit már szinte hálálkodásnak kell nevezni. Mikor átér, még egyszer megköszöni, hogy előrebocsátottam.

Elismerően Mécsről

Miután jól "Nyalka költő", hadd mondjak néhány pozitívumot is róla.

A minap egy antikvárium kirakatából ragadtam el Mécs verseit, s most a gyóntatás szüneteiben ezeket olvasgatom. Mindenképpen komoly értéke, hogy eredeti, továbbá nem sekrestye-költészet. Egy verse pl. így kezdődik: „Az öngyilkos unatkozott a fán.”

Néhol pedig valóban magasra csap ez a költészet, egy-egy versben vagy versrészletben. Hadd idézzek egy strófát „Az Istennek nincs árnyéka” c. versből. (Nem éppen biblikus kép, az igaz. „Szárnyaid árnyékába menekülünk...” De eredeti.)

Az Ember portréjához

Metróra szállok. Egy lány szeme megakad rajtam. (Nem az enyém a lányon, nyájas olvasóm, ahogy borzalmas fantáziád föltételezné.) Elég szánalmas lehetek, vagy ismer a templomból, nem tudom, de egyszer csak azt veszem észre, hogy föláll: „Tessék leülni.” Mosolyogva köszönöm meg, és természetesen elfogadom, holott egyáltalán nem esik nehezemre állni, és nem is megyek messzire. De ezt már eldöntöttem, mindig elfogadom. Őt tisztelem meg ezzel, neki esik jól. Az utasok egy darabig engem néznek. Iszonyú látványban lehet részük. Vagy csodálkoznak, hogy ilyen fiatalon hogy lehetek ennyire öreg. Esetleg a mosolyom szokatlan számukra. No, mindegy. Újabb kísérleti bizonyítékom van az emberi természet jóságáról. Létezik udvariasság, törődés, figyelmesség.

Nyalka költő

Nem tudom, használtam-e életemben ezt a szót, hogy „nyalka”. Mécs László ugyancsak használja Egyszerű, falusi híd c. versében. Leír egy mármarosi hidat, amelyet a szeszélyes Tisza, medrét megváltoztatva, szárazon hagyott. Majd így folytatja:

Ily szégyen-híd sok nyalka költő. Állnak cifrán és kiagyalva,
az élet-víz nem zúg alattuk s ha van víz: csak tócsává alvad.
Fölényes, gőgös íveikre nem fut egy ember útja sem,
nem kötnek össze partokat s nem néz rájuk a kutya sem.

Egy kutya rámnézett ma a Városház utcában, amikor elmentem mellette.

Fantasztikus

Match-áruházban láttam a mai napon a következő kiírást:

TISZTELT VÁSÁRLÓINK!

AZ AJÁNDÉKKOSARAK ÁRA

ÁRVÁLTOZÁS MIATT

VÁLTOZHAT.

Becsületszavamra.

Őszibarack

Hallok itt-ott kommentárt arról, hogy miért Őszibarack Obama nyerte meg az amerikai elnökválasztást. Részemről különvéleményen vagyok az okos és még okosabb elemzésekkel szemben.

Szerintem Obama egyszerűen azért nyert, mert őszibarack.

A szavazók többsége, ha egy csúnya öregember és egy vonzó fiatalember között kell választania, a vonzó fiatalemberre szavaz. Obama azért győzött, mert fotogén, és jó a fellépése.

A tömegek hihetetlenül primitíven, rokon- és ellenszenv alapján döntenek. Mintha színészekre szavaznának, vagy szépségkirálynőt választanának. Gyurcsány és Orbán vitájában Gyurcsány kitűnően tudott lárifárizni, tehát őrá szavaztak.

Magyargyűlölők

Forgalmas aluljáróban csinálja a propagandát egy rendszerváltó hazafi, semmit se törődve azzal, hogy semmit se törődnek vele. Gondolom, jelen alkotmányunkat nem tartja törvényesnek. Természetesen csak az ő elképzelése szerinti alkotmány törvényes. Erről az ostobaságról már elmondtam a "Rendszerváltás". Most éppen azt ordítja, hogy mindenki menjen oda hozzá és írjon alá valamit. „Mindenki, aki nem magyargyűlölő, jöjjön ide!”

Nem tudom, hogyan veszítheti el valaki annyira az ítélőképességét, hogy magyargyűlölőnek becsmérelje mindazokat, akik nem osztják politikai agyrémeit. Játszom a képpel, hogy a tömegből kiválik egy tagbaszakadt gentleman, és odamegy a kikiáltóhoz: „Őrült úr, én nem vagyok magyargyűlölő, de önnel szívesen kivételt teszek. Most kap tőlem – mindazok nevében, akiket pimaszul megsértett – egy akkora pofont, hogy zúgva száll, mint a győzelmi zászló.”

Tűzharmat elment

Új lakásba költöztem. Ez a művelet sok feszültséggel jár, és azzal, hogy az ember nem találja meghitt tárgyait. Telefonom, Internetem máig sincsen, de aludni már úgy-ahogy tudok. Isten áldja meg azokat, akik segítettek.

Napok teltek el, amíg a zűrzavarban fölfedeztem: Tűzharmat, az egyszarvú, nincs sehol. Nem költözött velem. Megnéztem minden gyufaskatulyát, de azokban gyufa van.

Kicsit szomorú vagyok. Hívjam? Néha, a háztetők fölött, valami piros derengés van a láthatáron. Mintha ő lobogna, ahogy szokott. De itt, velem, nincs.

Kockás

Az étterem pénztáránál állunk sorba. A kasszás fiú egyszerre fölkiált: „Az egyik ásványvíz itt maradt!” Valaki elvonult a tálcáival, de a vízről megfeledkezett. A kasszás nem tud utána menni, ő be van zárva a pult mögé. Ám egy kockás inget viselő ifjú, aki éppen soron van a pénztárnál, egy pillanat alatt fölméri a helyzetet. Megragadja az ásványvizet és a távozó vendég után veti magát. Egy mordulás, egy másodperc, odalényegül, visszalényegül, máris intézi saját ügyét a kasszánál. Az ásványvíz tulajdonosának ideje se lehetett megköszönni. A kockás nem zeng hősi éneket saját akciójáról. Megtette, mint a világ legtermészetesebb dolgát, és már túl is van rajta, nem foglalkoztatja, mint egyes Koloánokat, akik mindig tanulságokat vonnak le az emberi természet alapvető jóságáról.

Kutyaólak csöndje

„S megint külön a kutyaólak csöndje...” Az Apokrifnek ez a sora is visszajár téveteg fantáziámba. Emlékszem Nagy Lajos Képtelen természetrajzára, amelyben kifejti, hogy a kutya több alkatrészből áll: fej, törzs, farok, lábak stb. Ha ezen alkatrészek valamelyikét elvesszük, a kutya elromlik és nem működik tovább. Zsenge ifjúként betegre nevettem magamat ezen. Ma már pontosabban tudom, hogy a kutya nem egyszerre romlik el, hanem fokozatosan. Először észreveszi, hogy nem tud olyan gyorsan járni, mint korábban, amikor kettesével vette a lépcsőket.

Nosztalgia

Ifjan sokat lapoztam az Élet bekötött évfolyamait. Ez színvonalas irodalmi lap volt, később képezték át sekrestyeirodalommá. De az első világháború előtt, bár teljes értetlenségben Adyékkal szemben, komoly nívón képviselte a  „kettészakadt irodalom” jobboldalát, s át-átkacsintott a baloldalra is. Jól emlékszem Kosztolányinak egy cikkére Babits Mihályról, ami – hogy mai kifejezéssel éljek – nem volt semmi.

Onnan, az Életből jár vissza a fejembe egy vers, ami ugyan giccs volt, de szerzője legalább tudta, mi a ritmus és rím.

Apokrif

Hajnali, rövid álom. Hazatérek. Hosszú útról, világháború után, mint Pilinszky az Apokrifben. A zsidó rabbi vár. Szép, szakállas arc. Egyikünk sincs egyedül, velem is jöttek mások, vele is van más. Átöleljük egymást és sírunk.

Itt szakad a film, fölébredek. Tény, hogy napok óta az Apokrif és az Utószó sorai jártak eszemben, a vers álomnyelve, nem tudom, miért.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.

Az álom versnyelvén mindenesetre ki lett mondva, hogy a zsidóság iránti szeretetem nem póz, magamban hordom, a tudat elől is rejtőző mélyvilágban.

Érti!

Most hétfőn történt, azóta készülök megírni. A Combino villamoson ültem, háttal a menetiránynak. Egy anyuka leültette négy-öt év körüli leánygyermekét a velem szemben lévő ülésre. Épp akkor gyóntam, nagyon könnyűnek éreztem magamat. Úgy pattantam föl, mint egy magas szakképzettségű keljfeljancsi. Megkínáltam az asszonyt a helyemmel, hogy a kislányával szemben ülhessen. Csak egy csöppet szabadkozott, aztán kedves mosollyal elfogadta. Ahogy összemosolyogtunk, villámló bizonyosság hatolt belém: érti! Pontosan értette, miről van szó.

Szobor Haynaunak

Hallom a rádióban, hogy Kádár János halálának évfordulója alkalmából tegnap megemlékezést és koszorúzást tartottak a Fiumei úti sírkertben. Állítólag sokan szerették ezt a hazaárulót.

Megható. (Félreértés ne essék: én nem gyűlölöm Kádárt. Imádkozom érte, és azokért is, akiket – moszkvai parancsra – kivégeztetett. De ünnepelni nem ünneplem.)

Nemzetem, nem álltunk meg félúton?

Kellene egy Rákosi Mátyás emlékünnepség is. Továbbá egy Szamuely-emlékmű.

No meg egy szobor Haynaunak.

Domború

– Nőügyem volt – mesélte Koloán.

– Na ne mondd – felelte Tűzharmat, az egyszarvú. – Csupa fül vagyok. És, persze, csupa szarv.

– Azzal kezdődött, hogy egy fiú... Nem, nem is azzal kezdődött. Tegnap este, szentmise után, bejött a sekrestyébe Fariksa, örök mosolyával az arcán. Már egy szép kislány anyja, de most újból domború. Ezúttal férfiút vár.

– És?

– Persze eszünkbe jutott a szintén sekrestyei ismerős Szmartána is, akinek ikrei vannak, de rövidesen jön nála is az új baba. Ő már nem is domború, valósággal robban.

János vitéz

Gyöngém, hogy a hajnali órákban fölébredek, és csak reggel tudok aludni, amikor már föl kellene kelni. Ebben az elkésett alvásban ma reggel Vikoánnal álmodtam. Szememre vetette, hogy nemcsak nem csinálok eleget, hanem nem is írok eleget. Nem reagáltam.

Ebédnél ültünk, szemben velem ott ült édesapám. (Felettes énem?) Fölálltam és udvariasan engedelmet kértem, mondván, hogy sok írnivaló vár. Vikoán még próbálkozott: „Az előbb mondani kezdtél valamit... ” De nem álltam kötélnek. „Fogalmam sincs, miről beszélsz.” Álmomban hazudtam? És a bűntudat... Kedvenc egyszarvúm nem volt sehol. Álmomban nem létezik. Mellesleg ébren sem, ez bevallott tény.

Cipőfűző

Koloán a cipőjével bajlódott.

– Figyelj, Tűzharmat – mondta elgyötört arccal. – Tudod, mi az a kontrapassz?

Az egyszarvú elmerengett.

– Valami rögbis dolog – mondta végül.

– Nem. Contra = ellen. Passus = lépés. Kontrapassz = ellenlépés. Föl akarom húzni a cipőt a ballábamra, de nem jön, mert jobblábbal ráléptem a cipőfűzőre. Arrébb akarom tolni ballábbal a felmosóruhát, de nem mozdul, mert jobblábbal rajta állok. Ez a kontrapassz. Iszonyú frusztráció, és újabban elharapózott az életemben.