„Engem ez meggyőz, de őt nem. Mit mondjak neki?” Ez a jellegzetes igény újból és újból ismétlődik, jóllehet egyszer már tiltakoztam ellene. Akik hiába próbálnak meggyőzni valakit álláspontjának tarthatatlan voltáról, megpróbálják átterhelni frusztrációjukat a szakemberre vagy éppenséggel az egyházi hatóságokra. Utóbbival rettentően nehéz helyzetbe hozzák az egyházi hatóságot, mert az nem teheti meg, amit én teszek, hogy lerázom magamról az egészet. A hatóság kénytelen foglalkozni a kérdéssel, amit többnyire úgy old meg, hogy átterheli a problémát egy teológusra, és így aztán egyetlen ember véleményén múlik a hatóság állásfoglalása, mely vélemény természetesen vagy helyes, vagy helytelen. Vagyis ott vagyunk, ahonnan elindultunk, mert az egész így kezdődött: „X atya azt mondta, hogy...” – ámde „Y atya azt mondta, hogy”. X atya és Y atya egyaránt tekintély, így a teológiai problémát az dönti el, X vagy Y atya van-e jobban bevágódva a hatóságnál. Volt idő, amikor az ariánus püspökök igen jól be voltak vágódva, és a katolikus püspököket száműzetésbe küldték... A tanulság: az egyházi hatóságnak csak egy teológiailag jól kiérlelt kérdésben szabad tekintéllyel állást foglalnia, különben többet árt, mint használ. 

E zsákutcák elkerülésére azt szoktam ajánlani az érdekelteknek, hogy a célszemély meggyőzésére ne vitával, hanem imával törekedjenek. Általában nincsenek elragadtatva ettől a javaslattól, pedig ez a megoldás. A célszemélyt nem azért nem győzik meg az érvek, mert az érvelésben hiba van, hanem azért, mert nem akarja elfogadni az igazságot. Az igazság vágya helyett a hazugság atyja irányítja az ilyen embereket. „E világ istene elvakította értelmüket” (2Kor 4,4). Az elvakított értelmet hiába bombázzuk érvekkel. E világ istenét kell bombázni, hogy kimozduljon hadállásából.

Az első világháborúban alakult ki a hosszadalmas lövészárokharc jellegzetes hadviselési formája. Amelyik fél a farkasszemet néző lövészárkok vonalát át akarta törni, először tüzérségi pergőtüzet indított, hogy az ellenfél állásait meggyengítse, aztán szuronyrohamra küldte gyalogságát. Azóta persze változott a hadviselés, de mi maradjunk ennél mint hasonlatnál. Érvelésünk szuronyrohama előtt először az imádság nagyerejű pergőtüzére van szükség, hogy romboljuk a „fejedelemségek és hatalmasságok” állásait. Ha a pergőtűz elmarad vagy felületes, szuronyrohamunk vissza lesz verve. Az ellenséges szellemi hatalmakat csak legyőzni lehet, meggyőzni nem. „A mennyek országa Keresztelő János napjaitól mostanáig erőszakot szenved, és az erőszakosak ragadják el azt” (Mt 11,12). „Harcunkkal leromboljuk a terveket, és minden magasságot, amely Isten ismerete ellen fölemelkedik, és fogságba ejtünk minden értelmet, Krisztus iránt való engedelmességre” (2Kor 10,4-5).  

Rejtő Jenő hatalmas írói erővel ábrázol egy jól előkészített szuronyrohamot Bradley Tamás visszaüt c. regényében:

Füst, láng és sárfelhő borított el mindent. A megsemmisítő zárótűz egyetlen állandó dördülésbe olvadt össze. Özönlő füst, cikázó tűz és végítéleti sivítás, búgás, robaj pokoli kakofóniája zengett.

Aztán a francia árkokból kétezer szurony nyomult fel egyszerre...

  Aztán. Nem a szuronyrohammal kell kezdeni.