Bibliai hely: 2Makk 1,20-22

6. előadás: Az imádás ki nem alvó lángja

A Szentlélek imádkozik benned

Tegnap este kiáradt ránk a Szentlélek. Lehet, hogy szinte ellenállhatatlanul töltött be, és csak úgy csordult belőled a dicsőítés, nyelveken is, magyarul is. Lehet, hogy nem éreztél semmit. De ez nem jelenti azt, hogy kevesebbet kaptál. Ha valóban megtértél bűneidből – ami elengedhetetlen követelmény – és kész vagy átadni magadat Isten imádására és dicsőítésére, akkor a Lélek át fogja törni bensődben az ellenálló pszichológiai rétegeket. A lassabban felszínre törő élmények általában mélyebbek, így nincs mit irigykedned. Aki hevesebb élményben részesült, annak is el kell mélyülnie. A szubjektív átélés csak eszköz, a cél az, hogy Isten szabadon cselekedhessen életedben.

Márpedig, ha a döntés imáját kimondtad, a Szentlélek lefoglalt és működik benned. Működésének lényegéhez tartozik, hogy emberi valód legmélyét imádásra hangolja. Isten Lelke imádkozik benned. “Maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26). Állandó ima folyik bensődben, pneumatikus mélységeidben, aminek jó szimboluma a jeruzsálemi templom oltárán állandóan égő tűz: “Szüntelen való tűz legyen az, sohase aludjon ki az az oltáron” (Lev 6,6). Nagy ajándék ez, amit kaptál; ennek növekednie kell benned, és nem megfogyatkoznia. Ehhez pedig táplálnod kell magadban az állandó ima lángját.

“Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1).

“Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok” (Lk 21,36).

“Szüntelenül imádkozzatok!” (1Tessz 5,17).

“Mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja” (Zsid 13,15).

Az imádság Isten ajándéka benned, lényed legmélyén lobogó láng. Lényege nem a tudat erőfeszítése, hanem a szív odaadása. Ezért állandósítható. Tudatunk felszínén nem imádkozhatunk mindig: a teremtményekre is oda kell figyelnünk, ez megfelel Isten akaratának. De bensőnkben folytonosan megmaradhatunk Isten szerető ölelésében. Mélyen a tudattalan rétegek alatt égnie kell az oltár tüzének, a Szentléleknek abban a templomában, amely te magad vagy. Ebben a belső ima-valóságban kap értelmet teremtett valónk, mert egybeolvad a Határtalannal. Mint Vianney Szent János, az arsi plébános mondta, az imádság egyesülés Istennel. Nem mintha megszűnnék a végtelen különbség a Teremtő és teremtménye között (ahogy a panteizmus, a New Age gondolja), hanem mivel a Szentlélek a különbözők egységének isteni elve. Az arsi plébános szerint úgy olvasunk egybe Istennel, mint két gyertya a közös lángban...

Ehhez azonban szükséges az akarat erőfeszítése is. Lényünk egységet alkot, és a belső láng is gyöngül és kialszik, ha külső, tevékeny Istennek-adottságunk nem táplálja. Ezért tudatunkkal is kell imádkoznunk. Megint Vianney Szent Jánost idézem: “Mihelyt elhanyagoljuk imáinkat, azonnal élvezhetetlennek találjuk a mennyei dolgokat. Ha viszont újból imádkozni kezdünk, újjászületik bennünk a mennyei dolgok utáni vágyakozás.” Így tehát

1.) naponta huzamos időt kell töltenünk személyes imában,

2.) aktívan részt kell vennünk az Egyház liturgikus életében,

3.) és lehetőleg hetente be kell kapcsolódnunk egy karizmatikus imaösszejövetelbe.

Igen, napirendednek át kell alakulnia. Fogd vissza a TV-nézést, körülményeidhez képest csökkentsd a világi kultúrtevékenységet, fordíts hátat az érzéki, léha szórakozásnak, racionalizáld munkádat, reggelj kelj egy kicsit korábban. Mindenedet Istennek adtad, idődet is, nem igaz? Kezdj el komolyan, kitartóan időzni az imádságban, függetlenül hangulataidtól. Ahogy Alkantarai Szent Péter írja: “Egyfolytában egy vagy két órát átelmélkedni nagyon kis idő, mert jól tudjuk, hogy nem egyszer csaknem egész óra telik bele, mikorra szívünk hárfájának húrjait kellően hangolni tudjuk. Ha pedig valakit annyira lefoglalnak a dolgai és annyira lekötnek a teendői, hogy nem szentelhet órákat az elmélkedésre, legalább kövesse az evangéliumi szegény asszony példáját, legalább egy garast, egy-egy óranegyedet nyújtson az Úrnak, mert ha nem a hanyagság az oka annak, hogy csak ilyen keveset adunk neki, az, aki minden teremtmény szükségletéről külön-külön gondoskodik, reánk is a legkegyelmesebben tekint.”

Akit szeretünk, azzal szívesen vagyunk együtt. Ha Istent mindenek fölött szereted, legszívesebben vele vagy együtt. Nem érzelmek kérdése ez, hanem a szabad akaraté. A Szentlélek fölszabadít arra, hogy a Végtelen Szeretet ölelésében időzz. Élj szabadságoddal!

Hogyan imádkozzunk?

Nagyon sokat segíthet nekünk annak felismerése, hogy az imádság legbenső lényege nem a szavakkal történő beszélgetés, hanem egy szavakon túli egzisztenciális kommunikáció, amelyben Isten önmagát adja nekünk, és mi önmagunkat adjuk Istennek. “Enyém a kedvesem, és én az övé” (Én 2,16). A szavak gyakran szükségesek az imához, nem lehetünk meg nélkülük, de nem alkotják az imádság lényegét. Az imádság lényege a misztikus nász: “Vezess, ó király, a kamrádba, vigadjunk és örvendezzünk veled, magasztaljuk szerelmedet, amely bornál is édesebb!” (Én 1,4) Szó sincs arról, hogy ezt mindig tapasztalnánk, de a legnagyobb érzelmi szárazságban végzett imádság mélyén is egy szent egyesülés van, amely gyökeresen átformál bennünket. “Miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át, dicsőségről dicsőségre, az Úr Lelke által” (2Kor 3,4).

Legyen napi imáinknak meghatározott helye, időpontja és időtartama, amit mindig megtartunk, ha lehetséges. (Földrengés, bombatámadás, kórház, kisbaba kivételt jelent: akkor is imádkozunk, de nem elvonulva.) A közös családi imádság alapvető szükséglet, de nem helyettesíti az egyéni imát. “Amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat...” (Mt 6,6) Keresztény házastársak védjék, óvják a másik egyéni imaidejét.

Ilyenkor jó, ha beszélünk Istenhez, kezdetnek és befejezésnek kitűnő lehet egy kötött szövegű ima (vagy ének) is, de a legfontosabb, hogy a szív odaadásában együtt időzzünk a Szentségessel. Persze, figyelmünk elkalandozik (az enyém például rendszeresen és szinte azonnal), ilyenkor hasznos a szó, amely visszaterel. Nagyon jó eszköz egyszerűen kimondani Jézus nevét, amit már a szentségimádásba való bevezetéskor ajánlottunk. Ennek valamivel bővebb formája a Jézus-ima, amelyről A zarándok elbeszélései c. kitűnő könyv szól, az állandó imának ez a csodálatosan szép (és jellegzetesen orosz) kifejtése. A koncentráció alacsonyabb fokán is jól végezhető a rózsafüzér, a nem-konceptuális imának nyugaton legkedveltebb formája: figyelmünk ilyenkor nem a szavakra irányul, hanem az egyes tizedekben szereplő titkokra, amelyekben egyszerűen elmerülünk, különösebb okoskodás nélkül. Hasonló, méginkább nem-konceptuális imaforma a nyelvima.

“Aki nyelveken szól, önmaga épülésére szolgál” (1Kor 14,4): ha tehát épülni akarunk lelkileg, nem utasíthatjuk vissza a nyelvek adományát. Abból, hogy nem mindenki kapja meg ezt az adományt (1Kor 12,30), tévesen következtetünk arra, hogy nem mindenki kaphatja meg. Mindenki, aki beszélni tud, képes érthetetlen szavak kimondására is, pusztán természetes adottságaival; hogy ez természetfölötti adománnyá, karizmává váljék, nem hiányzik más, mint a Szentlélek, aki áthatja ezt a természetes képességet. Jól értsük meg, itt a nyelvek adományának rendes formájáról szólunk, és nem a rendkívüli formáról, amikor valaki egy létező emberi nyelven beszél, amit sohasem tanult. Utóbbira is van példa. Egy amerikai asszony közbenjáró imát vállalt egy imaösszejövetelen, és egy vietnámi hölgy jött be hozzá, aki nem tudott angolul. Vaktában kezdett imádkozni érte, a Szentlélekre bízva magát, nyelveken. Más nyelv jött az ajkára, mint amin általában imádkozni szokott. Ő nem értette, de a vietnámi nő nagyon is értette, és boldogan távozott. Ez a nyelvek rendkívüli adománya. A rendes nyelvadományhoz azonban nem szükséges más, mint beszélőképesség és a Szentlélek. Beszélni tudnánk; a Szentlelket, ha előbb nem, tegnap este megkaptuk; tehát mindnyájan tudunk szólni nyelveken. Nem hiányzik hozzá más, mint az akarati elhatározás, hogy imádságban kimondjuk az első érthetetlen szót, amely eszünkbe jut, és mindaddig ismételgessük, amíg eszünkbe nem jut a következő, amellyel folytathatjuk...

Tehát a spontaneitás nem feltétele a természetfölöttiségnek? Nem bizony! Részemről nem spontán lelki indításból, hanem előre megfontolt szándékkal, szabott időben megyek naponta misézni, de azért eszembe sem jut azt állítani, hogy az eucharisztikus misztérium nem természetfölötti. A spontaneitás mítoszától való elszakadás a karizmatikus megújulás egyik nagy válaszútja. Ha spontán indításra várunk, szubjektív lelkiállapotunktól tesszük függővé az adományok használatát, és ezt a sátán könnyen felhasználhatja arra, hogy megbénítson bennünket és megfosszon az adományoktól. Jusson eszünkbe: Pál apostol utasításokat ad a nyelvkarizma használatával kapcsolatban a korintusi közösségnek (1Kor 14,27). Utasítást adni arra a cselekvésre lehet, ami akaratlagos. A karizmák használata szabad, akaratlagos emberi cselekvés. A Szentlélek nem élettelen, hanem szabad eszközökként használ bennünket. Sokan az egekből esnek le, amikor ezt a tanítást hallják, mert csak a rendkívüli adományokat tartják hitelesnek. A rendkívüli adományok azonban ott válnak lehetségessé, ahol élnek a rendesekkel.

Egyéni imánkban éljünk bőven a nyelvek adományával! Persze, ha Istenre irányul a figyelmünk, még ez is fölösleges lehet. Elég, ha csönben időzünk az ő szerető jelenlétében. De ahogy elkalandozunk, célszerű szavakat használni, és a nyelvima szavai kitűnő szavak. Konceptuálisan nem közölnek semmit; de belemerítenek Isten titkába. “Aki ... nyelveken szól, nem embereknek beszél, hanem Istennek; senki sem érti, hanem a Lélek által beszél titkos dolgokat” (1Kor 14,2). A nyelvek adománya a Szentlélek eszköze arra, hogy kimondja bennünk Isten kimondhatatlanságát, lényének megközelíthetetlen szentségét.

Az imádságnál nem közömbös a testtartás sem. Ülve vagy járkálva is imádkozhatunk, de néha azért térdeljünk le vagy éppen boruljunk arcra Isten előtt. Bármilyen tevékenység közben imádkozhatunk, de napi külön imaidőnket tiszteletteljes testtartás jellemezze. (Pl. ne keresztbe vetett lábbal imádkozzunk.) Isten végtelenül szent, ennek átélése nagyon fontos. Ha hanyag testtartásban végezzük rendes imánkat, nem ő sértődik meg, hanem mi veszítünk el valamit: az ő lenyűgöző szentségének átélését.

A napi egyéni imaidő egészen átalakítja napjainkat, megtölti az állandó imádás lobogó tüzével. Maradjunk benne hűségesek, tartsunk ki akkor is, amikor nem okoz érezhető örömet! Ne rövidítsük meg azért, mert nincs hozzá kedvünk. Nem saját pszichológiai igényeinket szolgáljuk az imával, hanem a végtelen Istent.

Imádássá vált élet

Isten dicsőségére létezünk. Egyéni imánkban újra és újra merüljünk el szeretetében, adjuk át neki magunkat, bízzuk rá gondjainkat, mondjuk el kéréseinket, valljuk meg hűtlenségeinket és kérjük bocsánatát, adjunk hálát neki jóságáért, és mindenek fölött dicsőítsük őt önmagáért, határtalan szentségéért. Ha elmulasztjuk a dicsőítést, életünk értelmét veszítjük el.

Dicsőítésünk hitelét, mint már láttuk, nem a szubjektív átélés adja, hiszen nem érzéseink kifejezésére szolgál, hanem Isten szentségének kifejezésére. A dicsőítés hitelét az adja, hogy összhangban van életünkkel, vagy legalábbis őszinte bűnbánattal, komolyan törekszünk arra, hogy életünk is Istent dicsőítse. Az állandó ima azt is jelenti, hogy minden tevékenységünknek Isten imádásává kell válnia. A lényünk legmélyén lobogó lángnak fokozatosan lángba kell borítania egész életünket.

Az Ébreszd fel a szíved c. könyvben szerepel az a történet a sivatagi atyák korából, amikor az ifjú remete előadja napirendjét, életmódját, hozzátéve: “Mi többet tehetnék?” Mire az idős remete azt válaszolja: “Ha akarod, lobogó lánggá válhatsz!”; egész tekintélyes testmagasságában föláll előtte, és magasra emelt kezén, ujjai végén eleven lángok táncolnak… A Hét Láng (Jel 4,5), amelyet Isten elkezdett kigyújtani bennünk, a Szentlélek teljessége.

Ahogy érlelődnek bennünk a Lélek gyümölcsei (Gal 5,22-23), fokozatosan mind alkalmasabbá válunk Jézus követésére. Megszentelődésünk nem egyszeri esemény, hanem küzdelmes folyamat, amely egész életünkön át tart. “Levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig” (Kol 3,10). A “teljes megismerés” Isten színről színre látása lesz (1Kor 13,12). Egészen addig folytonos megújulás a feladatunk.

Nem helyes tehát “megújultakra” és “meg nem újultakra” felosztani a keresztényeket. Azt mondhatjuk: “Ő már megtapasztalta a Szentlélekben való megkeresztelkedést”, vagy “Ő még nem tapasztalta meg a Szentlélekben való megkeresztelkedést”. Talán még egyszerűbb és kevésbé félreérthető, ha “a Szentlélek kiáradásáról” beszélünk. (Kerüljük a “Szentlélek-keresztség” kifejezést, mert a tájékozatlanokban azt a benyomást kelti, hogy tagadjuk a Szentlélek működését a vízkeresztségben.) Kifejezetten elhibázott terminológia, bár gyakran előfordul, a Szentlélekben való megkeresztelkedést “újjászületésnek” nevezni. Az újjászületés a lelki halálból az istengyermeki életre való átmenet neve (Jn 3,3-8).

A Szentlélek megtapasztalása nem emel bennünket azok fölé, akik nem ízlelték meg ezt a tapasztalatot. Ők gyakran sokkal érettebb keresztények nálunk a Szentlélek lassú, csöndes működése révén, és nekünk kell igyekeznünk, hogy felnőjünk hozzájuk. A mi tapasztalatunk fontos az evangelizációban, de visszájára fordul, ha elitgőg lesz belőle. Nem vagyunk elit. Isten irgalmát megtapasztalt bűnösök vagyunk, akik érdemtelenül élvezik az Ő határtalan, kimeríthetetlen jóságát.

Olvassuk naponta a Szentírást, alázatos, tanulni vágyó szívvel. “Minden Istentől sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra, hogy Isten embere tökéletes és minden jótettre kész legyen” (2Tim 3,16-17). A 2. vatikáni zsinat kifejezett kívánsága, hogy a katolikus tanítás és hitélet elsősorban a Bibliából merítsen. Az “elsősorban” azonban nem jelenti azt: “kizárólag”. Nem nélkülözhetjük a későbbi keresztény korok tapasztalatait, hiszen a Szentlélek folyamatosan működött az Egyház életében. Merítsünk a lelki írók műveiből és az Egyház hivatalos dokumentumaiból (mindenekelőtt a Katekizmusból) is. A magánkinyilatkoztatásokat, főképpen amelyeknek hitelességéről az Egyház még nem nyilatkozott, csak másodlagos forrásként értékeljük, ne kerüljenek érdeklődésünk középpontjába. A kinyilatkoztatás Jézus Krisztussal teljessé vált, csak kifejteni és alkalmazni lehet, hozzátenni nem.

Életünk megújulása az Eucharisztiából táplálkozik, amely – a 2. vatikáni zsinat tanítása szerint – minden keresztény tevékenység forrása és csúcspontja. Aktívan kapcsolódjunk be, ajánljuk föl testünket-lelkünket a kenyérrel és borral együtt, és fogadjuk a megfeszített és föltámadt Jézust életünk boldogító táplálékaként. “Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54). Ajánlkozzunk asszisztenciára, lektorátusra, kórusszolgálatra, szövegvetítésre, gyerekvigyázásra, a hangosítás szabályozására, amire kell. Végtelenül szomorú látvány, amikor egy karizmatikus közösség tagjai passzív fogyasztóként ácsorognak valahol a padok mögött... Becsüljük nagyra a liturgikus imát! Benne maga Krisztus imádkozik testében, az Egyházban az Atyához. Nagy kegyelem a mindennapi szentmise és szentáldozás, ha erre lehetőségünk nyílik. Ugyancsak ragadjuk meg a szentségimádás alkalmait is. Látogassuk az Oltáriszentséget. Jó volna, ha az eucharisztikus imádság kiterjesztése, az Imaórák Liturgiája, vagyis a szent zsolozsma elfoglalná helyét a katolikus közösség életében. Hazánkban ez még gyerekcipőben jár, pedig a zsinat kívánja, és II. János Pál pápa kifejezetten ezt kérte a karizmatikus megújulástól. Mi ebben is a megújulás hozdozói lehetünk.

Mindennapi életünkben követve Jézust, tapasztalni fogjuk, hogy bukdácsolunk, kudarcokat vallunk. Ez előtérbe állítja a bűnbánat szükségességét. Naponta tartsunk bűnbánatot, de rendszeresen fogadjuk a kiengesztelődés szentségét is. A gyakorlat azt mutatja, hogy kb. három hetenként célszerű gyónni ahhoz, hogy a világ benyomásai ki ne oltsák bennünk a megújulás vágyát. Ezek rövid, egyszerű gyónások legyenek, amelyek nem jelentenek részletes lelki beszélgetést. Isten szabadító erejét jelentik, amely a feloldozáskor a mienk lesz. A lelkivezetés szükséges minimumát ezek a rövid gyónások is megadják; kegyelem forrása lehet, ha találunk olyan lelki vezetőt, akivel havonta hosszabban beszélgethetünk. De ne váljék a lelki élet önmagunkkal való hosszas foglalkozássá. Életünk súlypontja az Úr.

Életünk izzó magja

Egy fiatalasszony lánykorában napi áldozó volt; mióta megszülte első gyermekét, még a vasárnapi szentmisére is nehezen jut el, és a bejárat közelében áll meg a babával, hogy ha sírni kezd, kivihesse. Nosztalgikusan gondol arra az időre, amikor reggel korábban kelt, este ébren maradt, hogy imádkozzék. Most örül, ha még szundikálhat egy kicsit, mert éjszaka ötször keltette föl a síró gyerek. A karizmatikus imacsoportba nem jár, mert akkor füröszti a babát. Vajon peremére sodródott a keresztény közösségnek?

Egy férfi telefonon kimenti magát: nem tud elmenni az egyházközségi képviselőtestület ülésére, mert hivatalos kiküldetésben napokig távol lesz. Mint egyetemi hallgató, szinte minden este ott volt egy imacsoportban, bibliamagyarázaton, ifjúsági hittanon, énekkari próbán, evangelizáción; most kora reggeltől késő estig leköti a munkája, még a családjára is alig jut ideje, szinte csak a hét végén. A vasárnapi miséken ott van, de a napi imaidőért küzdenie kell, és a küzdelemben gyakran alulmarad. Vajon peremére sodródott a keresztény közösségnek?

Ezek a valós élet valós kérdései. Nem légvárakat építünk? Megmaradhat a világi hívő az állandó imában? Vagy valami olyat hirdetünk, ami csak papoknak és szerzeteseknek való?

Két csodálatos bibliai hellyel válaszolok. Az első az anyaságra, a második a munkára vonatkozik.

“Az asszony ... gyermekek szülése által fog üdvözülni, ha megmarad a hitben, a szeretetben, a szentségben és a józanságban” (1Tim 2,11.15).

“Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak, és nem embereknek tennétek! Hiszen tudjátok, hogy az Úrtól megkapjátok jutalmul az örökséget! Az Úr Krisztusnak szolgáljatok” (Kol 3,23-24). Ez kifejezetten az akkori munkásosztálynak, a “szolgáknak” (rabszolgáknak) szól, munkájukkal kapcsolatban.

A világi kereszténynek nem kell félbemaradt szerzetessé lennie azért, mert hisz. Éppen világi jellege által szentelődik meg. A világi jelleg – a családi élet és az evilági munka – nem akadálya az imádságnak, hanem valami, aminek a maga sajátos arculatát megőrizve Isten imádásává kell válnia. Automatikusan nem válik azzá (elterjedt tévedés, hogy “a munka is imádság”; az igazság az, hogy a munka imádsággá válhat). De aki egész életét – tehát családi életét és munkáját is – folyamatosan átadja Jézusnak, továbbá becsületesen törekszik arra, hogy annyi időt töltsön kifejezett imádságban, amennyit körülményei lehetővé tesznek, annak számára a családi élet és a hivatási munka Isten imádásának újabb csatornájává válik.

A házasság szentsége azt jelenti, hogy a hitvesi, apai és anyai szeretetben a Szentlélek működik. Az életszentségre komolyan törekvő házasok a Szentháromság belső életébe kapcsolódnak olyan “profán” aktusokban is, mint a testi egyesülés, a szülés, a szoptatás, a pelenkázás, vagy a gyermek bölcsődébe fuvarozása. Ha lényünk belső magja Isten szeretetében izzik, fokozatosan átizzítja minden tevékenységünket. Testünk, a Szentlélek temploma, helyesen használva nem akadálya, hanem eszköze az üdvösségnek. A családi élet az evangelizáció, a kiengesztelődés, az imádság és az ünneplés elemi helye. Egy anya a kisgyermekével való gügyögésbe beszőheti a nyelvimát, és nyelveken énekelhet altatódalt a picinek. Egy apa megtapasztalhatja Istent a gyermekben, akinek élete az ő életéből is fakad. Az együtt imádkozó család betelhet Szentlélekkel, még mielőtt a gyermekek hittanra kezdenének járni.

Természetesen feltétele ennek, hogy a családi élet mindenestül alá legyen rendelve Isten akaratának. Akik lelkiismeretüket önkényesen az Egyház kötelező tanítása fölé helyezik (pl. a születésszabályozás vagy a mesterséges megtermékenyítés kérdésében), elzárják a Szentlélek útját. Sajnos, sokan jóhiszeműen tesznek így, mert teológusok, lelkivezetők, gyóntatók, igehirdetők, hitoktatók, püspökök és püspöki karok kiskapukat nyitottak számukra. A Katekizmus és a Veritatis Splendor enciklika szerint nincs kiskapu; a tévtanítók számot fognak adni Isten előtt a rájuk bízott igazság meghamisításáról. Azon az áron akarják megkönnyíteni az emberek életét, hogy az evangélium megszűnik keskeny ösvény és szűk kapu lenni. De vajon azért fogunk-e üdvözülni, mert kitárt karral gitáros énekeket éneklünk? “Akik ... Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt” (Gal 5,24). A keresztet vállalva megízleljük a Lélek izzását is, éppen az áldozatos házasélet misztériumában.

Ugyanez áll munkánkra. Boldog Josemaría Escrivá lelkiséget alapított a munkában való megszentelődésre (Opus Dei). Istennek dolgozni, Istenért jól dolgozni, Istennek adni munkánk eredményét azt jelenti, hogy lényünk belső magva, amely természetfölötti tűzben izzik, fokozatosan lángba borítja körülöttünk a teremtett valóságot. Isten szemközt jön velünk az ügyfelekben, akiket kiszolgálunk, vagy a teremtést folytató technikai feladatokban, amelyeket megoldunk. A nyelvek imájának rendkívüli hasznosságát meg lehet tapasztalni autóvezetés vagy programozás közben; ahol pedig az is elhallgat, a belső mag még mindig izzásban van, és máshogy tanít a tanár, máshogy figyel az ügyintéző... Persze, itt föltételezzük, hogy valamennyi időnk mindig marad a kifejezett imádkozásra. Ha nem marad, a munka öncélú, romboló szenvedéllyé vált, és többé nem a megszentelődés eszköze.

Munkánkban is alá kell rendelnünk magunkat Isten akaratának. Lelkiismeretesen kell dolgoznunk, becsületesnek kell maradnunk a ránk bízott javakban, nem csalhatunk “az üzlet az üzlet” elve alapján, nem vehetünk részt erkölcstelen haszonszerzésben, nem adhatunk át lelkiismeretlen módon félig elvégzett munkát, nem szolgálhatjuk a jó célt sem hazugságokkal. Ne az anyagi siker vagy földi dicsőség legyen a jutalom, amit szem előtt tartunk, hanem az az örökség, amit az Úr ad. Munkánknak imádássá kell válnia, hogy Isten dicsőségét ízleljük benne. Így lesz munkánk az evangélium hirdetése is.

Áldozat nélkül nincs imádás. “Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” (Róm 12,1). Áldozatunkat az eucharisztikus liturgiában odatesszük a kenyérrel és borral együtt Isten elé, és a föltámadt Jézust kapjuk cserébe, a Szentlélek ajándékozóját. Életünk belső magja így állandó izzásban marad. Az izzó mag tüze átjárja életünk felszínét, és Isten dicsősége megnyilvánul hétköznapjainkban. “Akár esztek, akár isztok, és bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1Kor 10,31).

7. előadás: Karizmatikus közösségi ima

Együtt a Lélek szabadságában

Beszéltünk az egyéni imáról és a közös ima liturgikus, hivatalos formájáról. Mindkettő nélkülözhetetlen. Most a karizmatikus megújulásban született további imaformáról lesz szó, amit esténként gyakorlunk: a karizmatikus közösségi imáról.

A karizmatikus közösségi ima nem azonos az ú.n. spontán imával. A spontán imában, mint Heribert Mühlen mondja, inkább saját bensőnket fordítjuk kifelé. Gyakran hosszas hallgatások vannak, mert a résztvevők azt fontolgatják, feltárják-e belső világukat egymás előtt. Nagy a kísértés, hogy Isten helyett egymással kommunikáljanak. Megtörténik, hogy az imádkozók vitatkoznak, kioktatják egymást, mindezt “az Úrnak” címezve. A valóban karizmatikus imát viszont a Szentlélek irányítja. Az ima kötetlensége alkalmat ad a Léleknek, hogy úgy játsszék rajtunk, mint egy hangszer húrjain.

A karizmatikus közösségi imában mindenki egyszerre aktív. A korintusi típusú karizmatikus ima (amelyben, mint 1Kor 14 előírja, egyszerre csak egy személy szól hangosan) tartósan csak kisebb közösségben válik be; az Egyház hivatalos gyakorlatában ez már átment kötött imaformákba. Szükségünk van a jeruzsálemi típusú pünkösdi imára (Csel 2), ahol mindenki egyszerre szól. Igaz, így hangzavar keletkezik, de megfigyelhető, hogy ez nem zavaróbb, mint egy nagy terem zsongása, ahol sok ember egyszerre beszélget. Mindenki nem hall és ért egyszerre mindenkit, de a többiek zsongása mindenkit bátorít, hogy fölszabadultan beszéljen. Ugyanilyen ez is, csak itt Istennel beszélünk. Ha nem találjuk természetesnek, azért van, mert nem természetes számunkra, hogy egymás füle hallatára hangosan szóljunk Istenhez – ebben szívünk bujkáló hitetlensége nyilvánul meg. Pedig éppen az, hogy a másik is bátran beszél Istenhez, fölszabadító az én számomra is, hogy szóljak hozzá. Így a Szentlélek olyan esély kap a jeruzsálemi típusú imában az összejövetel irányítására, ami semmi más imamódban nem valósul meg. Haladó autó kormányát könnyebb elfordítani, mint az állóét...

Meg kell jegyeznünk: szó sincs itt intimitásunk föltárásáról mások előtt. Ez nem is volna helyes. A közös dicsőítés általános hitigazságokon alapul. Ami személyes benne, az a hitünk, amelyet meg kell vallanunk mások előtt, ha üdvözülni akarunk.

Először talán furcsának találod, hogy kitárod a karodat, és mások előtt hangosan szólsz az Úrhoz. Lehet, hogy a dicsőítő szavak is nehezen jönnek nyelvedre. Ilyenkor egyszerűen válassz ki egy dicsőítő formulát, pl.: “Dicsőség neked, Uram!”, vagy: “Imádlak téged, Jézus!”, és azt ismételgesd. Isten nem az ötletgazdagságodra kíváncsi, és szavak nélkül is tud mindent. A szavakra neked van szükséged, hogy a Lélek benned folytatott imája felszínre törjön, és áthassa kommunikáló képességedet. Ha tehát a dicséret áldozata számodra valóban áldozat, hozd meg az áldozatot. Csikorogva előtörő dicsőítésed kedvesebb lehet az Úrnak, mint a másik olajozott, rutinból jövő szavai. Jól érts bennünket, kényszer ebben sincs. Szabad vagy dicsőíteni vagy nem dicsőíteni. De bátorítunk, hogy helyesen élj szabadságoddal, és vesd bele magad a dicsőítés lángoló folyamába! Ha passzív maradsz, kiolthatod a Lelket, és kár volna.

Mint már volt róla szó, sokaknak az a nehézsége, hogy a magukra erőltetett dicsőítést nem érzik hitelesnek. Nos, ha valaki pisztolyt fogna rád, hogy dicsőítsd az Urat, ez minden bizonnyal hamis dolog volna, mint ahogy hamis dolog volna az is, ha a mi kedvünkért kezdenéd el Istent dicsőíteni. De ha azért kezded el, mert így döntöttél, az teljesen hiteles magatartás, akkor is, ha nehezen megy. (Mint minden, amit először csinál az ember...) Isten imádását nem alapozhatjuk érzelmeinkre. Ha függővé teszed érzelmeidtől, azok válnak mércévé, nem pedig az Úr.

Amikor aztán a Lélek pünkösdi szele érezhetően belekap a vitorlákba, az ilyen biztatások teljesen fölöslegessé válnak. Éljük a jeruzsálemi jelenetet: zúg a szél, és lángolunk. De valamit ilyenkor is értenünk kell. Az emberi tényező állandóan jelen van. Az emberi psziché törékenysége nagyon is jellemzi a karizmatikus imát, ezért szükség van fegyelemre is. Valaki (többnyire egy teammel) felelős az egészért, és ez a vezető figyelmeztethet, közbeszólhat, változtathat a dolgok menetén. Felelős emberi vezetés nélkül a Lélek vezetése is kialszik (ő nem tesz bennünket akarattalan bábbá). Persze, amikor a Szentlélek nagyon intenzíven működik, az emberi vezetés annyira a háttérbe húzódik, hogy alig-alig venni észre.

A karizmák elfogadása

Ha kialakult a karizmatikus közösségi ima, a Szentlélek már működik közöttünk. Maga az imádság, mint hangsúlyoztuk, az ő ajándéka. A megajándékozottság közegében mozgunk. Egészen természetes, hogy ilyenkor a Lélek egyéb ajándékai is megnyilvánulnak. Számíthatunk arra, hogy föllép a bölcsesség szava, az ismeret szava, a hit karizmája, a gyógyítás, az erőmegnyilvánulás, a prófétálás, a lelkek megkülönböztetése, a nyelvek és a nyelvek értelmezésének adománya, ahogy azokat 1Kor 12,8-10 fölsorolja. Nem kimerítő fölsorolása ez a lehetséges karizmáknak, máshol más listát találunk, olyan adományok megnevezésével, mint például a tanítás vagy a kormányzóképesség; de érdemes ezt a fölsorolást alapul vennünk, mert egyrészt ez a legismertebb, másrészt pedig ezeket Pál apostol éppen az imaösszejövetelt szem előtt tartva adja ezt a fölsorolást.

A Szentlélek ajándékainak elfogadása aktív cselekvés. Ezt jól meg kell értenünk, mert különben a karizmák nem fognak föllépni. Isten nem kényszeríti rá őket egyikünkre sem. A spontán lelkesedés ritka pillanataiban néhányan talán tudatos döntés nélkül is elkezdenek nyelveken imádkozni vagy buzdító próféciákat mondani, ahogy azzal ismételten találkozunk az Apostolok Cselekedeteiben, de ha megfontolt szándékkal nem törekszünk az adományok használatára, ez hamar elhal. Talán kialakult egy olyan elképzelésünk, hogy a karizmáknak ellenállhatatlanul kell ránk törniük, mint a misztikusokra az elragadtatásnak; de ezt az elképzelést nagyon hamar vessük a papírkosárba, mert hamis. Figyeljük csak meg Pált: 1Kor 14-ben utasításokat ad, hogy hányan szóljanak nyelveken és milyen körülmények között, vagy hogy hogyan történjék a prófétálás. Ha a karizmák ellenállhatatlanul lépnének föl, lehetne-e utasításokat adni? Pál viszont világosan mondja: “A prófétaság lelke aláveti magát a prófétáknak” (1Kor 14,32). “A prófétaság lelke” nem a harmadik isteni személy, hanem a bennünk működő adomány. Isten nem használ bennünket gépként, hanem értelmes eszközként, szabadságunkon keresztül. A mi szabad döntésünktől függ, megszólal-e ajkunkon a nyelvek vagy a prófétálás adománya.

– De honnan tudjam – kérdezed talán – , hogy a Szentlélek meg akarja-e adni nekem ezt vagy azt az adományt?

Itt kell nagyon tisztán látnunk. A Lélek szabadon osztogatja adományait, tetszése szerint. De lényeges különbség van a rendes és a rendkívüli adomány között. A rendkívüli adományok elnyeréséről nem mi döntünk, azok váratlanul lépnek föl, ha készségesen fogadjuk a rendes adományokat. A rendkívüli adományok csodák, amelyek meghaladják természetes teljesítőképességünket. Ha nem tanultál spanyolul és folyékonyan kezdesz spanyolul beszélni, vagy kézrátétellel hirtelen meggyógyítasz egy utolsó stádiumban levő rákot, az minden bizonnyal rendkívüli adomány.

Ugyanakkor vannak rendes adományok is, amelyekben a Szentlélek működik, áthatva emberi képességeinket, de nem haladva meg azok teljesítőképességének természetes határait. Az ilyen adomány is természetfölötti, de nem rendkívüli, nem csodás. Ha egyszerűen érthetetlen “nyelven” szólsz, valami olyat teszel, amit minden csecsemő megtesz, mielőtt megtanul beszélni, amit sok gyerek megtesz játékból, és a felnőtt is megtehet, ha tréfából halandzsázik. Érthetetlen hangcsoportokat kimondani az ember természetes képessége, ezzel élni nem csodás jelenség. Ha viszont élsz ezzel a természetes képességeddel, és ugyanakkor a Szentlélek rendelkezésére bocsátod azt, mint az imádság eszközét, akkor természetfölötti karizmát gyakorolsz: nem rendkívüli, hanem rendes karizmát. Egy pap, aki jó tanácsokat ad a gyóntatószékben, a bölcsesség szavának rendes karizmájával dolgozik; egy hitoktató, aki megnyitja tanítványai szívét Isten felé, a tanítás rendes karizmáját gyakorolja; egy házaspár, aki jó keresztény nevelést ad gyermekeinek, a házasság szentségében elnyert rendes karizmákkal él. Ugyanígy a nyelvek rendes adományát gyakorolja valaki, aki a Lélekben imádkozva olyan szavakat mond, amelyeket sem ő, sem más nem ért.

A 2. vatikáni zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikai konstitúciójának 12. pontjában olvassuk:

“A karizmákat, akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasznosak az Egyházban. Nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apostoli munkálkodás eredményességét. Valódiságukat és célszerű felhasználásukat illetően azokra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akiknek különösképpen feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak felül mindent, és a jót tartsák meg (vö. 1Tessz 5,12 és 19-21).”

A hívő katolikus magatartását ezeknek a soroknak kell meghatározniuk. Ezekben pedig világos a különbségtétel a karizmák két fokozata között. A rendkívüli fokozatot nem szabad vakmerően kívánni vagy elbizakodottan tőle várni az eredményt. A rendes fokozatra viszont nincs ilyen korlátozás. Azt aktívan szabad keresni. Ezt mondja is a Szentírás: “Keressétek buzgón a lelki adományokat, különösen pedig azt, hogy prófétálhassatok” (1Kor 14,1). Ha a prófétálás rendkívüli adományát keresnénk buzgón, hogy Izajás és Jeremiás kollégáivá váljunk, ellentétbe kerülnénk a zsinat józan figyelmeztetésével; de nem erről van szó. A prófétálás egyszerűbb, hétköznapibb szintje az, amit keresnünk kell, amikor egyszerűen kimondjuk azokat a szavakat, amelyekre imádság közben Isten ihlet bennünket.

A karizmatikus megújulást sokan azért nézik gyanús szemmel, mert azt gondolják, hogy rendkívüli adományokra pályázik, és így ellentétbe kerül a zsinati tanítással. Többek között ezért is fontos, hogy világos különbséget tegyünk a rendkívüli és rendes adomány között. Amire aktívan törekszünk, az a természetfölötti adományok rendes szintje, amikor a Szentlélek áthatja természetes képességeinket, anélkül, hogy túllépné azok teljesítőképességének határát. Ha aztán mégis túllépi, az Isten szabad döntése folytán fellépő rendkívüli adomány lesz, amit sem megrendelni nem tudunk, sem kizárni nem akarunk.

Mert a rendkívüli adományra is szabad törekedni, csak nem “vakmerően” és “elbizakodottan”. Vakmerőek vagyunk, ha öncélúan kívánjuk a rendkívüli adományt, vagy elő próbáljuk írni Istennek, mikor tegyen csodát; elbizakodottak pedig akkor vagyunk, ha nem feszítjük meg természetes erőinket, hanem azt akarjuk, hogy Isten helyettünk dolgozzék. (Pl. ha a misszionárius nem tanulná meg az idegen ország nyelvét, hanem a nyelvek rendkívüli karizmájában reménykedne.) Ha azonban a csodákat az evangelizáció érdekében kérjük, Isten szuverén tetszésére bízva, hogy mikor és hogyan cselekszik, a magunk munkáját pedig lelkiismeretesen elvégezzük, akkor mi is imádkozhatunk az ősegyházzal: “Nyújtsd ki kezedet gyógyításokra, hogy jelek és csodák történjenek szent Fiadnak, Jézusnak neve által” (Csel 4,30). Az viszont, hogy “a magunk munkáját lelkiismeretesen elvégezzük”, egyenértékű azzal, hogy “aktívan elfogadjuk a rendes karizmákat”. Mert Isten országában csak a Szentlélektől áthatott tevékenység ér valamit, márpedig éppen ez a rendes karizma: Szentlélektől áthatott emberi tevékenység.

Honnan tudjuk tehát, hogy Isten a rendes karizmákat meg akarja adni nekünk? A rendes karizmának három tényezője van:

1.) a szükséges természetes képesség;

2.) a bennünk működő Szentlélek;

3.) az ember aktív tevékenysége.

Ha az első kettőt megkaptuk, már csak a harmadik hiányzik, az pedig tőlünk függ. Élhetünk a rendes karizmával, amikor akarunk.

A verbális adományok

A nyelvek adományával ne csak egyéni imaéletünkben éljünk, hanem a karizmatikus közösségi imában is. Sokan azt gondolják, hogy ez ellentétes a Szentírással. Pál ugyanis utasítja a korintusiakat: “Ha nyelveken szól valaki, kettő vagy legfeljebb három szóljon, mégpedig egymás után, egy pedig értelmezze. Ha nincs, aki értelmez, akkor hallgasson az egyházban: szóljon önmagának és Istennek” (1Kor 14,27-28). Ezzel ellenkezik az a gyakorlat, hogy mindenki egyszerre beszél nyelveken, és nincs értelmező. Valóban ellenkezik, ezt nem lehet kimagyarázni. De nem is szükséges. Ugyanis a Pál apostol által az akkori korintusi egyháznak adott fegyelmi utasítás nem egyszersmindenkorra szóló általános alapelv, hanem tételes rendelkezés, amelynek hatálya nem terjeszthető ki minden korra és helyre. Ezt könnyen beláthatjuk, ha kicsit tovább olvasgatva az első korintusi levelet, ilyenekre bukkanunk: “Az asszony ... fedje csak be fejét” (11,6), sőt: “Az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken, mert nem szabad nekik szólniuk” (14,34). Ezeket az előírásokat ma már nem tekintjük kötelezőnek, mert az ókori patriarkális kultúrában és a zsidó szokásokban gyökereznek, nem változatlan alapelvekben. Ugyanígy állunk a nyelvek adományára vonatkozó páli előírással is: az egy akkori konkrét szituációban gyökerezik. A korintusi egyházban (máshol, úgy látszik, nem) túlburjánzott az érthetetlen nyelvima: a hívek ebben versengtek, az érthető imádság és az értékesebb adomány, a prófétálás rovására. Pál ennek akart gátat vetni, mert az értelem jogait meg kellett védenie az imában. Hasonló körülmények között az egyházi hatóságnak ma is hasonló (nem feltétlenül azonos!) korlátozó intézkedéseket kellene tennie. Egyelőre azonban nem fenyeget a katolikus Egyházban az a veszély, hogy a racionalitás rovására túlburjánzik a nyelvima! A liturgia kötött szövegei messzemenően biztosítják a racionalitás túlsúlyát. Nincs okunk aggódni, és nincs okunk Páléhoz hasonló intézkedések után kiáltani. Ellenkezőleg, a hideg racionalizmus és a merev formalizmus veszélye fenyeget, és éppenséggel a Lélek szabadsága és az intuitív tényezők nagyobb érvényesülése az, amiért a mai katolikus hitéletben küzdenünk kell.

Ami a páli figyelmeztetésekben általános érvényű, azt természetesen a karizmatikus közösségi imában is figyelembe kell venni: “Imádkozzam lélekben, de imádkozzam értelemmel is; énekeljek lélekben, de énekeljek értelemmel is” (1Kor 14,15). Az értelem jogait biztosítani kell. De ehhez a mostani helyzetben nincs szükségünk olyan korlátozó intézkedésekre, amilyeneket Pál tett Korintusban. Elegendő, ha bátorítjuk az érthető imát, a prófétai adományokat, a tanítást és a lelkek megkülönböztetését, és tudatosan fenntartjuk az imaösszejövetel rendjét. Ne felejtsük, Pál az akkori hivatalos egyházi összejövetelről beszél, míg a karizmatikus közösségi ima ma a katolikus Egyházban általában csak nemhivatalos összejöveteleken fordul elő. Ez alapvető különbség a két szituáció között.

Ma egy kicsit meg kell fordítanunk a páli hangsúlyt: “Imádkozzam értelemmel, de imádkozzam lélekben is; énekeljek értelemmel, de énekeljek lélekben is.” Ne féljünk “lélekben”, azaz bensőnk Szentlélekre nyitott mélységeiből kiindulva megszólalni! Ez lehet értelmes beszéd, és gyakran legyen is. Merjünk dicsőíteni. Nem kell szép szavakat mondani, kettétört mondataink, dadogásaink csodaszépen megdicsőítik Istent. Ha megalázzuk magunkat és a beszélni tanuló gyermek szerepére vállalkozunk, nyitottak vagyunk a kegyelemre: “Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (Jak 4,6; vö. Péld 3,34; 1Pt 5,5). Van ebben valami játékosan gyermeki; ne féljünk a gyermeki attitüdtől. “Aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda” (Mk 10,15). A gyermeki szabadsághoz a szabad nyelvképzés, vagyis a nyelvek adománya is hozzátartozik. Engedjük a Szentlelket játszani a nyelvünkkel, legyünk Isten játszótársai! “Játszadoztam a föld kerekségén, és gyönyörűség volt nekem az emberek fiai közt lenni” – mondja az Isteni Bölcsesség (vö. Péld 8,31). Nem a legnagyobb ajándék ez, ritkán csap át rendkívülibe, de a maga helyén nagy érték. Új esztétikai lehetőségeket ad a Szentléleknek. Váljunk húrjaivá a hangszernek, amelyen Ő játszik! Így többet tud kimondani általunk Isten dicsőségéből (mert a nyelvek adománya “a kimondhatatlan kimondása”), és ha egyszer odaadtuk önmagunkat Isten dicsőítésére, abban ez is benne foglaltatott.

Tanuljunk Lélekben énekelni, nyelveken is, magyarul is! Ez is közönséges karizma, csak gátlásosságunk tart vissza tőle. Ilyenkor persze fontos, hogy figyeljünk egymásra, próbáljunk összhangban maradni. Ha valaki nyelvéneket kezdeményez, kapcsolódjunk be (ugyanabban a hangnemben), hadd erősödjék föl az ének – tapsolással kár megzavarni, az többnyire elrontja a harmóniát. Megdöbbentő szépséget és mélységet tud elérni a közös nyelvének, ha elég sokáig tart. Amikor halkulni kezd, döntés előtt állunk, hogy fölerősítjük, vagy együtt lehalkulunk, és szépen, közösen befejezzük. Hagyatkozzunk a Lélekre, de adjuk bele emberi képességeinket is. Akinek gyöngébb a hallása, énekeljen halkabban és figyeljen nagyon a többiekre, vagy tartson ki hosszabban egyetlen hangot. A Szentlélek nem pótolja természetfölötti módon zenei hallásunk fogyatékosságait, ez már rendkívüli adomány volna. Avilai Szent Terézzel állítólag megtörtént: ünnepeken szépen tudott énekelni. Miért ne? Isten “a szépség szerzője” (Bölcs 13,3).

Amikor érthető beszédünkben hagyatkozunk a Lélekre, a prófétálás rendes karimájával élünk. A Szentírás nemcsak a jövő előrejelzését nevezi így (ami már rendkívüli karizma), hanem az Isten nevében adott buzdítást, irányítást is. Amikor ez betekintést jelent Isten misztériumaiba, a bölcsesség szavának, amikor konkrét eligazítást ad, az ismeret szavának szoktuk nevezni; ha pedig nyelveken szólásból indul ki, a nyelvek értelmezéséről beszélünk. A nyelvértelmezés rendes adománya nem “fordítás”, mint ahogy a nyelvek rendes adománya sem valódi “nyelv”. A nyelvértelmezés egyszerűen olyan prófétai adomány, amely az előzetes nyelveken szólás nélkül nem jött volna létre, mert annak ihletéséből született. Az adományok megnevezése és használata gyakran átfedi egymást, nem kell mereven elkülönítenünk őket, mert a Szentírás sem teszi ezt. (Lásd pl. 1Kor 14,24-25-öt, ahol “prófétálás” néven van említve az “ismeret szava”.)

Bátran éljünk az érthető beszéd prófétai adományával! “Keressétek buzgón a lelki adományokat, különösen pedig azt, hogy prófétálhassatok” (1Kor 14,1). “Törekedjetek a prófétálásra” (1Kor 14,39). A prófétálás adománya értékesebb a nyelvek adományánál (1Kor 14,5). (Amikor az 1Kor 14-ben negatív megállapításokat olvasunk a nyelvkarizmáról, azok sohasem annak lebecsülését jelzik, hanem a prófétálással való összehasonlítást, ami a prófétálás javára üt ki.) Keressük imádság közben a “belső hangot”, felismerést, látást, és kérjük a Szentlélek vezetését, hogy nyilvánosságra kell-e azt hoznunk. Nem kell teljesen biztosnak lennünk – főképp a kételkedő, habozó alkatú, a szerepléstől húzódozó embernek legyen kezdetben elég a gyönge késztetés is. Nem szükséges jeremiási pózokat magunkra öltenünk, mondhatjuk szerényebben is: “Azt hiszem, Isten azt akarja mondani...” Nem magánkinyilatkoztatásokat adunk, amik rendkívüli próféciák (és igen problematikusak tudnak lenni), hanem egyszerűen engedjük érvényre jutni a Lélek ösztönzéseit beszédünkben. A közösségnek megvan az a feladata, hogy megítélje a próféciákat (1Kor 14,29), visszautasítsa azt, aminek a Szentlélektől való eredetét nem tudja elfogadni, és megerősítse azt, amit Istentől származónak érez. Ahol nincs reakció, az jelezhet bizonytalanságot, de gyakran a prófécia súlytalanságát, közömbösségét jelzi. Bőbeszédű testvérek, vigyázat – emberi tulajdonságainkat a Szentlélek nem küszöböli ki mesterségesen! “A prófétaság lelke aláveti magát a prófétáknak” (1Kor 14,32). Nekünk magunknak kell önkontrollt gyakorolnunk. Legtöbbünknek azonban nem visszafogásra van szüksége, hanem biztatásra. Gyakoroljuk ezt az értékes, építő adományt!

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindez felszabadult játékosságban történik, amelyben az embernek aktív kezdeményező szerepe van. Ha passzívan várjuk, hogy a Lélek használjon bennünket, soha nem fog használni. Cselekedjünk gátlásaink ellenére, kísérletezzünk, próbálkozzunk nagy bizalommal! Ezzel tanúságot teszünk az élő Istenről, aki bennünk működik. Csodálatos légkör alakul ki így: Isten közelségének, a vele történő élő kommunikációnak atmoszférája. A rendes karizmák valódi, természetfölötti ajándékai a Léleknek, és ha eddig nem éltünk velük, a ma esti imaösszejövetelen már élhetünk. “Ha ismernéd az Isten ajándékát!” – mondja Jézus a szamariai asszonynak (Jn 4,10). Nekünk megadatott, hogy ismerjük!

A Lélek forgószelében

Nemcsak a verbális karizmákra, hanem további karizmákra is számíthatunk, ha aktívan átadjuk magunkat a Lélek vezetésének.

A hit karizmája (nem a hit erénye!) lényünknek az a mozdulása, amellyel konkrétan várjuk Isten beavatkozását az adott szituációban. A gondviselésbe vetett általános hit a hit erényéhez tartozik. A hit karizmájában ennél többről van szó: arról az aktusról, amellyel azt mondjuk a hegynek: “Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!” (Mk 11,23). Erre vonatkozik Jézus ígérete: “Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek” (Mk 11,24). Az ilyen imádság a Szentlélek ajándéka, mi csak végrehajtói vagyunk Isten akaratának. Egyszersmindenkorra félre kell tennünk azt az illúziót, hogy imádságunkkal mi mozdítjuk Istent. Ő mozdít minket, már az imádságra is. (Sokan azért nem hisznek a kérő ima hatékonyságában, mert nem tudják, hogy a keresztény imádság a Lélek műve bennünk; azt képzelik, kérvényt nyújtanak be, amelyet egy mennyei hatóság jóváhagy vagy elutasít.) A hit rendkívüli karizmája, amilyen egy csodához szükséges, ritka; de a hit rendes karizmája nélkül egy lépést se tudunk tenni a krisztusi életben.

Az erőmegnyilvánulás karizmája (1Kor 12,10: energémata dünameón, “erők működései”) igen gyakori a karizmatikus összejöveteleken. Rendes megnyilvánulásaihoz tartozik egy olyan hatás, amely szelíden a földre igyekszik dönteni a testet (“Lélekben nyugvás”), továbbá a test remegése, hőérzés vagy egy villamos áramhoz hasonló bizsergés a testben. Az már rendkívüli megnyilvánulás, ha a fellépő erő a levegőbe emel valakit, vagy kiégeti az elektromos hálózatot. Nem kell a külső megnyilvánulásoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, de maga az erő a kereszténység lényegéhez tartozik. “Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből” (1Kor 4,20). Csak erő képes átalakítani az embert, és csak erő tud megküzdeni a gonosszal. “Amikor az erős fegyverrel őrzi a házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb jön, legyőzi őt, elveszi összes fegyverzetét, amelyben bízott és elosztja zsákmányát” (Lk 11,21-22). “Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon” (Lk 10,19). Isten “Szentlélekkel és erővel” kente föl a názáreti Jézust (Csel 10,38), és ha őhozzá tartozunk, így ken föl minket is. “A Szentlélek eljövetele ... erővel tölt el majd benneteket” (Csel 1,8). Életünk a Szentlélek erőterében zajlik, az imaösszejövetelen az isteni erő forgószelében állunk.

A gyógyítás karizmája az egyik legismertebb és legfontosabb erőmegnyilvánulás. Amikor a vérfolyásos asszony megérintette a ruháját, Jézus “észrevette, hogy erő ment ki belőle” (Mk 5,30). Akik róla tanúskodnak, ugyanezzel az erővel teszik: “A betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak” (Mk 16,18). A Szentírás kifejezetten fölszólít bennünket arra, hogy éljünk ezzel az erővel: “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése” (Jak 5,16). Ismét nem szabad abba a hibába esnünk, hogy csak a hirtelen, rendkívüli gyógyulásokat fogadjuk el karizmatikus ajándéknak. Jézussal is megesett, hogy fokozatosan gyógyított meg egy vakot (Mk 8,22-25). A karizmatikus gyógyításairól híres Mahesh Chavda egy alkalommal Haitiben imádkozott egy vak asszonyért, aki az evangelizációnak mind a hét estéjén előre jött imát kérni, földre is zuhant a Lélek ereje alatt, de az első hat este vak maradt, a hetediken viszont meggyógyult és látott. “Uram – kérdezte Mahesh hazafelé a repülőgépen – , nem tudtad volna ezt az asszonyt az első este meggyógyítani?” Később látomásban kapta meg a választ: egy démon, mint egy polip, hét csáppal fogta az asszony fejét. Minden imádkozásnál levált egy-egy csápja. Amikor a hetedik is levált, az asszony meggyógyult. Soha nem szabad Istentől azt kérdeznünk, miért így vagy úgy cselekszik, hanem teljes bizalommal kell kérnünk, és mindjárt utána teljes bizalommal hálát adnunk, akár látjuk az eredményt, akár nem. “Minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé!” (Fil 4,6). Akit Ő csak az örök életben tesz egészségessé, az is meggyógyul. A mi dolgunk az aktív imádkozás és a feltétel nélküli bizalom.

Legyünk aktívak! A karizmatikus imaösszejövetelnek megvannak a csöndes pillanatai, de ezek nem passzitivást jelentenek, hanem a Lélek befogadásának egy nagyon is élő módját. Máskor azonban mozdulnunk és szólnunk kell. “Jön a mi Istenünk és nem hallgat: színe előtt emésztő tűz, körülötte hatalmas förgeteg” (Zsolt 50,3). Át kell adnunk magunkat a Lélek teremtő viharának. A testtartás – kitárt kar, térdre-, sőt arcraborulás – valamint a test mozgása is hozzátartozik az imádás külső kifejezéséhez. Lehet kötetlenül táncolni a Lélekben, ahogy Dávid tette (2Sám 6,14-16; 20-23). Nem a hisztériás szereplésvágyat bátorítjuk, hanem az egészséges szabadságot, amelyben átéljük, hogy Isten cselekszik közöttünk.

Manapság a karizmatikus megújulás köreiben is sok vitát vált ki a Toronto Blessing néven ismert jelenség, amely a Toronto Airport Christian Fellowship gyülekezetről kapta elnevezését, de voltaképpen semmi más, mint a pünkösd-mozgalomban jelentkező manifesztációk nagyon intenzív foka. Az imádkozók a földre esnek, erősen reszketnek, ellenállhatatlanul nevetnek, sírnak, különös hangokat adnak ki. Közben hatalmas szabadulások és testi-lelki gyógyulások mennek végbe. Meggyőződésem szerint a Toronto Blessing lényege jó és a Szentlélektől való. Ahol azonban eltérnek az egészséges keresztény tanítástól, vagy öncélúan keresik ezeket a manifesztációkat, vagy elmulasztják az imaösszejövetel felelős irányítását és mindent kritikátlanul elfogadnak, ott szerephez jutnak más tényezők is, nevezetesen az emberi psziché torzulásai és a gonosz lelkek. Ezért nem kell alaptalannak tartanunk azokat a beszámolókat sem, amelyek szerint bizonyos Toronto-típusú összejöveteleken démonok nyilvánultak meg. A mi közösségünkben a Toronto Blessing mindezideig nem lépett föl. Nincs okunk félni a külső manifesztációktól, inkább bátorítanunk kell azokat. Ügyelünk a harmóniára, a szükséges ellenőrzést nem mulasztjuk el, és mindazért, amit teszünk vagy megengedünk, vállaljuk a felelősséget egyházi elöljáróink előtt is. A lelkek megkülönböztetésének adományáról holnap bővebben szólunk.

Nem mozgunk veszélytelen területen. De még sokkal veszélyesebb lenne, ha homokba dugnánk a fejünket, és nem keresnénk a Szentlélek erejét a világban uralkodó Gonosz hatalmának legyőzésére. Nekünk tanúskodnunk kell arról, hogy Jézus él és diadalmas. Vessük bele tehát magunkat a Lélek forgószelébe! Testvérem, a Lélek nem kényszerít téged. Hatalmad van igent mondani és hatalmad van nemet mondani a Szentlélek benned működő erejére. Ha ma este igent mondasz, az azt jelenti, hogy levonod az eddigiekből a következtetést, és aktívan élni kívánsz a karizmákkal. Isten adni fogja Lelkét, és imaösszejövetelünk pünkösdi viharrá nő.