A hitben kiszolgáltatjuk magunkat Isten szavának. A Szentlélek ke­gyelmének hatására szabad elhatározással befogadjuk azt az isteni önközlést, amelynek teljessége Jézus Krisztus. A hit mindig alázatot foglal magában, mert engedelmességet jelent egy teljesen át nem lá­tott, maradéktalanul nem kontrollálható szólításnak. Ugyanakkor a hit megszabadít a bizonytalanságtól, abszolút bizonyosságot hoz létre gondolkodásunkban, mert szilárdsága nem a mi véges értelmünkön, hanem az Igazság Lelkének tévedhetetlenségén alapul. Ez a Lélek az Egyházban működik hozzáférhetően, ezért a hit szükségképpen enge­delmességet jelent az Egyháznak is. Találkozásunk az Igével – azaz Jézussal – elvileg nem történhet légüres térben, hanem csakis abban a természetfölötti szociális térben, amelyet Egyháznak nevezünk.

A krisztusi hit
önmagunk kiszolgáltatása
Isten történelmi önközlésének,
amely Jézus Krisztusban lett teljessé,
és az Egyházban jut el hozzánk.

“Tévedhetetlenségnek”, “csalatkozhatatlanságnak” nevezzük az Egyház hitének abszolút bizonyosságát, amely a Szentlélektől és nem emberi forrásból származik. Ez a sajátság megvan a hívők összességének hitében (amennyiben közösségben vannak a püspö­kökkel és a pápával), a püspökök végérvényes jellegű közös hitbeli tanításában (amennyiben közösségben vannak a pápával), és ma­gának a pápának végérvényes jellegű (“ex cathedra”) tanításában. Másképp nem lehetne biztosan tudni, hogyan értsük helyesen az isteni szót, és a hazugság lelke erősebbnek bizonyulna az Igazság Lelkénél.

A csalatkozhatatlanságnak a hitre és erkölcsre vonat­kozó tételek meghatározásában az isteni Megváltó akarata szerint meg kell lennie az ő Egyházában. A csalatkozhatatlanság addig terjed, ameddig az isteni ki­nyilatkoztatás tartalma (depositum); ezt pedig szentül meg kell őrizni és hűségesen ki kell fejteni. (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 25.)

A hívők összessége a Szentlélek kenetét kapta (vö. 1Jn 2,20.27), és így nem tévedhet meg hitében. Ezt a kiváltsá­gos tulajdonságát akkor nyilvánítja ki, az egész népben meglévő természetfeletti hitérzék birtokában, amikor – “kezdve a püspöktől a legjelentéktelenebb világi hívőkig” (Szent Ágoston) – kifejezi általános egyetértését a hit és erkölcs dolgaiban. (Lumen Gentium 12.)

Az egyháznak ígért csalatkozhatatlanság megvan a püspö­kök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja legfőbb tanítói tisztét. (Lumen Gentium 25.)

A püspökök különkülön nincsenek ugyan felruházva a csalhatatlanság előjogával; mivel azonban a földkerekségre szétoszolva is megőrzik egymás között és Péter utódával a közösségi kapcsolatot, azért, ha a hit és erkölcs dolgairól hivatalos tanításukban ugyanazt a tételt tekintik végérvé­nyesen kötelezőnek, akkor csalatkozhatatlanul hirdetik Krisztus tanítását. Még nyilvánvalóbban így van ez, úgyhogy hívő engedelmességgel kell ragaszkodni annak döntéseihez. (Lumen Gentium 25.) ami­kor egyetemes zsinatra egybegyűlve az egész Egyház számára tanítják és bírálják el a hit és erkölcs kérdéseit,

A csalatkozhatatlanság megvan a római pápában, a püs­pöki kollégium fejében tisztsége folytán, valahányszor végérvényesen meghatároz és kihirdet egy hittani vagy er­kölcstani igazságot, mint az összes keresztények legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben (vö. Lk 22,32). Döntéseiről tehát méltán mondhatjuk, hogy megmásíthatatlanok, mégpedig önmagukban véve, nem az Egyház hozzájárulása következtében. E döntéseit ugyanis a Szentlélek támogatásával terjeszti elő, melyet Szent Péter személyében megígért neki az úr. Döntései emiatt nem szorulnak mások jóváhagyására és nem tűrnek fellebbezést bármi más ítélőszékhez. Ilyenkor ugyanis a római pápa nem mint magánszemély nyilvánít véleményt, hanem mint az egyetemes Egyház legfőbb tanítója fejt ki vagy véd meg valamely katolikus hitigazságot: benne egyedülálló módon van meg az Egyházat magát megillető csalatkozhatatlanság karizmája. (Lumen Gentium 25.)

Mindeme döntésekre válaszul sohasem maradhat el az Egyház hozzájárulása ugyanennek a Szentléleknek műkö­dése következtében. (Lumen Gentium 25.)

A tévedhetetlen tanítás a hit abszolút bizonyosságával rendelkezik. Lehetséges azonban nem tévedhetetlen, ám kötelező egyházi taní­tás is, amelyhez a hívőnek vallásos hozzájárulással kell ragaszkodnia (belsőleg is, nem csupán külső engedelmességgel). Ez a hozzájárulás gyakorlati bizonyossággal történik, ami az élet legtöbb területén elég. Nem zárja ki a tévedés elméleti lehetőségét, de kizárja a tévedés indokolt félelmét.

Amikor a püspökök a római pápával közösségben taníta­nak, mindenkinek úgy kell tisztelnie őket, mint az isteni és katolikus igazság tanúit; a hívőknek pedig egyet kell érte­niük azzal a nyilatkozattal, amelyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő, és vallásos, oda­adó lelkülettel kell ragaszkodniuk ahhoz. Ezt az akarati és értelmi engedelmességet különösképp meg kell adni a ró­mai püspök hivatalos tanítói tisztének, még akkor is, ha nem “ex cathedra” beszél. (Lumen Gentium 25.)

Voltak kötelező, bár nem tévedhetetlen döntések hit dolgában az Egyház történetében, amelyek utólag ténylegesen tévesnek bizo­nyultak (pl. Galilei elítélése a föld forgásának tana miatt, vagy a Pápai Biblikus Bizottság döntései bizonyos szentírási könyvek ke­letkezésével kapcsolatban). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hívő tetszése szerint felülbírálhatja a nem tévedhetetlen egyházi tanítást. Saját gyakorlati bizonyosságú, noha nem tévedhetetlen meggyőződésünkhöz is ragaszkodnunk kell lelkiismeretünk szerint, pl. műszaki kérdésekben. Hit dolgában a Tanítóhivatal az Egyház Szentlélektől áthatott struktúrájában elfoglalt vezető helyénél fogva “felülírja” egyéni vélekedéseinket, és ezzel biztosítja a hit egysé­gét.

Megtörténhet, hogy valakinek valóságos krisztusi hite van, de an­nak egyházi dimenzióját nem látja helyesen. A jóhiszemű tévedés azt eredményezi, hogy amit kifejezetten vall, az ellentétben van hitének bennfoglalt, burkolt tartalmával. Nincs szó tehát arról, hogy a kevésbé jelentős hitigazságok elfogadása nem szükséges az üdvösségre, hanem arról, hogy akik valóban megkapták az üdvö­zítő hit kegyelmét, burkoltan minden hitigazságot elfogadnak, még ha kifejezetten nem ismerik is mindegyiket. Ezért lehetséges a dogmafejlődés is, ami nem a dogmák megváltoztatását jelenti, ha­nem a hit gazdag tartalmának fokozatos kibontását a történelemben.

Az egyetemes zsinatok az Egyház fontos tanító szervei. Egyetemes­ségüket nem a világ valamennyi püspökének tényleges jelenléte, hanem összehívásuk vagy utólagos elfogadásuk egyetemes jellege révén nyerték. Ennek mindig döntő eleme a pápa jóváhagyása.

Az eddigi egyetemes zsinatok:
I. egyetemes vagy 1. nikaiai zsinat (325);
II. egyetemes vagy 1. konstantinápolyi zsinat (381);
III. egyetemes vagy efezusi zsinat (431);
IV. egyetemes vagy khalkédóni zsinat (451);
V. egyetemes vagy 2. konstantinápolyi zsinat (553);
VI. egyetemes vagy 3. konstantinápolyi zsinat (680681);
VII. egyetemes vagy 2. nikaiai zsinat (787);
VIII. egyetemes vagy 4. konstantinápolyi zsinat (869870);
IX. egyetemes vagy 1. lateráni zsinat (1123);
XI. egyetemes vagy 3. lateráni zsinat (1179);
XII. egyetemes vagy 4. lateráni zsinat (1215);
XIII. egyetemes vagy 1. lyoni zsinat (1245);
XIV. egyetemes vagy 2. lyoni zsinat (1274);
XV. egyetemes vagy viennei zsinat (13111312);
XVI. egyetemes vagy konstanzi zsinat (14141418);
XVII. egyetemes vagy firenzei zsinat (14381445);
XVIII. egyetemes vagy 5. lateráni zsinat (15121517);
XIX. egyetemes vagy trentói zsinat (15451563);
XX. egyetemes vagy 1. vatikáni zsinat (18691870);
XXI. egyetemes vagy 2. vatikáni zsinat (19621965).

Nem minden egyetemes zsinat egyforma fontosságú. A trentói és a két vatikáni zsinatnak az újkori egyháztörténelemben kiemelkedő jelentősége van. Ugyanakkor az is fontos tény, hogy az első nyolc egyetemes zsinatot mind keleten, mind nyugaton elismerik. A ké­sőbbieket az elszakadt keleti keresztények nem tartják egyetemesnek, hanem csak a nyugati egyház zsinatának. A katoli­kus Egyház is fájlalja a tényleges egyetemesség hiányát, de az egyetemesség elvi meghatározásánál abból indul ki, hogy az Egy­ház egységében döntő szerepet játszik Péter szolgálata. Ezért az “összkatolikus” zsinat, amely a római pápával egységben lévő püs­pököket hívja egybe, jogilag egyetemesnek tekintendő.

Az összes egyház teljes és látható közösségben van, mert az összes pásztor közösségben van Péterrel, s így Krisztus egységében van. A hatalommal és tekintéllyel, melyek nél­kül egy ilyen feladat illúzióvá válna, kell biztosítania Róma püspökének az összes egyház közösségét. Ezen a címen ő az első az egység szolgái között. (II. János Pál: Ut unum sint, 1995.)

Azok a krisztushívők, akik Rómától a 11., illetve a 16. században elszakadtak – ortodox és protestáns testvéreink – az egységnek ezt a biztosítékát jelenleg nem fogadják el.

A keleti és nyugati Egyház történelmileg más fejlődése és külön­féle vitái 1054ben a konstantinápolyi pátriárka és a pápai követ közötti nyílt szakításig, kölcsönös kiközösítésig vezettek. Innen számítjuk a keleti egyházszakadást, amely azt jelenti, hogy az or­todox és a katolikus egyházak jelenleg nincsenek a hit és az egyházfegyelem teljes egységében. Mindazonáltal az ortodoxok ér­vényesen szolgáltatják ki a szentségeket, püspökeik és papjaik valódi apostolutódok. Az ortodox egyház csak az első nyolc egye­temes zsinatot fogadja el, mert azokon még a római egyház és a keleti egyházak egyaránt résztvettek. Azóta tartott pánortodox zsi­nataikat nem tekintik egyetemesnek. Számos katolikus tanítást nem fogadnak el, bár a közösen vallott hittételek száma lényegesen nagyobb. Ma már közeledni igyekszünk egymáshoz. Az 1054es kikö­zösítést VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1965ben ünnepélyesen visszavonta. Azok az ortodoxok, akik ké­sőbb Rómához csatlakoztak hit dolgában, de sajátos liturgiájukat és egyházfegyelmüket megtartották, alkotják ma a katolikus Egy­ház keleti rítusait. Ők a latin rítusúakkal teljesen egyenrangú és jogú katolikusok.

A XVI. században – kezdve 1517. október 31–től, Martin Luther első fellépésétől – nyugaton is egyházszakadás jött létre, amely hit dolgában sokkal radikálisabb különbségeket teremtett. Ezt nevez­zük, egyházait protestáns egyházaknak. Fő ágai a lutheri és a kálvini reformáció, melyek követőit Magyarországon evangélikusoknak és reformátusoknak hívjuk. (Vigyázzunk az an­gol evangelical jelzőre: ez nem evangélikust, hanem evangéliumi keresztyént jelent, ami irányzat, nem egyház. Az evangélikusok ottani neve Lutheran.) A reformáció alaptanítása, hogy a hit tar­talmának egyetlen forrása a Szentírás. (Önellentmondó tan, mert a Szenthagyomány nélkül azt se tudhatnánk, mely könyvek alkotják a Szentírást.) A protestáns testvérektől sokkal nagyobb távolság választ el bennünket tanítás dolgában, mint az ortodoxoktól. A di­alógus azonban megkezdődött velük, és máris vannak eredményei. reformációnak

A szakadás sajnálatos tény, amely nem Isten akaratából, hanem a mindkét oldalon fönnálló emberi gyarlóság miatt következett be. Fontos tanítása a katolikus Egyháznak, hogy a Szentlélek különvált testvéreinkben is működik, és van mit tanulnunk tőlük.

A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít. (2. vatikáni zsinat: Unitatis redintegratio 4.)

A keleti keresztény hagyomány magával hozza az Úr Jé­zusban való hit befogadásának, megértésének és megélésének sajátos módját. Ilyen értelemben az egészen közel áll a Nyugat keresztény hagyományához, amely ugyanabból a hitből él és táplálkozik. Mégis különbözik attól, jogosan és csodálatraméltóan, mert a keleti keresz­tény a maga módján érzi és érti, és ezért eredeti módon éli meg a Megváltóhoz való viszonyát. (II. János Pál: Orientale Lumen, 1995.)

(A protestáns hívők) a Bibliában szemlélik Krisztus életét, különösen halálának és feltámadásának szent titkait, és mindazt, amit az isteni Mester tanított és cselekedett az emberek üdvösségére. Erősen hangsúlyozzák a szent köny­vek isteni tekintélyét, de a miénktől eltérő módon – és egymástól is különbözve – vélekednek a Szentírás és az Egyház viszonyáról. Mindezek ellenére a Szentírás az egy­házközi dialógusban rendkívül jelentős eszköz a mindenható Isten kezében. (2. vatikáni zsinat: Unitatis redintegratio 21.)

Az Egyház nem akarja kizárni a Szentlélek működésének lehetősé­gét azokban az emberekben sem, akik nem vallják a Jézus Krisztusba vetett hitet, sőt esetleg magát Istent is tagadják (Lumen Gentium 16). A súlyos tévedések ellenére, amelyeknek ezek az embertársaink rabjai, a Lélek ott fúj, ahol akar (Jn 3,8). Nem tud­hatjuk, mi játszódik le a lelkiismeret végső mélységeiben. Az üdvösség rendes útja azonban a Jézusba vetett kifejezett hit. Az Egyháznak ezért hirdetnie kell Jézus Krisztust minden népnek.

Isten dicsőségére és mindnyájuk üdvösségének előmozdítá­sára, az Egyház odaadóan karolja fel a missziókat, megemlékezve az Úr parancsáról: Hirdessétek az evangéli­umot minden teremtménynek (Mk 16,15). (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 16.)

A hit mindig a teljes isteni önközlés feltétel nélküli elfogadása, bár nem vagyunk képesek azt maradéktalanul megfogalmazni, sőt előfordulhat, hogy jóhiszeműen félreértjük.

Akinek hitelre méltóan hirdették az evangéliumot, az köteles hinni:

“Aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,16).

Vétkezünk, ha

• elutasítjuk vagy szándékosan kétségbe vonjuk a megismert isteni igazságot;

• a tanítóhivatallal szemben saját fejünk szerint magyarázzuk a hit forrásait;

• engedetlenséggel elszakadunk az Egyház egységétől;

• hitünket könnyelműen veszélynek tesszük ki.

Akinek megvan az alázatos bátorsága, hogy feltétlen hitben valóban kiszolgáltassa magát Istennek, az előtt végtelen távlat nyílik meg. A hitben a valóság megragadásának isteni szintjére lépünk. A hívő is­teni közegben mozog.

Minden lehetséges annak, aki hisz (Mk 9,23).

A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bi­zonyítéka. Őseink ebből merítettek bizonyosságot. A hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett. Ábrahám hitből engedelmes­kedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Hittel telepedett le az ígéret földjére, idegen országban, és sátorban lakott Izsákkal és Jákobbal, akik ugyanazt az ígéretet örökölték. Várta ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd az Isten ter­vez és épít. Sára is a hitében kapta az erőt, hogy előrehaladott kora ellenére anya lehessen, mert hűségesnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. Ezért ettől az egytől, noha már nem volt fiatal, annyian származnak, mint az égen a csillag vagy mint a tengerpart megszámlálhatatlan fövenye. Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette. Készen volt rá, hogy feláldozza egyszülöttét, ő, aki ígéretképpen kapta, és hallotta: “Izsák által lesznek utó­daid.” Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani. Ezért vissza is kapta mintegy előképül. Hi­tükben rejtegették az újszülött Mózest szülei három hónapig, látva, hogy a gyermek szép, és nem féltek a király parancsától. Mózes a hitében tagadta felnőtt korában, hogy a fáraó leányának a fia. Inkább vállalta, hogy az Isten né­pével együtt elszenvedi a sanyargatást, mint hogy a bűn múló előnyét élvezze. A Messiás gyalázatát nagyobb érték­nek tartotta az egyiptomiak kincseinél, mert a jutalommal is számolt. Hittel távozott Egyiptomból, és nem ijedt meg a király haragjától, hanem állhatatosan kitartott, mintha már a láthatatlant látta volna. Hittel keltek át a Vöröstengeren, úgy, mint a szárazföldön, de amikor az egyiptomiak kísé­relték ezt meg, elmerültek. A hit erejéből omlottak le Jerikó falai, azután, hogy hét napon át körüljárták. A bűnös életű Rácháb is a hite folytán nem veszett oda a hitetlenek­kel együtt, mert jó szívvel befogadta a hírszerzőket. Minek folytassam tovább? Kifogynék az időből, ha felsorolnám Gedeont, Bárákot, Sámsont, Jeftét, Dávidot, Sámuelt és a prófétákat, akik a hit erejével országokat győztek le, igaz­ságot osztottak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok torkát tömték be, lángoló tüzet oltottak el, megmenekültek a kard élétől, gyengeségükben erőre kaptak, hősök voltak a hábo­rúban, és megfutamították az ellenség sorait. Asszonyok feltámasztás útján visszakapták halottaikat. Bár ezek a hi­tükről mind bizonyságot kaptak, mégsem nyerték el az ígéretet, mert az Isten nekünk valami jobbat tervezett, nél­külünk nem juthatnak hát el az üdvösségre. Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz min­ket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére: Jé­zusra (Zsid 11,13.812.1719.2327.2935.3940 12,12).

A hitvallások rövid formulák az Egyház hitének összefoglalására. Nevezetes a nikaiakonstantinápolyi hitvallás (a Filioque betoldá­sától eltekintve az ortodox egyházzal való közösségünk alapja), valamint a keresztségi hitvallásból nyugaton kifejlődött ú.n. apostoli hitvallás (ezt keleten nem ismerik, a protestáns testvérek viszont imádkozzák).

Az Apostoli Hitvallás szövege:
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában,
mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban,
az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban;
aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától;
szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra,
harmadnapon feltámadt a halottak közül;
fölment a mennybe,
ott ül a mindenható Atyaisten jobbján;
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben.
Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat;
a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát;
a test feltámadását és az örök életet. Amen.