Szegény embert még a zágis húzza, a gazdagot már az ördög, egyenest a pokolba. Utóbbi gentlemannek én fölmondtam, de a zágis munkálkodik, mint a kurta kocsma cimbalmosa. Persze, hiszen szegény ember vagyok; ma reggel végignéztem szobám bútorain, mindegyik uraságtól levetett holmi, kivéve egy fiókos szekrénykét, amit magam vettem. Kiszállítás közben lelopták egyik gombját, kaptam helyette másikat, de az színben nem egyezik. Úgy teszek, mintha egyezne, ettől vagyok szegény ember.
A zágis tevékenységét a közelmúltban a következő tények jellemezték:
- Flörtöltem egy vérengző háziorvossal (akit azóta lecseréltem megértőbbre, halálközeli élményem így háttérbe szorult);
- közben szétesett a zuhanyozórózsám (a gondnok úr mentette meg az életemet, akinek háromszoros éljen);
- vízvezetékcsöveim bömböltek (azóta az irgalmas szívű Csabiánnak egy szakszerű beavatkozása leállította a hangokat, végeredményben a mosdó tartálya volt a vétkes, nem a bojler);
- közben fűtőtesteim másfél hétig éjjel-nappal zúgtak (ezt őrangyalom állította le, majd egyszer megírom);
- gyomrom, a kedves, ráunt arra, hogy mindig elspórolom a meleg ebédet;
- eheti előadásom diktafonra olvasását háromszor kellett újra kezdenem.
Mindez képet ad a zágis jelleméről, de ma, mondhatom, felülírta önmagát.
Utálok ágyneműt húzni. Azok a gombok nem közönséges gombok, laposak és nem akarnak átjönni a lyukon. Úgy érzem magam, mint egy vakmerő halász, akinek hálójában a tengeri szörnyek legszörnyebbike, a paplan vergődik. Hol itt domborodik, hol ott kunkorodik, becsavarodik, keresztbe áll a huzatban, sarkai más csücsökbe hatolnak, mint ahol a helyük van. „A mélység szörnye fen reám agyart” – mondom Luciferrel. No, csak a színpadival. A valódinak, mint említettem, fölmondtam.
Más kérdés, hogy ő nem mondott le. Ragaszkodik hozzá, hogy naponta ellene mondjak.
Ezt nem tudom elviccelni, TALAKE. Harc van.
