Bibliai hely: Kiv 13,21-22

9. előadás: Küldetés és vezetés

Ha a lelkigyakorlatról hazamegyünk, magától értődően felmerül a kérdés: hogyan folytassuk?

Mindnyájunknak megvan a küldetése Istentől. Minden közösségnek is megvan a küldetése. Saját dicsőségére teremtett bennünket, ami egyúttal a mi boldogságunk; ez közös; de a pálya, amit az ő dicsőségére be kell futnunk, különböző.

Küldetés = misszió. Miért “Gábriel-misszió”? A HÉT LÁNG olyan közösség, amelynek Isten imádása a hivatása. Isten színe előtt állunk, és az imádás lángjában égünk. Neki azonban, éppen mert imádjuk őt, bármikor joga van kimozdítani bennünket álló helyzetünkből, és elküldeni evangelizációs feladatokra, hogy további imádókat szólítsunk hozzá. “Az Atya ... imádókat keres” (Jn 4,23). Hogy mikor menjünk és mikor ne, azt az ő küldő szava dönti el. Nem mozdulunk automatikusan, minden jó késztetésre vagy lehetőségre, csak ha az imádságban kapott vezetés mozdít bennünket. Ezt az attitüdöt találjuk megfogalmazva Gábriel angyal bemutatkozó szavában: “Én Gábriel vagyok, aki az Isten színe előtt állok, és azért küldtek, hogy beszéljek veled, és ezt az örömhírt meghozzam neked” (Lk 1,19). A görög szöveg szószerint: “elküldettem, hogy szóljak hozzád, és evangelizáljam neked ezeket”.

Mutatis mutandis, a szükséges változtatásokkal, a Gábriel-misszió nemcsak egyetlen lelkiség specifikus vonása, hanem más, kevésbé kontemplatív lelkiségekre is áll. Mindenhova senki sem tud elmenni, minden jót senki sem tud megtenni. Mindenkinek, és minden közösségnek is, keresnie kell Isten konkrét akaratát életében. Agnes Sanford metaforája szerint mindnyájan lepecsételt utasításokkal jövünk az életbe. “Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat” (Zsid 10,7). Utasításaink fokozatosan bonthatók fel, mindig az, amelyikre a konkrét helyzetben szükségünk van. Isten Lelke vezet bennünket, mint a tűzoszlop Izraelt a pusztában.

Családot alapítsak? Pap legyek? Szerzetes legyek? Melyik rendbe lépjek? Kit válasszak páromul? Melyik egyetemre jelentkezzem? Hol keressek munkát? Hova költözzünk? Az imádságnak szenteljük a ma estét, vagy meglátogassuk a nagymamát? Közösségek feladatai ... Családtervezési problémák... Evangelizációs meghívások... Ezer kérdésben kell keresnünk Isten akaratát. Hogyan tudjuk felismerni?

A lelkek megkülönböztetését alkalmaznunk kell a különböző – külső és belső – ösztönzésekre. Istentől vagy jó angyaltól jönnek-e? Vagy csak emberiek? Vagy éppenséggel a gonosztól származnak?

Az első alapelv itt is teljesen objektív. Ahogy az előző előadásban kifejtettük, ami ellenkezik a katolikus hittel vagy erkölccsel, az Egyháznak való engedelmességgel, az nem jöhet Istentől. Senki se hivatkozhat a Szentlélek ösztönzéseire az Egyház kötelező tanításával szemben.

De az objektív kritérium, bár kizár bizonyos dolgokat, ritkán mondja meg pozitíve, mit tegyünk. Általában szükség van belső indításaink elbírálására.

Itt igen fontos Loyolai Szent Ignác szabálya: akik jóról jobbra haladnak, azok életében a jó lélek ösztönzései jó benyomást, békességet, örömöt keltenek (plusz szorozva plusszal = plusz), míg a gonosz lélek ösztönzései nyugtalanságot és ellenállást (plusz szorozva minusszal = minusz). Megfordítva, akik bűnt bűnre halmoznak, azok a gonosz indításait fogadják nyugalommal (minusz szorozva minusszal = plusz), a jó lélek viszont nyugtalanítani igyekszik őket (minusz szorozva plusszal = minusz).

Ha tehát fölajánlottuk Istennek, hogy teljesítjük akaratát a kérdéses dologban, akár kellemes az nekünk, akár kellemetlen, vagyis belsőleg nyitottak vagyunk bármelyik megoldás elfogadására, akkor az imádságban bennünk működő Szentlélek előbb-utóbb megnyugvást, békességet, harmóniát kelt szellemünkben azzal a megoldással kapcsolatban, amely Istennek kedves, és nyugtalanságot, ellenállást azzal a megoldással szemben, amely nem Isten akarata. Néha egy csöndes belső hang is kimondja bennünk a választ, de ezt kísérnie kell a belső békességnek, hiszen a gonosz (vagy saját fantáziánk) is megszólalhat bennünk. A belső harmónia persze elmarad, ha nagyon elfogultak vagyunk valamelyik megoldás javára. Ilyenkor annál inkább figyelnünk kell a külső segítségre.

A külső segítség, tanácsadás egyébként is elmaradhatatlan. Alá kell vetnünk indításainkat, megkülönböztetéseinket mások tárgyilagosabb ítéletének. A közösségre tartozó témákat beszélje meg a közösség, egyéni problémáinkat pedig tárjuk fel egy lelkivezető előtt. Jó lelkivezetőt nehéz találni, de ha találunk elérhető távolságban egy egyházhű és a karizmatikusokra csak mérsékelten allergiás papot, a gyóntatószékben is megkaphatjuk a lelkivezetés szükséges minimumát, föltéve, ha gyakran gyónunk. Legalább három hetenkénti gyónás szükségesnek látszik. Nem szükséges viszont, hogy ezek a gyónások hosszúak legyenek. Ha súlyosabb döntések előtt állunk (pl. szerzetbe lépés), a lelkiismeretes lelkivezető nem fog kitérni a személyes beszélgetés elől. De ne tűzzük ki mindenáron célul, hogy egy pap vagy karizmatikus vezető havonta egy-másfél órát beszélgessen velünk. Nagyon szomorú volna, ha csak annyian élnének lelki életet, ahány személlyel szemben ez a kívánság teljesülhet. Akik feltétlenül hosszú személyes beszélgetéseket óhajtanak, nem egyszer gyakorlatilag lelki vezetés nélkül maradnak, olyan sokáig kell egy-egy újabb alkalomra várniuk. Amihez nagyon ragaszkodnunk kell, az a lelkivezető egyházhűsége; ha ez hiányzik, nem bízhatjuk rá a lelkiismeretünket.

Isten nem fogja megtagadni tőlünk a szükséges vezetést, ha készek vagyunk mozdulni az általa mutatott irányban. Ő szeret bennünket, és ki akarja nyilvánítani bennünk dicsőségét. Nagy hivatásunk van. A Szentlélek munkálkodik a világban; legyünk részesei művének. “Mivel hisztek, örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsőült örömmel, elérve hitetek célját, lelketek üdvösségét” (1Pt 1,8-9).

Ma este már mind a hét láng együtt fog lobogni, és egész lényünket igyekszünk megnyitni a Szentlélek teljessége előtt. Saját jövőnknek és az Egyház jövőjének lángoló kohójába lépünk!