Az emberek egymásra vannak utalva, szándékaik viszont gyakran összeütköznek. A társadalom egységes rendjét a bukott egzisztencia állapotában pusztán meggyőzéssel nem lehet elérni. Innen a hatalom erőszakos eszközei: gumibot, sortűz, bilincs, akasztófa – sztrájk, pol­gári engedetlenség, fegyveres fölkelés. Az emberi történelem az erőszak története. Jézus ugyanakkor másfajta hatalmat hirdet és tanú­sít: “Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld” (Mt 5,5). Jézusból szelíd, isteni erő árad, amely képes visszafordítani a letartóztatására kiküldött templomőrséget: “Még sohasem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél!” (Jn 7,46). Amikor pedig úgy tetszik az Atyának, Jézus kész kiszolgáltatottá válni és elszenvedni az erőszakot. Péter kardhoz nyúl (emberileg nagyon logikusan), de Jézus rámutat, hogy az erő­szak belső logikával újabb erőszakhoz vezet: “Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26,52). Tanítványait az üldözés és igazságta­lanság elviselésére buzdítja: “Ne álljatok ellent a gonosznak” (Mt 5,39). Győzelmét a kereszten aratja, a tehetetlenség állapotában, s föltámadása után Szentlelkét adja tanítványainak, hogy ők is a sze­retet békés hatalmával hódítsanak.

Szélsőséges álláspont szerint a kereszténység minden erőszakot száműz, a keresztény nem lehet rendőr vagy katona (pacifizmus). Másik szélsőség szerint a keresztények nyugodtan hadat viselhetnek egymás ellen, föltéve, hogy gyűlölet nélkül ölik egymást; egyesek evangéliumi kötelességnek tartják a társadalmi igazságosság forra­dalmi megvalósítását. A szélsőségek helyett a keresztény realizmusnak képviselnie kell az evangéliumi békesség és szelídség elvét, de összhangban az evilági helyzet által ránk rótt emberi felelős­ségekkel, amilyen például a gyöngék, a kiszolgáltatottak megvédésének kötelessége.

Pacifisták többek között Jehova tanúi, a nazarénusok és a katoli­kus eredetű Bokormozgalom követői.

A nazarénusok közössége a svájci Samuel Heinrich Fröhlich, volt református lelkész működésével vette kezdetét a XIX. század 30as éveinek elején. Intenzív megtérésélmény párosul benne a Szent­írás betű szerinti értelmezésével és szigorú erkölcsi felfogással. Két magyar ácslegény 1839ben Svájcból hazatérve ismertette meg a nazarénus tanokkal az eredetileg katolikus Hencsei Lajos laka­toslegényt, aki a magyar nazarénus közösség alapítójának tekinthető. A nazarénusok csak a felnőttkeresztséget fogadják el, elutasítják az esküt és a fegyveres szolgálatot. Vezetőiket egyházi szolgáknak nevezik. Hagyományaikat elkötelezetten őrzik, csak egymás között házasodnak.

A Bokormozgalom Bulányi György piarista atya működése nyo­mán a magyarországi kommunista diktatúra évtizedeiben kifejlődött, lényegét tekintve racionalista irányzat. “Jézus nem ismerte kultúrkörünknek az ismeretanyagra vonatkozó hármas differenciálását. Azt, hogy bizonyos dolgokat csak hinni lehet, de tapasztalni és kikövetkeztetni nem!” Bulányi atya tanítását mind a magyar Püspöki Kar, mind a Hittani Kongregáció kifogásolta, a Bokormozgalom azonban a szubjektív lelkiismeretet a Tanítóhivatal fölé helyezi.

A “Ne ölj” törvénye az Ószövetségben a gyilkosság tilalmát jelenti, nem a halálbüntetés vagy a hadviselés elutasítását. Az Újszövetség nem új tilalmat tesz ehhez, hanem új szempontot: az irgalom szem­pontját. Amikor Jézus a házasságtörő asszony megkövezését megakadályozza, nem kérdőjelezi meg elvben a mózesi törvény által kiszabott halálbüntetés jogosultságát (Jn 8,111). Jézus másfajta ereje relativizálja az erőszakot.

Maga a Szentírás tanúskodik arról, hogy aktív katonákat minden to­vábbi nélkül fölvettek az ősegyházba (ApCsel 10,2448; 16,2534). Szent Pál nyíltan elismeri a római birodalom pallosjogát (Róm 13,35). Az ősegyháznak inkább azért voltak aggályai a keresztények katonai szolgálatával kapcsolatban, mert a katonaság pogány kultu­szokat gyakorolt (Tertullianus: A koszorúról).

Alapelvek az erőszakkal kapcsolatban:

• Minden embernek joga van életéhez, testi épségé­hez és személyes szabadságához; ez az emberi személy méltóságából következik.

• Az élethez, testi épséghez, személyes szabadsághoz való jog nem abszolút; másképp Isten maga sem rendelkezhetne életünk fölött. Indokolt esetben ez a jog föláldozható vagy korlátozható.

• A társadalomra súlyosan veszélyes bűncselek­ménnyel az ember eljátszhatja jogát a személyes szabadsághoz, testi épséghez, vagy éppen az élet­hez. (Az előzőből következik.)

• A fentiekből belátható, hogy jogtalan támadóval szemben a szükséges mértékben erőszakkal is sza­bad védekezni. Elvben elképzelhető jogos háború.

• Az ártatlan élet szándékos kioltása önmagában rossz. Semmiféle körülmény nem teheti megenge­detté. (Az “ártatlan” szó itt nem bűntelent jelent, hanem olyan személy életét, aki nem játszotta el jogtalan támadással vagy rendkívül súlyos bűn­cselekménnyel az élethez való jogát.) Az abortusz, eutanázia és öngyilkosság önmagában bűnös és elvetendő, a körülmények nem igazolhatják.

Az ártatlan élet szándékos kioltása minden körülmények között megengedhetetlen bűncselekmény.

• A jogos önvédelem és igazságos háború feltétele:

• a) valóban nagyon súlyos rossz elkerülésére szol­gáljon;

• b) csak végső szükségben nyúljunk hozzá, amikor már nincs más eszköz;

• c) kizárólag az okvetlenül szükséges mértékben al­kalmazzuk;

• d) gyűlölet nélkül hajtsuk végre;

• e) ne okozzon nagyobb rosszat, mint amit elkerül.

• A totális háború, amely válogatás nélkül pusztít, önmagában rossz és minden körülmények között tilos. (Pl. polgári lakosság bombázása.)

• Az erőszakról való lemondás jogos és dicséretes lehet, de csak ha nem sérti mások jogait. (A gyön­gék és védtelenek megoltalmazása kötelesség. A kormányok kötelesek fenntartani a közrend és a társadalom biztosítására szükséges fegyveres erő­ket, másképp kiszolgáltatnák a védtelen polgárokat a bűnözőknek vagy erőszakos hódítóknak.)

• A katonai szolgálat megtagadását indokoló lelki­ismereti tényező a hívő katolikusnál nem lehet a katonáskodás elvi elutasítása, hanem csak konkrét erkölcsi körülményekben gyökerezhet. Az állam vi­szont tartozik méltányosan bánni azokkal a polgáraival, akik erkölcsi meggondolásból nem hajlandók fegyvert fogni.

• A békére törekedni kötelesség. Ez nem pusztán az erőszakos konfliktusok kerülésében áll, hanem olyan emberi kapcsolatok megteremtésében, ame­lyek egymás jogainak tiszteletéhez és közös értékek kialakításához vezetnek.

Az Egyház támogatja egy olyan nemzetközi rend fölépítését, amely érvényesíti az emberi jogokat az egész földön, és kiküszöböli a hábo­rús konfliktusokat. Ugyanakkor illúziók nélkül szemléli az emberi szívet, amely a maga megosztottságával és egyensúlyzavaraival a történelem végéig feszültségek forrása lesz.

Amilyen mértékben bűnösek az emberek, olyan mértékben fenyeget a háború réme, és ez így is marad Krisztus eljö­veteléig. Amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, és így legyőzik a bűnt, olyan mértékben kudar­cot vall az erőszak is. (2. vatikáni zsinat: Gaudium et Spes 78.)

Jézus tanítványai a békesség emberei,
akik tisztelik az emberi személy jogát az élethez,
a személyi szabadsághoz és a testi épséghez.

Az emberi személy élethez való jogának semmibevételét az abor­tusz gyakorlata fejezi ki leginkább. A magzati élet szándékos kioltása önmagában súlyos bűn, semmivel nem igazolható. A kö­rülmények – még ha saját egészségének, vagy akár életének megmentése forog is kockán – nem jogosíthatják föl az anyát arra, hogy az Istentől rábízott életet halálba taszítsa. Az abortusz elkö­vetőit az Egyház kiközösítéssel bünteti, amely alól csak a püspök vagy az arra meghatalmazott pap adhat feloldozást. (A kiközösítés nem az Egyházból zár ki, hanem az egyháztagsággal járó jogok gyakorlásából.) Ennek célja az, hogy felhívja a figyelmet a magzat­gyilkosság bűnének súlyosságára és az elkövetők felelősségére. Az anyaméhben halálra adott magzatok vére Istenhez kiált, vádolva képmutatóan “humánus” kultúránkat, amely irtóháborút visel a védtelen életek sokasága ellen. A keresztények részéről az abortusz puszta kerülése nem elegendő. Egyik legfontosabb felelősségünk, hogy fölébresszük az emberek lelkiismeretét ebben a tragikus kér­désben. Lényeges itt, hogy az embert abban a távlatban szemléljük, amelybe Isten helyezte: az örök élet távlatában. Az anya, aki élete árán hozza világra gyermekét, örökké él a vértanúk társaságában, Isten dicsőségében. A gyermek, aki talán vakon vagy nyomorékon születik, csak a múló életben lesz fogyatékos: a föltámadásban a megdicsőült test tökéletes épségét fogja élvezni.

Olyan orvosi beavatkozás, amely lényegénél fogva gyógyító jellegű és az anya megmentésére szükséges, akkor is indokolt lehet, ha in­direkt módon a magzat halálát okozza. Ilyenkor a kettős következmény (duplex effectus) erkölcsi elve érvényesül. Pl. méhen kívüli terhesség esetében az amúgy is életképtelen – talán már nem is élő – magzatot a petevezeték egy részével együtt eltávolítják (vasectomia). Ennek következménye kettős: a súlyos belső vérzés­től fenyegetett anya megmenekül, a magzat – ha még életben volt – meghal. A vasectomia nem abortusz.

Ugyanígy, miközben az eutanázia erkölcsileg mindig elfogadha­tatlan, szélsőséges esetben (pl. gyógyíthatatlan rák nagy fájdalmakkal) a kettős következmény elvének megfelelhet olyan fájdalomcsillapító adagolása, amely egyúttal indirekte az életet is megrövidíti.

Vétkezünk, ha

• mások életében, egészségében, testi épségében sa­ját hibánkból kárt teszünk;

• erőszakos megoldást keresünk ott, ahol békés meg­oldás lehetséges;

• fegyvert használunk (akár parancsra is) olyan hadjáratban, amelynek jogtalanságáról meg va­gyunk győződve;

• túszok kivégzésében, polgári lakosság elleni fegy­veres akcióban (akár parancsra is) részt veszünk;

• kínzásban közreműködünk;

• művi abortuszt végzünk, végeztetünk, okozunk, támogatunk, helyeslünk, elfogadunk;

• eutanáziához folyamodunk, azzal egyetértünk;

• öngyilkosságot kísérlünk meg;

• nem törekszünk békességre környezetünkben és a társadalomban.