Hétfő, gyóntatni kell. Megyek a Királyi Pál utcán. Egyszercsak — nyekk!!! — beleáll a fájás a derekamba. Nem veszem nagyon komolyan, de attól még van. Minden lépés fáj. Lelki szemeimmel már látom magamat görnyedten, a derekamat fogva, azzal a szép nyavalyával, amit költőien Hexenschußnak, boszorkánylövésnek neveznek. Na, mondok, azt azért mégse. Elmégy, krampusz, Jézus nevében, de azonnal ám, mert semmi kedvem sokáig vacakolni. És elmegy! Hipp-hopp, nem fáj a derekam.

Csodálkozol, TALAKE, hogy a démonnak tulajdonítom a Hexenschußt?

Joggal kérdezed azt is: mi van akkor, ha nem használ az ima, pedig vívjuk a harcot vitézül?

Tegnap a fogklinikán a Szomáliai Madárka páciense, egy nyolcvankét esztendős műszerész, mihelyt beülepedett a fogorvosi székbe, bejelentette: «A héten kiszenvedtem.» Kár, hogy a barna tündér nem érti a magyar nyelv árnyalatait, így nem is sejtette, hogy egy jó karban lévő hullát kezel. Azt akarta mondani az öregúr, hogy megbűnhődte a múltat s jövendőt, annyit fájt a foga. Könyörülj rajta, Csodálatos.

Az a szép, az a szép, akinek a foga ép. Lám az enyém, lám az enyém elkészült. Ahogy megígérték. Búcsú Tündérországtól!

Bár tartottam tőle, hogy az új fogsorral nehezen tudok majd artikulálni, nem így lett. Este már úgy szónokoltam, mint egy nagy. Pedig vállaltam volna, hogy nevetséges leszek. Uram, Gyönyörűm, szívem Szerelme, ezt is elengedted nekem? Olyan jó vagy, hogy az már túlzás, kényeztetés, pazarlás. Boldog vagyok, nem cserélnék senkivel. Bűneimet ma szentgyónásban eldobtam, Te itt vagy bennem, hova legyek örömömben?

Hétfőnként gyóntatok az Alkantarai Szent Péter templom gyóntató helyiségében, délután négytől este fél nyolcig. Izgalmas, felvillanyozó szolgálat; de a gyónások közti szünetekben fárasztó is, hiszen szűk helyen kell ülni három és fél óra hosszat. (Előfordul, hogy kimegyek egyszer a mosdóba, máskor azt se.) Sok őszinte bűnbánó jön, őket szolgálni üdítő élvezet, mély, szinte rajongó tiszteletet és szeretetet érzek irántuk. A Gyönyörű ilyenkor ujjong bennem, a démonok között pánik van.

Délben miséztem a Margit-szigeten; a kántor úr, aki lappangó zeneszerző, új ordináriumot komponált; továbbá köszöntöttük a sekrestyés asszonyt, aki Erzsébet, s így, ha nem jön közbe semmi, napokon belül elsöprő erővel kitör a névnapja. Igyekszem hazafele; november második felében vagyunk, de az idő olyan fantasztikusan enyhe, hogy nem kellett nagykabátot vennem. Ifjonti hölgyek, akik frusztrálva érzik magukat, ha nem látszik ki a ruhából a hasuk, most véres kardként hordozhatják körül köldöküket.

A Fogpótlástani Klinikán ketyeg az időzített bomba: kedden azt mondták, két hét múlva megkapom a fogsoromat. (Utána majd tanulhatok beszélni.) Yaffa tündérleány színsorozatot ragadott, tükörben mutogatta a fogazatomat, hogy válasszak megfelelő színt. No hiszen, nem vagyok én filmsztár. Mondtam, hogy elfogadom az ő választását; ennek örült. S mindezt a ködös Albion szép nyelvén. Nem is tudom, miért csinálok úgy, mintha tudnék angolul. Yaffa belement a játékba, most már csak akkor beszél velem magyarul, ha nem értem az angolját.

Miért érzem jól magamat a klinikán?

Egy Koloána (ezt a kifejezést használja a szakirodalom a nőnemű Koloánokra) írja a Hagiosz listán:

Újabban misézem is, gyóntatok is a Ferenciek terén, az Alkantarai Szent Péter templomban. (Email-jóbarát kapta a templomigazgatói funkciót. Hasznos ez az Internet.) Utána gyalog szoktam hazamenni, hogy tornáztassam a lábamat, amely meg-megdagad az ülő életmódtól.