Jézus öntudatos emberként járt a földön, tekintéllyel lépett föl, nyugodt magabiztossággal tanított és cselekedett. Biztonságát az Atya folytonosan megtapasztalt szeretetéből merítette. Ugyanakkor így szól hozzánk: “Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és aláza­tos szívű” (Mt 11,29). Alázata három dologban nyilvánul meg:

[1] Totális függés az Atyától:

Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki kül­dött (Jn 4,34).
Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig (Fil 2,8).

[2] A szolgálat vállalása az emberekkel szemben:

Én, az Úr és Mester megmostam lábatokat (Jn 13,14).
Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak (Mt 20,28).

[3] A bántalmak nagylelkű elviselése:

A főpapok és az írástudók kezére adják az Emberfiát (Mt 20,18).
Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját (Iz 53,7).

A bukott emberi egzisztenciát kényszeres önállítás, gőg jellemzi. Az újjáteremtett egzisztencia mindenestül tudatosan Istentől függ, ezért alapbeállítottsága az alázat.

A keresztény alázat nem negatív énkép. Önmagunk gyalázásával a Teremtőt bántanánk meg, aki saját képére alkotott bennünket. A megváltott ember Isten kedves gyermekének öntudatával járkel a világban. Örvendező biztonsággal tartozik Istenhez. A depresszió a negatív énképen alapuló kedélybetegség, amiből a kereszténynek az Atya szeretetének elfogadása segítségével ki kell gyógyulnia. A keresztény alázat a függés vállalása. Mint teremtmények, minde­nestül relatív, Istentől függő lények vagyunk; mint bűnösök, Isten ingyenes irgalmából kaptunk bocsánatot; mint társas lények, füg­günk egymástól; mint Jézus követői, szolgálatra vagyunk hivatva; mint a Megfeszített sorstársainak, bántalmazás, kereszt a részünk, s nekünk jóval kell viszonoznunk a rosszat.

Az alázat relativitásunk vállalása, Istentől és embertársainktól való függésünk elfogadása.

Az alázat a krisztusi egzisztencia nélkülözhetetlen alapvonása, nem pedig valamilyen kifinomult csúcsteljesítmény. Imádás lehetetlen alázat nélkül, márpedig a keresztény szeretetben foglalt feltétlen odaadás Istennel szemben csak az imádással indokolható. Tehát a szeretet, az erények “formája”, az alázatban gyökerezik. Ugyanúgy a hit és a remény is mindenestül Istenre alapoz, vagyis függést vállal.

Az alázatnak ritkán vannak külön cselekedetei. Alapbeállítottságról, egzisztenciánk átfogó attitüdjéről van szó. Vajon önmagunktól vagy mástól vagyunk azok, amik vagyunk? A keresztény úgy döntött: – Mástól! – , és boldogan pihen ennek a Másnak kimondhatatlan jelenlétében, amitől senki meg nem foszthatja. Ebben az alapállásban hisz, imádkozik, dolgozik, szeret.

Az alázatnak az Úr félelme a gyümölcse, a gazdagság, a di­csőség és az élet (Péld 22,4).

A krisztusi alázatnak meg kell nyilvánulnia Istennek való teljes alá­vetettségünkben, az Egyház és a polgári társadalom elöljáróinak való engedelmességünkben, a családban, iskolában, munkahelyünkön, kö­zösségünkben tanúsított szolgálatkészségünkben, bírálatok elviselésében, hibáink beismerésében, elgondolásaink feladására való készségünkben, bántalmak és igazságtalanságok nagylelkű elszenvedésében.

vétkezünk, ha

• azt hangoztatjuk, hogy ki vagyunk zárva Isten sze­retetéből;

• lázadunk Isten döntései ellen;

• önkényesen felülbíráljuk elöljáróink intézkedéseit;

• mindenáron saját kiválóságunkat igyekszünk iga­zolni;

• túlzottan ragaszkodunk saját akaratunkhoz;

• azt akarjuk, hogy mindenki velünk foglalkozzék;

• lenézünk, lekezelünk másokat;

• húzódozunk a szolgálattól;

• nem viseljük el a bírálatot;

• nem akarunk tanulni másoktól;

• hibáinkat nem vagyunk hajlandók beismerni;

• fölöslegesen kritizálunk;

• kudarcot, megbántást, igazságtalanságot nem va­gyunk készek elfogadni.

Az élet egyik leglényegesebb vetületéről van szó. Szinte minden nap ér bennünket valamilyen megaláztatás. A keresztény attitüd egészséges és reális. “Ha éppen ezt a bűnt nem is követtem el – szokta mondani Avilai Szent Teréz, amikor rágalmazták – , más bűneimmel éppen eléggé rászolgáltam, hogy így vélekedjenek ró­lam.” Egyszer olyan pap miséjén vett részt, aki éppen az ő új alapítása ellen prédikált. Nővére, aki vele volt, majd elsüllyedt a szégyentől, és félve pillantott Terézre. Nem akart hinni a szemé­nek: Teréz mulatott az egészen, alig tudta visszafojtani a nevetést... Ez Isten alázatos gyermekeinek szabadsága. Ugyanez a Teréz meg­ható alázattal tudott bocsánatot kérni, ha egy fiatalabb nővére megbántódott valamelyik figyelmeztetésétől. Ha pedig ő kapott szemrehányást, habozás nélkül így szólt: “Ebből is láthatja, milyen hitvány teremtés vagyok!”

Kapcsolataink megújulása: a testvériség

A bukott ember önző, önmagát tekinti mércének. A másik embert magához méri: az lehet számára kedves, hasznos, közömbös, terhes, ellenszenves, vagy akár gyűlölet tárgya, ellenség. A kölcsönös önzés a versengés viszonyába hozza az embereket egymással: a másik nye­resége az én veszteségem. A megújult szív számára viszont Isten a mérce. Ő pedig, aki maga a Szeretet, minden embert szeret: “Fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). A “társ”, a “másik”, akit Isten saját képmására teremtett és Fia vére árán megváltott, a megújult szívből szeretetet vált ki.

Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást (Jn 13,34).

Miután lelketeket az igazságnak engedelmeskedve már megtisztítottátok az őszinte testvéri szeretetre, figyelmesen szeressétek egymást, szívből (1Pt 1,22).

Ha valaki azt állítja, hogy: “Szeretem az Istent”, de test­vérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a paran­csot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is (1Jn 4,2021).

Testvér szoros értelemben az, aki Isten gyermekévé újjászületett. A kereszténynek azonban a nemhívőben, sőt az üldözőben is potenciális testvért kell látnia, hiszen Isten azt is hívja az üdvösségre. A keresz­tény testvéri szeretet tehát kiterjed hittestvérekre, másvallásúakra, nemhívőkre, minden embertársunkra; kiterjed az angyalokra, az üd­vözültekre, a tisztítótűzben szenvedőkre is.

A gonosz lelkekre és a kárhozottakra nézve azonban “új szívünk” sem jelentheti az üdvösség akarását, mert új szívünk igent mond szabadságukra, még annak ellenére is, hogy azt végérvényes dön­téssel Isten ellen fordították, és vele saját üdvösségüket folyamatosan megakadályozzák. (Őket ilyen értelemben szeretjük.) Isten is igent mond teremtményei szabadságára, még ha ellene for­dulnak is, mert a szeretet nem kényszeríthető ki (ebben rejlik az örök kárhozat lehetősége).

Jézus azonosult az emberekkel, a bűnösökkel is. Amikor embertár­sunkra Jézust követve feltétel nélkül igent mondunk, őrá mondunk igent.

Az Atya ... azt akarja, hogy minden emberben felis­merjük és igazán szeressük Krisztust, a mi testvérünket, nemcsak szóval, hanem tettel is, így téve tanúságot az igazságról. (2. vatikáni zsinat: Gaudium et Spes 93.)

A keresztény testvéri szeretet nem érzelem, hanem a másik személy javának komoly akarása. Ezért az ösztönös ellenszenv vagy a másik részéről elszenvedett megbántás nem teszi lehetetlenné. A szeretet nem is humanizmus, nem egy kívülálló jóindulata. Egész lényünket kell nyújtanunk benne, ajándékká kell válnunk a másik számára.

Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért (Jn 15,1213).

Ez az odaadás Istenből táplálkozik, a Szentlélek gyümölcse (Gal 5,22).

A testvéri szeretet önmagunk Istenből táplálkozó odaajándékozása a másik személynek.

A szeretet természetes formáit – általános emberiesség, családi köte­lék, barátság, hazafiság – az evangélium nem számolja föl, hanem egyrészt relativizálja (vö. Mk 3,33: “Ki az én anyám és rokonom?”), másrészt a megistenülés szférájába emeli, megtölti természetfölötti tartalommal. Hozzájuk tesz azonban még két fontos szeretetformát: a keresztény közösségben megélt testvéri szeretetet, amelynek különö­sen intenzívnek kell lennie, és az ellenségszeretetet.

A testvéri szeretetről nem szükséges írnom, hiszen Istentől tanultátok, hogy egymást szeressétek (1Tessz 4,9).

Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel (Lk 6,27).

A keresztény szeretet feltétel nélküli, mint Isten szeretete. Konfliktus esetén nem teszi föl a kérdést: “Melyikünk a hibás?”, hanem aktívan keresi a kiengesztelődés útját.

• Ha a másiknak problémája van velem:

Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat (Mt 5,2324).

• Ha nekem van problémám a másikkal:

Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négy­szemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet (Mt 18,15).

A kiengesztelődés nem érzelmek dolga, hanem elhatározásé és a Szentléleké. Ha készek vagyunk megbocsátani, és ezt a készséget Jézus nevében naponta megújítjuk, érzelmeink – bár eleinte lázon­ganak – Isten kegyelmével előbbutóbb követik akaratunkat. A keresztre feszítőiért imádkozó Jézus képessé tesz bennünket arra, hogy szeressük bántalmazóinkat.

A szeretet szolgál. Jézus követése szolgálat. Fő területei: a hivatási munka, a család, a társadalom, az egyházi közösség, a kívülállók evangelizációja és a karitatív tevékenység.

A szeretet értékeli a másikat. Nem ítélkezik a személyről, mert nem ismeri rejtett mentségeit. Hajlamos a jót föltételezni.

Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! (Mt 7,1)

Vétkezünk a testvéri szeretet ellen, ha

• lenézünk, megvetünk, megítélünk, gyűlölünk, bán­talmazunk másokat;

• teljes közönyt tanúsítunk mások iránt;

• haragot tartunk, neheztelést tűrünk meg szívünk­ben, vonakodunk egy elkövetett megbántást jóvátenni;

• elmulasztunk segíteni mások szükségében, ha mó­dunkban áll;

• mások bűnében részt veszünk: tanáccsal, rábeszé­léssel, csábítással, paranccsal, kényszerítéssel, egyetértéssel, segítséggel, cinkossággal, köteles följelentés elmulasztásával (ezek az ú.n. idegen bűnök – a bűn fajtáját is meg kell neveznünk a gyónásban, de a bűntársat nem).