Amikor reggel fél öt előtt öt perccel megszólal a telefonba beépített ébresztőóra, ezt különösebb lelkesedés nélkül szoktam tudomásul venni. Ködös tudattal merengek tovább az ágyban, reménykedve, hogy mégse igaz. Ám amikor a valódi vekker is nyafogni kezd, ez már a Lelkiismeret Szava. Borzalommal telve nézek farkasszemet a ténnyel, hogy több csöngetés nem lesz, és ha most elalszom, elkésem a saját misémről. Ez a fenyegetés általában elegendő ahhoz, hogy az ágyból a tettek mezejére másszak.

Ki korán kel, maga esik bele.

Ma kutyi, holnap neked.

A Horváth Mihály téren (lánglelkű püspök!), a józsefvárosi nagytemplom előtt, Pázmány Péter szobra áll. Balkezében pásztorbotját lóbálja, jobbkézzel pedig haragosan mutat a sarokba: «Hozzátok már ide azt az esernyőtartót, nem tudom hova tenni a pásztorbotomat.» Bocsánat a persziflázsért; de hát Bajcsy-Zsilinszky Endrét is abban a pillanatában szobrászták le, amikor a parlamentben eszébe jut, hogy otthon az égő gázlángon felejtette a tejet.

Múlt hétfőn történt, de csak most van időm leírni. A Ferenciek terén ügybuzgó hiénák körülvettek néhány fiatalt, azzal a szellemes javaslattal élve, hogy adjanak nekik pénzt a sajátjukból. Ellenkező esetben nemkívánatos fejleményeket helyeztek kilátásba; a kötetlen eszmecsere során a kés is szóbakerült. Az ifjak ellenvetéseknek adtak hangot, mire a találkozó lendületes testgyakorlásba ment át. A rendőrség nagy erőkkel kivonult, és az egész gyalázatos bandát begyűjtötte.

Amikor hívsz, hegyek omlanak, mélységek nyílnak meg; űrként tátong a világ, s az űr túlsó oldalán az Örökimádás templom monstranciája lángol.

Amikor útrakelek feléd, azt érzem, amit a randevúra siető kamasz. Valami hihetetlenül szép vár, a föl nem fedezett titok; bensőm megindul és áhítozik.

Ideírok megint egy részletet Pierre Janelle The Catholic Reformation c. könyvéből:

Korunk fizikája nagyon is tisztában van vele, hogy a részecskeszestruktúra kvantummechanikai horizontja messzemenően túlmutat az észlelt anyagcsomagok matematikai állományán és annak műveleti hátterén. Több kutató egymástól függetlenül leírta azokat a mágneses mezőket, amelyek az agyfolyamatokban és a világűrben ugyanazt a rezonancia-korrelációt mutatják föl.

Tileán, a Csodaszarvas lista helyettes vezérigazgatója, arra volt kíváncsi, mennyire élvezem Vivaldit. Be kellett vallanom, hogy semennyire, mert nem hallgatom. De ígértem, hogy változtatok ezen. Valamelyik héten sikerült is olcsón Vivaldi-lemezekhez jutnom. Többszörösen meghallgattam. Szép a Vivaldi-zene. Nemcsak a Négy évszakot hallgattam meg, hanem egy sor Concertót is, és azok még jobban tetszettek. Kellemes, gömbölyű muzsika. De nem ráz meg. Nincs elementáris ereje.

Vettem, ugyanakkor és ugyanott, két Wagner-lemezt is. Érdekes, Wagnert nem tudom élvezni. Valami torz fenyegetést érzékelek benne; még akkor is, amikor a zene idillikus, ott leselkedik ez a félelmetes zűrmoraj a háttérben. Wagner volt Hitler kedvenc zeneszerzője. Úgy látszik, nagyon más ízlésem van, mint Dolfinak. Nem is lett belőlem diktátor, se tömeggyilkos. Bár még fejlődhetek.

Ahol a lemezeket vettem, a pénztárosnő kéjjel lecsapott az aprópénzemre, amiből már túl sok volt, én meg átengedtem neki készségesen. Mikor azonban következő alkalommal fizetni próbáltam egy szupermarketben, egy ötforintos hiányzott ahhoz, hogy ne kelljen nagy pénzt váltanom. Fiatal (házas?) pár következett utánam a kasszánál, a hölgy volt mögöttem. Látva keresgélésemet, a pultra tett egy ötöst. Meg voltam lepve: «Hogy tudom ezt önnek...» De nem volt más hátra, mint nagyon szépen megköszönni. Mindketten mosolyogtunk.

A szembejövőket kikerülöm. Előfordul, hogy ők is kikerülnek engem. Olyankor összeütközünk.