A húsvéti misztérium döntő változást eredményezett az ember egzisztenciális helyzetében. A bukott ember előtt megnyílt a bűntől való szabadulás és az Istennel való egyesülés lehetősége.

Az ember sokkal tartozott nekem a létért, melyet neki ad­tam, amikor a saját képemre és hasonlatosságomra megteremtettem őt. Köteles volt dicsőíteni engem; ő azon­ban elvette tőlem a dicsőséget és önmagának akarta adni: így áthágta a parancsot és ellenségemmé lett: Én azonban alázatosságommal szétromboltam büszkeségét: megaláztam magam és magamra vettem emberi természeteteket, erővel kiragadtalak az ördög rabszolgaságából, és szabaddá tette­lek benneteket. És nemcsak szabaddá, hanem, ha jól meggondolod, az isteni és az emberi természet Krisztusban létrejött egysége által az ember most Istenné és az Isten emberré lett. (Sienai Szent Katalin, XIV. sz.)

Ez radikális fordulat, új szövetség, amelynek az ószövetség csak elő­képe és árnyéka volt. A húsvéti misztérium megszüntette a különbséget az ószövetség választott népe és a “népek” (gojim) kö­zött.

Kívül álltatok Izrael életformáján, a szövetségekből s ígé­reteiből idegenként kizárva, remény híján és Isten nélkül éltetek a világban. Most azonban ti, akik “távol” voltatok, Krisztus Jézusban “közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő, a mi békességünk, a kettőt eggyé forrasztotta, és a kö­zéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében, a törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel érvénytelenítette. Mint békeszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel keresztha­lála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához (Ef 2,1218).

Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézus­ban (Gal 3,28).

Azok a zsidók, akik nem fogadják el Jézust Messiásnak, továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy kizárólag ők alkotják Isten népét. Ál­láspontjuk szerint Jézus nem lehet Messiás, mert a megváltás még nem történt meg, a világ nem ment keresztül döntő változáson. Egyre kevésbé nevezik azonban Jézust csalónak vagy hamis prófé­tának. Vannak zsidók, akik caddikot, karizmatikus tanítót látnak benne, a zsidó nép nagy fiát, bár nem a megtestesült Istent. Meg­jelent azonban a történelem színpadán a messiási zsidóság is: olyan zsidó közösségek, amelyek tagjai hisznek a megtestesülésben és a megváltásban, ezért meg is keresztelkednek, anélkül, hogy a zsidó vallási gyakorlatot emiatt föladnák. A keresztényzsidó pár­beszéd a holokauszt után fájdalmasan nehéz feladat, de a katolikus Egyház komolyan törekszik rá.

A keresztény hit szerint a megváltás megtörtént, mert a megfeszített és föltámadt Jézus hívő befogadása alapvető változást, új teremtést hoz. A hit által Krisztus lakik szívünkben (Ef 3,17), a hívő engedel­messég révén belénk költözik az Atya, a Fiú, és a Szentlélek (Jn 14,1517.23), Isten templomai leszünk.

Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az (1Kor 3,17).

Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek (Jn 15,5).

Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem (Gal 2,20).

“Már nem én, hanem Krisztus”: ez a változás jellemzi a húsvéti misztériumban újjászületett embert. A változás annyira gyökeres, hogy bibliai szóval “az isteni természetben való részesedésnek”, az egyházatyák szavával “megistenülésnek” nevezzük. Jézus Krisztus­ban az isteni és emberi természet szétválaszthatatlan egysége jött létre, amelybe hitünk révén mi is bekapcsolódhatunk.

Benne lakik testi formában az istenség egész teljessége, s benne lettetek ennek a teljességnek részesei (Kol 2,9).

Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek (2Pt 1,4).

Isten ember fiává lett, hogy az ember Isten fiává váljon. (Szent Iréneusz, II. sz.)

Az emberek istenek lesznek és Isten fiai, a por a dicsőség­nek olyan magas fokáig magasztaltatott fel, hogy már dicsőségben és istenségben egyenlő lett az isteni termé­szettel. (Nikolasz Kabaszilasz, XIV. sz.)

A Krisztusban megújult emberi egzisztencia
a teljes Szentháromság bennünk lakását,
az embernek
az isteni természetben való részesedését, megistenülését jelenti.

Ezt a megistenülést nem szabad úgy érteni, hogy az Isten és ember közötti végtelen különbség megszűnik vagy elmosódik. Korunkban a New Age mozgalom azt hirdeti, hogy “a Vízöntő korában” az em­ber mindinkább tudatára ébred a benne rejlő isteni adottságoknak és az istenséggel való egységének. Megfelelő módszerekkel ezt ér­vényesítve, korlátlan lehetőségeket valósít meg. Ez a panteizmus valójában démoni hazugság és kísértés: “Olyanok lesztek, mint az istenek” (Ter 3,5). A teremtmény nem azonos a Teremtővel, és saját erejéből nem is emelkedhet fel hozzá. Alázattal el kell ismer­nie: “Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1Kor 15,10).

A megistenülés nem tesz egyenlőségjelet Isten és az ember közé, ha­nem azt jelenti, hogy Isten saját lényét és életét közli az emberrel, miközben az ember ember marad. Ez a Szentlélek műve, aki – mint az Atya és a Fiú személyes szeretete, ölelése, egyesülése – egységet hoz létre a különbözők között.

Amikor napnyugtakor egy ház ablaküvegei egészen ragyo­góvá és vörössé válnak, mert visszaverik a Nap sugarait, attól még nincs több Nap. Csak egy Nap van, de mindegyik ablaküveg, ha jól van elhelyezve, visszaverheti a fényét, és olyanná válhat, mint egy kis Nap. Az a fény, amelytől mindegyik ablaküveg ragyog, nem az üvegtől ered és nem is az övé. Az egyetlen Napból származó egyetlen fény teszi mindegyik ablaküveget a Nap képévé. Éppígy mindegyik ember úgy helyezkedik el a hit által, hogy ott megkapja Is­ten Fényét, a Szentlelket, akit Krisztus küld neki. Ettől az isteni Fénytől ragyog tehát, az egyetlen Isten “isteníti át” vagy “teszi istenivé”, aki neki adja magát, megvilágítja, átjárja, átitatja fényével, átalakítja Szentlelke jelenlétével. Ez az Újszövetség, vagyis az Isten és az ember egyesülése. Az emberré lett Isten Istent adja a benne hívő embernek. (Krisztus közöttünk 145. o.)

Hitvalló Szent Maximosz (580662) erre alkalmazza azt a hasonlatot, hogy amikor a tűz átjárja a vasat, az tűzzé válik, de ugyanakkor természete szerint vas marad. Ezzel a pél­dával szokták a görög atyák érzékeltetni az átistenült természet állapotát. (U. o. 101. o.)

A megistenülés állapota az istengyermekséggel vagy kegyelmi álla­pottal azonos, és mindig együtt jár a (legalább csírájukban meglévő) természetfölötti cselekvési képességekkel (belénk öntött erények, a Szentlélek hét ajándéka). Nem szükségképpen jár együtt azonban a hit, remény és szeretet hősies fokával, az életszentséggel. Miközben az újjászületett ember lelkében hordozza a megistenülés csíráját, ta­pasztalja a “régi ember” rossz hajlamait és lázongását az új, isteni élet ellen. Ezért számolnia kell a bűn valóságával és az ismételt bűn­bánat szükségességével is.

Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezet­jük félre, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor (Isten), mivel jó és igazságos, megbo­csátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket (1Jn 1,89).

A megkeresztelt ember, ha halálos bűnnel elveszítette a kegyelmi ál­lapotot, nem keresztelkedhet meg még egyszer, mert a keresztség eltörölhetetlen jegyét egyszer s mindenkorra megkapta. Őt az apos­tolok utódai, a püspökök vagy presbiterek (áldozópapok) ősi gyakorlat szerint egyszerűen visszafogadják az Egyház kegyelmi kin­cseinek közösségébe. Ennek természetesen előfeltétele a bűnbánat és a jövőre vonatkozó jó elhatározás, valamint a kiszabott elégtétel el­végzésének szándéka. Ilyenkor a püspök vagy presbiter a Jézus Krisztustól kapott apostoli hatalommal él.

Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s aki­nek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20,23).

Mai egyházfegyelmünk szerint a bűnvallomás és a bűntől való föl­oldozás négyszemközti gyónás keretében, a legszigorúbb titoktartás pecsétje alatt történik. A biztosan elkövetett és még föloldozásban nem részesült halálos bűnöket fajta és szám szerint meg kell ne­vezni a gyónásban. Ha a bűnt elfelejtettük, a föloldozás érvényes, de a bűnvallomást a következő gyónásban pótolni kell. A bocsá­natos bűnöket is nagyon hasznos meggyónni, bár nem okvetlenül szükséges. A gyakorlatban a hívőnek körülbelül háromhetenként érdemes gyónnia, hogy a hitetlen társadalomban a kísértésekkel szemben helyt tudjon állni, és Isten boldogító közelsége el ne hal­ványodjék benne.

A megkeresztelt ember bűneinek
a püspök vagy presbiter által
Isten nevében történő
elengedése a bűnbocsánat szentsége.

Ha valakinek nincs módjában gyónni, de Isten iránti szeretetből komoly elhatározással megbánja bűneit, és eldönti, hogy adandó alkalommal meg is gyónja azokat, megkapja bűnei bocsánatát, és visszanyeri az elveszített kegyelmi állapotot (tökéletes bánat, contritio). A bánatot nem érezni, hanem akarni kell: “Bocsáss meg, Uram. Ezentúl mindenek fölött akarlak szeretni.” Hasonló módon szerez bűnbocsánatot az őszinte bánat a protestáns kereszténynek, aki jóhiszeműen nem tud a gyónás szükségességéről.

A megistenülés tehát nem kész tökéletességet jelent, hanem az élet­szentség útját, amelyen fokrólfokra alakulunk át Isten tökéletes, tündöklő képmásává.

Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek (1Tessz 4,3).

Mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által (2Kor 3,18).

A bukott emberi egzisztenciát bizonytalanság, félelem, elhagyottság, gőg, versengés, agresszió, fegyelmezetlenség, kapzsiság, kéjvágy, öncélúság, tehetetlenség, hamisság jellemzi. Az újjáteremtett egzisz­tenciában ezek helyébe hit, remény, szeretet, alázat, testvériség, békesség, önuralom, nagyvonalúság, tisztaság, kreativitás, kompeten­cia és hűség lép. Ezeket a megújult vonásokat azonban nem kifejlődött állapotban kapjuk meg a Szentlélektől, hanem kibontako­zásra váró csíraként. Fokozatosan át kell tehát alakulnunk, “levetve a régi embert” és “felöltve az újat”.

Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig (Kol 3,910).

Az alábbi táblázat tizenkét egzisztenciális alapterületen mutatja be az ember újjáteremtését.