Bibliai hely: Kiv 3,1-11

1. előadás: Hív a Szent

Az égő csipkebokor előtt állsz

Nemeshegyi Péter atya, volt tokyói professzor mesélte: egy japán kislány, aki sose hallott a kereszténységről, hirtelen titokzatos jelenlétet tapasztalt. Határtalan szeretettel szólt hozzá egy hang: “Legyél az enyém, csak az enyém.” Kedves játékai mintha hamuvá váltak volna ez után a mindennél erősebb élmény után. Jóval később, húszéves korához közel hallott először a keresztények Istenéről, és azonnal ráismert. A Szent szólította. Keresztény, majd kármelita lett.

“Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt...” (Kiv 3,3) Idejöttél, ahol a HÉT LÁNG lobog, ahol Tűzéneket énekelnek... Mi ez? Valaki megszólít a tűzből. “Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld” (Kiv 3,5). Nem fontos, hogy bennünket hallgass. A Szentet hallgasd, mert jelen van és beszél. “Ti, akik Isten igéjének hirdetését tőlünk hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét” (1Tessz 2,13).

Mózes kíváncsiságból kezd közeledni a csipkebokorhoz, de eljön a pillanat, amikor le kell oldania saruját. Eddig egy bokor előtt se csinált ilyet, de a mostani egészen más. Mi a szent? Az isteni egészen-más, a sajátosan isteni minőség, az, ami csak őt jellemzi. “Egyedül te vagy a szent...” Ha egy teremtményt szentnek mondunk, az azt jelenti, hogy Isten lefoglalta. Istent viszont önmagában jellemzi a szentség, és az egyetlen megfelelő válasz a teremtmény részéről a feltétlen odaadás, az imádás.

Ha térdet hajtasz a tabernákulum előtt, imádást fejezel ki. Mózes úgy fejezi ki az imádást, hogy leoldja a saruját. Mindkét mozdulat furcsa annak a számára, aki nem tudja, ki van jelen. Aki tudja, annak mindkét mozdulat értelmes. Az imádásnak többféle külső kifejezése lehetséges, az egészen rendezettől – amilyen a zsolozsma, a mi esti dicséretünk vagy befejező imaóránk is – az egészen kötetlenig. Nem kell az egyik kifejezési formát elutasítanod azért, mert a másikat elfogadod. Amit kifejeznek, az a magatartás a lényeg: feltétlen és szabad igenlése Isten egészen-más, vonzó és félelmetes lényének, abszolút voltának, és saját Istentől való totális függésednek – annak, hogy mindenestül őérte létezel.

Istenért vagy

“Nem vagytok a magatokéi” (1Kor 6,19). Már a teremtés alapján sem lehetsz önmagadé: a teremtő Isten minden létezés forrása és célja. “Minden belőle, általa és érte van. Dicsőség neki mindörökké” (Róm 11,36). A szövetség alapján pedig újabb jogcímen vagy Istené: Jézus Krisztus vérével “vásárolt meg” magának. A Szentírás három helyen mondja: “Krisztuséi vagytok” (Mk 9,41; 1Kor 3,23; Gal 3,29). Ha az ember öncélú akar lenni, elhibázza életét. Arra van teremtve, hogy Isten megdicsőüljön benne.

A létezés célja: Isten dicsősége. Ha egy ember a maga dicsőségét keresi, az önértékelés perverziójában, gőgben szenved, ami eltorzítja lényét. (A perverzió szót sokan csak szexuális összefüggésben ismerik. A latin perverto azt jelenti: fölcserél, ellenkezőjére fordít. Perverzió: fonákság, kiforgatottság.) Ha viszont Isten keresi a saját dicsőségét, ezzel helyreállítja a teremtést. Egyedül Isten az, akit jó értelemben lehet “öncélúnak” nevezni. “Önmagamért, magamért cselekszem, mert hogyan engedhetném, hogy gyalázzanak? És dicsőségemet másnak nem adom!” (Iz 48,11). “Én vagyok az Úr, ez az én nevem: és dicsőségemet nem adom másnak, sem dicséretemet a bálványoknak” (Iz 42,8). Ő a végtelen értékteljesség, minden őrá irányul, ő pedig nem szorul külső célra, mint ahogy nem szorul külső okra sem. Égő csipkebokor, önmagából táplálkozó tűz.

Isten dicsősége azt jelenti, hogy szentsége, lényének egyedülálló, megragadó, hódolatra késztető volta kifejezésre jut. Az a tény, hogy Isten dicsőségére vagyunk teremtve, azt jelenti, hogy bennünk – létezésünkben, tetteinkben, sorsunkban, lényünkben, szavainkban – ki kell fejeződnie Isten szentségének. Ez történhet ellenünkre vagy történhet általunk. Ha ellenünkre történik, az a mi boldogtalanságunk; ha általunk történik, az a mi boldogságunk. Ha ellenünkre történik, az ítélet: “Megmutatom dicsőségemet a nemzetek között, és az összes nemzet meglátja ítéletemet, amit végrehajtottam, és kezemet, amelyet rájuk vetettem” (Ez 39,21). Ha általunk történik, az üdvösség: “Vizet adtam a sivatagban, folyókat a pusztában, hogy megitassam népemet, az én választottaimat. A nép, melyet magamnak formáltam, dicséretemet hirdeti majd” (Iz 43,20-21).

Végzetes félreértés – a paradicsomi kígyó kísértése – , hogy az ember csak akkor valósíthatja meg magát, ha öncélú lényként él. Éppen akkor nem valósíthatja meg magát. Mint teremtmény, belső szükségszerűséggel irányul a Teremtőre mint céljára. Ha egész lényét odaadja a Teremtő dicsőségére, akkor valósul meg a maga sajátos mivoltában. “Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt” (Mk 8,35).

“Mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1Kor 10,31). “Mindenben Isten dicsősége valósuljon meg” (1Pt 4,11). Szent Benedek jelmondata: “Ut in omnibus glorificetur Deus” (Hogy Isten mindenben megdicsőüljön), Szent Ignác jelmondata: “Omnia ad maiorem Dei gloriam” (Mindent Isten nagyobb dicsőségére) ugyanezt fejezik ki.

Isten a szeretet

1967. február 18-án, szombaton este, a Pittsburgh (Pennsylvania, USA) melletti Bárka és Galamb lelkigyakorlatos ház kápolnájában az Oltáriszentség előtt Patti Gallagher francia szakos egyetemi hallgató életében először mondott ki valamit: “Istenem, feltétel nélkül tied akarok lenni. Mindent akarok, amit akarsz. Ha ez szenvedést jelent, hát legyen szenvedés. Én téged választalak.” Abban a pillanatban feje búbjától a lábujja hegyéig áramütés-szerű bizsergéssel járta át Isten szeretete. Megrendítette ennek a szeretetnek ingyenessége. “Szinte őrült ez a szeretet – fogalmazott később – , hiszen mi olyan hálátlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét.” Fölszabadult öröm hatotta át, és hangosan imádkozni kezdett, hogy mások is tapasztalják meg ugyanazt, ami ő... Megtörtént, és ez lett a katolikus karizmatikus megújulás születésnapja.

A Szentséges nem azért közelít az emberhez, hogy emésztő tüzében megsemmisítse. Azért jön, mert szeret. “Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt, és ismerem szenvedését. Leszálltam tehát, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és kivezessem arról a földről egy jó és tágas földre, egy tejjel és mézzel folyó földre” (Kiv 3,7-8). Megsegít, mert szeret. Szeret bennünket méltatlanságunkban, ingyenes szeretettel. “Isten előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Szeret, mert szeretet a lénye. “Isten a szeretet” (1Jn 4,8). “Szeretet az Isten” (1Jn 4,16).

Szeret, mint barát (Jn 15,15), mint Atya (Mt 5,45), mint jegyes (Én 2,10). Személyes szeretettel szeret. Szeret téged magadat, úgy ahogy vagy. Ismer. Neveden szólít.

Így szól az Úr,
a te teremtőd, Jákob, és a te formálód, Izrael:

“Ne félj, mert megváltottalak!
Neveden szólítottalak, az enyém vagy.
Ha átkelsz a vizeken, én veled vagyok,
és ha a folyókon, azok nem borítanak el;
ha tűzben jársz, nem égsz meg,
és a láng nem perzsel meg téged.
Mert én vagyok az Úr, a te Istened,
Izrael Szentje, a te szabadítód...
Mert drága vagy szememben,
becses vagy, és én szeretlek téged.”

(Iz 43,1-4)

Nemeshegyi Péter beszélt egy japán egyetemi hallgatónőről, aki a Sophia egyetemre járt Tokyóban, de nem rokonszenvezett a keresztényekkel. Fiú-barátjával összeveszve, keserű érzésekkel ment haza egy este: semmi se sikerül, meg kellene halni... Leszállt a villamosról, és dombon álló házuk felé haladt, fölfelé az úton, föltekintve a csillagokra. Abban a pillanatban fölragyogott a csillagos ég, és minden csillagból egy személyre szóló üzenet jött: “Szabad élned, úgy, ahogy vagy, és én szeretlek téged, úgy, ahogy vagy.” Egész éjszaka zokogott boldogságában, mert megismerte a keresztények Istenét, aki feltétel nélküli Szeretet. Hívő lett, megkeresztelkedett. Ilyen élmények, mondja Nemeshegyi atya, nem ritkák a fiatal japánoknál.

Hol lángol az isteni jelenlét csipkebokra? Jézus Krisztusban (Jn 14,9: “Aki engem látott, látta az Atyát is”), akinek teste, fogható jelenléte az Egyház. “Nem lehet Isten Atyja annak, akinek az Egyház nem anyja” (Szent Ciprián, III. sz.). Péter szikláján áll ez az Egyház (Mt 16,18), nem kereshetünk helyette másikat. (Sokan ezt jóhiszeműen nem tudják, de “féllábbal” ők is a sziklán állnak.) Ahol az Egyház, ott a mennyei tűz. A karizmatikus megújulás: új lobogás a régi csipkebokron, nem pedig valami újabb csipkebokor. Most itt vagyunk a csipkebokor közelében. Döntéssel terhes napok ezek. Igent mondhatunk Istennek.

A végtelen Szeretet szólít. Nem elvontan, hanem itt és most. Mózes apósának, Jetrónak juhait legelteti. Te pedig itt vagy, ezen a konkrét helyen. A csipkebokor most itt lángol. Jézusban... az Egyházban... ezen a lelkigyakorlaton. Minden kényszer vagy emberi elvárás nélkül, már ma este kimondhatod Istennek: “Hiszem, hogy szeretsz, és a tied akarok lenni.” Nem tartjuk számon, ki mondta ki és ki nem. Szabad vagy. Csak akkor mondd ki, ha valóban Istent választod. De miért ne választanád Azt, aki jobban szeret téged, mint te önmagadat?

Talán azt gondolod: “Én már kimondtam, és ez érvényes most is.” Úgy is van! De akkor megújíthatod és elmélyítheted. A Szentírás ismeri a szövetség-megújítást. Pusztán azért, hogy ússzék az árral, ne mondja ki senki ezt a döntést. De mindenki kimondhatja közületek, ha komolyan gondolja. Nem nekünk kötelezi el magát vele, hanem egyedül Istennek.

Ne félj aláírni egy üres lapot, egy kötelezvényt in bianco, ha a Szeretet maga fogja kitölteni!

Szavakkal dicsőíteni

Hét lángot gyújtunk ki a lelkigyakorlat estéin. Ma este az elsőt: a Hit lángját. A hit: önmagunk kiszolgáltatása Isten szavának. Nem holt hitre gondolunk, amely elfogadja Isten igazságait, de nem követi akaratát, hanem élő hitre, amely személyes odaadás Isten dicsőségére. Ez a láng az összes soron következő lángot csírájában magában foglalja. De fordítva is: minden későbbi láng magában foglalja a megelőzőket. (Hiszen a “Hét Láng” voltaképpen egyetlen láng: a Szentlélek.)

Személyes odaadás Isten dicsőségére – ez természetesen elsősorban azt jelenti, hogy tetteimmel megdicsőítem Istent. Ez annyira alapvető kérdés, hogy a holnapi napot mindenestül ennek szenteljük. Szükséges azonban megemlíteni, hogy Isten azt is kívánja: szavakkal dicsőítsük őt. “Vigyétek magatokkal e szavakat, térjetek az Úrhoz, és mondjátok neki: «Végy el minden gonoszságot, fogadd el a jót, és mi majd ajkunk gyümölcsét áldozzuk néked».” (Oz 14,3)

Van, aki nem érti, mire jó a dicsőítő szó, hiszen “szebben beszél a tett”. Való igaz, hogy a dicsőítő ima hamis az élet odaadása nélkül: “Ez a nép ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem” (Mt 15,8; vö. Iz 29,13). De igazán odaadott-e az életünk, ha a szavainkat nem adjuk oda Isten dicsőítésére? A beszéd az emberi egzisztencia lényeges területe. “A szív bőségéből szól a száj” (Mt 12,34). Jakab levele a lovat irányító zablához és a hajót irányító kormányhoz hasonlítja a nyelvet (Jak 3,3-4). Ha egyszer odaadtuk magunkat Istennek, miért ne akarnánk életünket Isten dicsőségének irányába kormányozni ezzel a fontos szerszámmal, a nyelvvel?

Isten szavakkal való dicsőítése nem fakultatív teendő, hanem keresztény kötelesség. “Mutassuk be Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja” (Zsid 13,15). Szó sincs arról, hogy ez csak magunkban való imádkozást jelentene. “Hadd hirdessem testvéreimnek nevedet, a gyülekezetben hadd dicsérjelek” (Zsolt 22,23). “Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben” (Zsolt 22,26). “Lábam egyenes úton áll, a gyülekezetekben áldom az Urat” (Zsolt 26,12). “Hadd adjak hálát neked a nagy gyülekezetben, a nagyszámú nép között hadd dicsérjelek” (Zsolt 35,18). “Énekeljetek az Úrnak új éneket, zengjen a szentek gyülekezetében dicsérete!” (Zsolt 149,1)

Az Ószövetségnek ezt a gyakorlatát az Egyház kezdettől átvette. “Magatok közt zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket zengjetek” (Ef 5,19). A püspöki székhelyeken, később a szerzetesközösségekben rendszeresen zsoltározott a keresztény nép. Ebből fejlődött ki a zsolozsma, amelyről a 2. vatikáni zsinat azt óhajtja, hogy újból a hívő nép közös, nyilvános imája legyen, ne csak a papoké és a szerzeteseké. Miközben a latin zsolozsmában a nyugati egyház őrzi a gregorián dallamkincset, a nemzeti nyelveken óhajtja a zsolozsmázás dallamvilágának megújulását. Ehhez jelent némi hozzájárulást a HÉT LÁNG zsolozsmája, ahol – a gregorián örökség megtagadása nélkül – új, a mai emberhez közelebb álló zenei megoldásokat keresünk. A lelkigyakorlaton naponta énekeljük az Esti dicséret imaóráját, valamint az esti összejövetel végén a Befejező imaórát, amelyek szabályos részei az Imaórák Liturgiájának és ezzel az Egyház hivatalos istentiszteletének, a római liturgia szerint. Az Egyház zsoltározott, zsoltározik és zsoltározni fog a történelem végéig. II. János Pál pápa 1981-ben kifejezetten kérte a karizmatikus megújulást, hogy imádkozza a zsolozsmát. Legyünk meggyőződve, hogy amikor a “dicséret áldozatát” hozzuk, Istennek kedves dolgot cselekszünk, és maga Jézus Krisztus imádja bennünk az Atyát.

Más típusa a közös dicsőítésnek az a kötetlen forma, amely a karizmatikus megújulásban alakult ki, s amelyben mindenki egyszerre, hangosan dicsőíti Isten saját szavaival. Mivel több-kevesebb részünk már az első este lesz benne, fontos, hogy világosan lássuk: az imádságnak ez a módja biblikus is, ésszerű is. Biblikus, mert a jeruzsálemi tanítványok így imádkoztak az első pünkösd alkalmával (Csel 2,1-13), Péternek még magyaráznia is kellett: “Nem részegek ezek” (Csel 2,15). Ésszerű, mert nincs kevesebb racionális tartalma, mint annak az imának, amikor csak egy személy beszél hangosan; inkább azt kell mondani, hogy több racionális tartalma van, mint amit egy ember be tud fogadni, mert többnyire csak a magunk meg egy-két közeli szomszédunk szavát értjük. De nekünk kell-e befogadnunk? Nem Istennek szól az ima? S nem hall és ért ő mindnyájunkat egyszerre? A hangos beszéd ugyanakkor felold bennünket gátlásainkból és megerősít a másik szaván keresztül bennünk is működő Szentlélekkel. Ha érzelmileg visszahőkölsz ettől az imától, gondolj arra, hogy a dicséret áldozatát kívánja az Úr, nem a dicséret élvezetét. Ha hamisnak, hiteltelennek érzed a pusztán hitből, nem érzelmi alapon való dicsőítést, gondolj arra, hogy a dicsőítésnek Isten szentségét kell kifejeznie, nem a mi lelkiállapotunkat. Hitelét az Istennek adott élet adja. Igen, itt vagy a válaszúton – önmagadért akarsz lenni, vagy Istenért? Nincs kényszer, szabad vagy! De itt állsz egy nagy lehetőség előtt.

Valaki azt mondta erre a “jeruzsálemi típusú pünkösdi imára”: “Mi nem vagyunk amerikaiak. A magyar ember rezzenéstelen arccal hallgat Isten előtt.” Nos, én hallottam és hallom a magyar embert – rezzenő vagy rezzenéstelen arccal, de mindenképpen gátlástalanul – gyalázatosan szidalmazni Istent. Hangosan, tajtékozva, trágárul, tombolva a szentségtelenségben. Fölszólítalak, hogy múljuk felül az istenkáromlókat az istendicséret szabadságában és gátlástalanságában! S ha ez nehezen indul, kezdd el hát nehezen – legalább azzal, hogy jóindulatúan fogadod mások ilyen imáját. Isten dicsőítése a mi boldogságunk.