Szent Juan Diego történetét elbeszélem
Beszélő sas c. írásomban. Itt a történetet föltételezem, csak azt mondom el, mivel ragad meg az indián személyisége. (Emléknapja: december 9.)
Szeretem gyermeki engedelmességét. Halálos beteg nagybátyjához akar papot hívni, de a Szűzanya azt mondja neki, menjen a püspökhöz. És ő megy a püspökhöz.
Szeretem indián makacsságát. Nem engedik be a püspökhöz, de ő ott marad és várakozik. A Szűzanya azt mondta, hogy menjen a püspökhöz, tehát be kell jutnia a püspökhöz. Bejut, és jön a Jel.
Szeretem őszinte alázatát. „Én egy senki vagyok, egy vékony kötél, egy alacsony létra, a farok vége, egy falevél.” Isten éppen ezért választotta őt. Nem szégyell térdenállva beszélni a püspökkel, nem szégyell sírva könyörögni neki. Győz. A szelídeké lesz a föld.
Szeretem misztikus istenszomjúságát. Már pogány korában vallási elmélyülésben él. Isten „nincs messze egyikünktől sem”. Az evangéliumban ráismer Istenre. Nem zavarja, hogy árulónak tartják, amikor megkeresztelkedik. Mint a guadalupei szentély őre, szemlélődésben teljesül be.
Szeretem kommunikációját. A tények nyelvén beszél az indiánokkal, és azok hisznek neki. Nem érvekkel győzi meg őket, önmagát adja, amikor az Üzenetet adja.
Beszélő sas. Jelentéktelenségében félelmetes emberi nagyság rejtőzik, és a földreszállt menny.