Mit szeretek Juan Diegóban?

Szent Juan Diego történetét elbeszélem Beszélő sas c. írásomban. Itt a történetet föltételezem, csak azt mondom el, mivel ragad meg az indián személyisége. (Emléknapja: december 9.)
 
Szeretem gyermeki engedelmességét. Halálos beteg nagybátyjához akar papot hívni, de a Szűzanya azt mondja neki, menjen a püspökhöz. És ő megy a püspökhöz. 
 
Szeretem indián makacsságát. Nem engedik be a püspökhöz, de ő ott marad és várakozik. A Szűzanya azt mondta, hogy menjen a püspökhöz, tehát be kell jutnia a püspökhöz. Bejut, és jön a Jel.
 
Szeretem őszinte alázatát.  „Én egy senki vagyok, egy vékony kötél, egy alacsony létra, a farok vége, egy falevél.”  Isten éppen ezért választotta őt. Nem szégyell térdenállva beszélni a püspökkel, nem szégyell sírva könyörögni neki. Győz. A szelídeké lesz a föld.
 
Szeretem misztikus istenszomjúságát. Már pogány korában vallási elmélyülésben él. Isten „nincs messze egyikünktől sem”. Az evangéliumban ráismer Istenre. Nem zavarja, hogy árulónak tartják, amikor megkeresztelkedik. Mint a guadalupei szentély őre, szemlélődésben teljesül be.
 
Szeretem kommunikációját. A tények nyelvén beszél az indiánokkal, és azok hisznek neki. Nem érvekkel győzi meg őket, önmagát adja, amikor az Üzenetet adja.
 
Beszélő sas. Jelentéktelenségében félelmetes emberi nagyság rejtőzik, és a földreszállt menny.