Pilinszky János Gótika c. verse így hangzik:

A csúszó-mászó, belefeledkezve
vállra omló hajadba, figyeli
romolhatatlan, veszendő tökélyed.

A senki néz.
A semmi néz.
Az ízeltlábú nézi a napot.
A tört, a gyűrt, a szaggatott
a kereket, lángolót, mozdulatlant.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.

Első reakciónk: groteszk ez, elején a csúszómászóval és végén a templommal. Az eleje a női szépség dicsérete, egy lány vállra omló hajába belefeledkező valakivel... A költővel, hiszen ő mondja ezt, megszólítja a lányt, jelen van. Önmagát érzi csúszómászónak, alsórendű lénynek a lány tökéletes szépsége előtt. Sőt, ezt fokozva, ízeltlábúnak és senkinek–semminek mondja magát.

A fokozásba azonban beleszól egy ellentét: „romolhatatlan, veszendő tökélyed”. A tökély romolhatatlan, mert tökély, mert véglegesen érvényes érték. A szépség visszavonhatatlan. De ugyanez a tökély veszendő, mert egy teremtmény tökéletessége, egy széteső, pusztulásra ítélt valóságé, egy halandóé. A Kreatúra paradoxona ez.

A Kreatúra könyörög,
leroskad, megadja magát.
A Kreatúra, Az-Ami
könyörög, mutatja magát.

(Pilinszky: Nagyvárosi ikonok)

A teremtmény örök értékek hordozója, de tört-gyűrt-szaggatott, körülhatárolt valóság, Az-Ami, szemben Isten határtalan, töretlen, gyűretlen és teljesen ép valóságával, véges a végtelennel, relatív az Abszolúttal szemben... A bűntudatos féreg, szemben a kerekkel, lángolóval, mozdulatlannal... Az-Ami, szemben Az-Aki-Van csipkebokorként lobogó jelenlétével. Az ízeltlábú nézi a napot.

A nap az istenség. Lángoló tökéletességébe nézünk, mint a pogány napimádók, de minden műveleti terv nélkül, hogy a Titkok Titkát befolyásoljuk. Ebben különbözik a Biblia Istenének imádása a pogány imádástól. Itt az első és utolsó szó is Istené. Pilinszky vallásossága feltétlenül mágia-mentes. Megsemmisülten áll az Abszolút előtt, ám ez a megsemmisülés nem törli a teremtményt, csak áttetszővé teszi, relativizálja. A szép lány végig jelen van a versben. A szimbólum, szemben az allegóriával, nem tűnik el, hogy átadja helyét a jelentésnek. Mikor a jelentést többé-kevésbé világosan felfogtuk, a szimbólum továbbra is megtartja önálló életét, mintegy egybeolvadva jelentésével. A madár fiaihoz allegória: a madarak eltűnnek, mikor megjelennek a költők. De a Disznófejű Nagyúr szimbólum, birkózni kell vele, még aztán is, hogy megértettük: a Tőkéről van szó. Vagy Kungl György szurikátái plasztikai valóságok, hegyimacskák maradnak, ha látjuk is, hogy emberi helyzeteket és érzelmeket fejeznek ki.

A szimbólum egybeolvad jelentésével. A szép lány egybeolvad Istennel, akinek jelenlétét vállra omló hajával kifejezte. Most minden egy.

De ez nem őseredeti egység. Amit olvasunk, nem monizmus. Nagyon is érzékeltetve volt a végtelen különbség teremtmény és Teremtő között, ahhoz, hogy valami problémamentes, egyszerű egységet tételezzünk föl. Minden úgy egy, hogy „együtt van” és „egybeolvad”. Egybeolvadni csak az tud, ami kettő. A lángoló nap úgy foglal bennünket egységbe saját mozdulatlanságával, hogy közben állandó mozgásban vagyunk feléje. Ez ugyanaz a paradoxon, mint a „romolhatatlan” és a „veszendő” paradoxona a vers elején. Őseredeti egység helyett őseredeti paradoxon, a teremtettség paradox volta. A csúszómászó, az ízeltlábú paradoxona.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.

Ősi gondolat, hogy a templom a világmindenség kicsinyített mása. Pilinszky is fejtegeti ezt, prózában is. A gót templom ég felé szökellő csúcsívei a mindenség hódolatát képviselik a Teremtő előtt. A templom nem a Teremtő, a szép lány nem az Isten. De most minden egy. A költő fölépítette templomát, féregből és rajongásból.