Amikor Jézus megalapította Egyházát, testvéri közösséget akart. Hie­rarchikus szolgálatok léteznek az Egyházban az Úr akaratából, de ezek valóban szolgálatok, s a pápa is “Isten szolgáinak szolgája”. A feudalizmus – amelyen az Egyháznak a középkorban át kellett men­nie – a fejlődés legitim állomása volt, de ma már ki kell lépnünk belőle.

Az Egyház a közös imádság szubjektívabb formáit is elfogadja. Eze­ket meg kell különböztetnünk a liturgiától, a hivatalos istentisztelettől. A karizmatikus megújulás során született meg az olyan imaösszejövetel, amelynek résztvevői szabadon engednek a Szentlélek egyéni ösztönzéseinek: kötetlenül egyszerre imádkoznak, nyelveken szólnak, bibliai helyeket olvasnak föl, prófétálnak, kezüket fölemelik, fölállnak, letérdelnek, arcra borulnak, nyelveken énekelnek, Lélektől indítva táncolnak stb.

A Zsoltárok könyvében az ószövetség Istent imádó énekeinek szövege található. Jézus és az apostolok is énekelték a zsoltárokat, sőt Jézus a kereszten is zsoltárt imádkozott.

Ezután elénekelték a zsoltárt és kimentek az Olajfákhegyére (Mt 26,30).

A szentmisében konszekrált (megszentelt) kenyér Jézus Krisztus va­lóságos teste, a konszekrált bor az ő valóságos vére.

Mivel Jézus föltámadt, teste tartalmazza vérét és vére együtt van testével, vagyis mind a kenyér, mind a bor alakjában a teljes Jézus van jelen.

A Szentlélek Isten önajándékozásának személyes valósága. Neki tu­lajdonítjuk a hit világosságát és az isteni szeretet befogadását. A Szentlélek pünkösdi ajándéka erőt jelent a húsvéti misztérium kom­munikálására. A Szentlélek elnyerése nem csupán hitben megragadott láthatatlan valóság, hanem tapasztalat is.

Az imádás – mint láttuk – az isteni szentségnek kijáró feltétlen oda­adás, Isten mindent meghaladó fölségének szabad elismerése. Az imádás természetfölötti megvalósulása azt jelenti, hogy a Fiú isteni élete, az Atyának való feltétlen odaadása lesz a mi életünk is. A Szentlélektől átjárt, megistenült emberi életnek lényegét teszi ki ez az odaadás: az Atya ingyenes önajándékozására szeretetben adott vá­lasz.

Halálunk óráján kell végső harcunkat megvívnunk a sátánnal. Halá­lunk pillanatában mindnyájan ítéletre kerülünk. Aki kész, annak nem kell várnia: végleg egyesül Istennel.

Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része (Zsid 9,27).

Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban (Lk 23,43).

Az Egyház egy része a földön él (zarándokegyház), más része a mennybe való belépésre válik alkalmassá a tisztítótűzben (szenvedő egyház), harmadik – és remélhetően a legnagyobb – része azonban már a mennyben van, és a szent angyalokkal együtt boldogan látja Isten arcát (megdicsőült egyház). Ez a három rész szent közösséget alkot a Szentlélekben.

A Szentléleknek a hívő közösségben történő érzékelhető megnyilvá­nulásait karizmáknak, lelki adományoknak nevezzük.