A teremtés célja Isten dicsősége. Isten akkor dicsőül meg bennünk legtökéletesebb módon, ha boldoggá tesz bennünket. Szándéka az, hogy – amennyiben nem állunk ellen tervének – színrőlszínre látásá­nak közösségébe vezessen minket.

Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre (1Kor 13,12).

Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha meg­jelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van. És mindenki, aki így remél benne, megszentelődik, ahogyan szent ő is (1Jn 3,23).

Nincs is más lehetőségünk, mint vagy a megszentelődés és Isten szín­rőlszínre való látása, vagy a halálos bűn és az örök kárhozat.

Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre (Mt 25,46).

A sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra (Jn 5,2829).

A Szentírás “életnek”, “örök életnek”, “mennynek”, “üdvösségnek” nevezi azt a boldog közösséget Istennel, ami az igazak jutalma lesz. Nem hagy kétséget afelől, hogy kimondhatatlanul nagy örömről, az emberi boldogságvágy minden képzeletet meghaladó beteljesüléséről van szó.

Ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét (1Pt 1,9).

Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor éb­ren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, és megy, hogy kiszolgálja őket (Lk 12,37).

Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik (1Kor 2,9).

Örüljünk és ujjongjunk és dicsőítsük, mert eljött a Bárány menyegzőjének napja. Menyasszonya felkészült. Megada­tott neki, hogy ragyogó fehér patyolatba öltözzék. Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzői lakomá­jára! (Jel 19,79)

Jézus az Üdvözítő, aki megnyitotta nekünk az utat a tökéletes boldog­sághoz: az ő révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához (Ef 2,18). A Jézus halálában és föltámadásában újjáteremtett ember ké­pes Isten közvetlen, örökké tartó birtoklásának választására. Ennek a választásnak tárgya nem valamilyen teremtett jó, amelynek hátteré­ben ott áll a Teremtő, hanem maga a Teremtő Isten, mint az ember legfőbb java.

Az a szabadság, amellyel Isten közvetlen birtoklását választjuk végső célunknak, a keresztény remény.

Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét (Tit 2,13).

Testvérek, Krisztus véréért megvan a reményünk, hogy beléphetünk a szentélybe (Zsid 10,19).

Csak ezzel a reménnyel tehetünk olyan jót, amely a természetfölötti boldogságra vezet. Szabad cselekedeteink erkölcsi üdvösségszerző értékéhez szükséges, hogy

[1] a kérdéses cselekedet tárgya, körülményei és szándéka szerint értékvalósító, azaz jó legyen;

[2] a cselekedet indítéka, megvalósítása és irányulása természetfö­lötti, a Szentlélektől származó legyen.

A tárgyilag bűnös cselekedetet sem a körülmények (“Parancsra tettem!”), sem a szándék (“Kíméletből hazudtam”) nem teheti er­kölcsileg jóvá. A cél nem szentesíti az eszközt.

Miért ne tennék rosszat, hogy jó származzék belőle? – mint némelyek rágalmaznak bennünket, hangoztatva, hogy effélét állítunk. Ezeknek jogos az elmarasztalásuk (Róm 3,8).

A tárgyilag jó cselekedetet még mindig rosszá tehetik a körülmé­nyek (rózsafüzért imádkozni mise közben), vagy a szándék (jótékonykodni hiúságból). Tehát a jó cselekedetnek mind tárgyá­ban, mind körülményeihez képest, mind pedig szándékában helyesnek kell lennie, míg a tárgy, körülmények és szándék közül bármelyik önmagában is megronthatja a cselekedet erkölcsi minő­ségét. Innen az erkölcsi elv: a jóhoz teljes megalapozás kell, bármilyen hiány rosszat szül.

Ha egy cselekedetnek mind jó, mind rossz következménye van, a következő esetben lesz erkölcsileg helyessé: a) maga a cselekedet önmagában jó; b) a belőle származó jó arányos a rosszal (“megéri” megtenni); c) a jó következmény nem a rosszból származik (a cél nem szentesíti az eszközt!), hanem vagy a rossz a jóból, vagy a kettő egymástól függetlenül; d) a cselekvő a rosszat nem szándé­kolja, bár bekövetkezését előre látja. A négy feltételnek együtt kell meglennie. Ez a kettős következmény (duplex effectus) szabálya.

Hogy cselekedeteink megvalósítása természetfölötti legyen, ahhoz mindenekelőtt az istengyermekség állapotában kell lennünk. A természetfölötti jó szándékot nem kell minden esetben tudatosan fölindítanunk, de könnyen elveszíthetjük, ha a teremtett értékek lépnek érdeklődésünk előterébe: ilyenkor előbbutóbb természetes motívumaink szerint kezdünk élni. A napi imádságban tett elhatá­rozás és egyegy fohász (“Jézusom, érted!”) sokat segít abban, hogy a Szentlélek befolyása alatt tevékenykedjünk.

A cselekedetek erkölcsi értékéről alkotott általános ítélet a törvény. Az új szövetség törvénye lényege szerint nem betűkbe foglalt szabály, hanem a Szentlélek kegyelme, amely megkülönbözteti a jót a rossztól, és indít a jóra. (Pünkösd a törvényadás ünnepe.) Mivel azonban a kegyelem emberi képességeinket hatja át, jogos az értelemnek az az igénye, hogy a Szentlélek indításait elvekben, megfogalmazott sza­bályokban általánosítsa. Az ilyen erkölcsi törvények lehetnek

[1] lényegtörvények, amelyek a dolog belső lényegéből, természetéből következnek (más néven: természettörvények, de nem tévesztendők össze a fizikai kémiai biológiai törvényekkel); ezek szükségszerűek és megváltoztathatatlanok;

[2] tételes törvények, amelyek a törvényhozó akaratából állnak fenn; ezek indokolt esetben kivételt tűrnek és megváltoztathatóak. A tör­vényhozó szempontjából felosztjuk őket

a) isteni,

b) egyházi,

c) polgári törvényekre.

Tartalmi szempontból a törvényeket

[1] előíró,

[2] tiltó

törvényekre osztjuk föl.

Ha két törvény ütközik, a magasabb szintűt kell megtartani (sorrendben: lényegtörvény, tételes isteni törvény, egyházi törvény, polgári törvény). Ha két azonos szintű törvény ütközik, a tiltó tör­vényt kell megtartani. Tételes törvény alól kellően súlyos nehézség fölmentést jelent.

Életutunkat csak részben szabályozzák a törvények. Konkrét dönté­seinkben ugyanolyan fontos szerepet játszanak a Szentlélek személyes indításai, amelyek két jó közötti helyes választásra késztet­nek. Ezek követésére jelent természetfölötti készséget a Szentlélek hét ajándéka, amelyeket (Iz 11,23 görög fordítása alapján) így sorolunk föl: bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, jámborság, is­tenfélelem.

Mindenható Isten, Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, te szolgáidnak vízből és Szentlélekből új életet adtál, és meg­szabadítottad őket a bűntől. Urunk, küldd le reájuk a Vigasztaló Szentlelket, és add meg nekik a bölcsesség és az értelem lelkét, a jó tanács és az erősség lelkét, az isteni tudomány és a jámborság lelkét, és töltsd el őket az isten­félelem lelkével, Krisztus, a mi Urunk által! (Bérmáló ima a latin liturgiából)

Azt az erkölcsi értékítéletet, amely az örök üdvösség elérésének esz­közeként mérlegeli cselekedeteinket, keresztény lelkiismeretnek nevezzük. Ennek természetes alapja az ember erkölcsi ítélőképessége, amelyet aztán a Szentlélek természetfölötti szintre emel, és a hit új szempontokkal gazdagít.

A helyes lelkiismeret az igazságon alapul. Kialakítására szükséges a hitben való tájékozottság.

A lelkiismeret nem csupán a cselekedetek önmagukban álló erköl­csi minőségét méri fel, hanem azok jó vagy rossz hatását is. A közeli bűnalkalom (amelyben bűn várható) kerülendő; ha nem ke­rülhető el, imádsággal és óvatossággal távoli bűnalkalommá kell átalakítani (amelyben a kísértésnek való ellenállás várható).

A jóhiszeműen téves lelkiismeret az önmagában vétkes cselekede­tet is alanyilag jóvá és Isten előtt érdemszerzővé minősítheti. Ilyenről azonban csak akkor beszélhetünk, ha valaki komolyan tö­rekszik megismerni a helyes utat, és ennek ellenére, akaratlanul téved. Aki saját “lelkiismeretét” (valójában: gőgjét) önkényesen a Tanítóhivatal fölé helyezi, nem mentes a bűntől.

Az aggályos “lelkiismeret” valójában betegség (kényszerneurózis), amelyben a beteg hamis bűntudattól vezérelve fölösleges bűnval­lomásokkal gyötri önmagát és lelkiatyját, és visszariad az Eucharisztia vételétől. Az aggályosnak tudomásul kell vennie, hogy nem lelkiismerete, hanem egy pszichikai kór kínozza, amelyből csak akkor fog kigyógyulni, ha saját ítéletét alárendeli egy határo­zott lelkivezető utasításainak.

A remény Isten ajándéka számunkra, de egyúttal kötelesség is: ha Isten önmagát ajánlja föl nekünk, nincs jogunk őt visszautasítani. Vétkezünk, ha

• kétségbeesünk üdvösségünk felől;

• nem bízunk abban, hogy Isten a szükséges eszkö­zökről is gondoskodik számunkra;

• Isten kegyelme nélkül, saját erőnkből akarunk célba érni;

• vakmerően bizakodunk Isten irgalmában.

A vakmerő bizakodás bűnét követi el az, aki bűnbánat nélkül él, mert úgy tekint Isten irgalmára, mintha az “járna neki”. Nem vak­merő bizakodás, hogy Istentől gyöngeségünkre megértést, bűneinkre túláradó irgalmasságot remélünk. A tékozló fiú példabe­széde éppenséggel erre bátorít (Lk 15,1132).

A lelki depresszió önmagában betegség, nem bűn. A kétségbeesés veszélyének teszi ki magát azonban az, aki nem száll szembe ezzel a betegségével, mind természetes, mind természetfölötti eszközök­kel.

Szívünk megújulása: a szeretet

A Szentírás azzal fejezi ki az ember újjáteremtését, hogy Isten új szí­vet ad neki.

Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, s minden bálványtól megtisztítalak ben­neteket. Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én Lelkemet oltom belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek, és szemetek előtt tartsátok tör­vényeimet (Ez 33,2527).

A szív a Biblia nyelvén nem az érzelmi világot jelenti, mint gyak­ran a mai nyelvhasználatban. A szív az ember mélye, értékvilágának legbenső magva. Ha az emberi szívről beszélünk, minden elemzésen túli egységben és mélységben ragadjuk meg az ember titkát.

Az újszövetség törvénye nem kőtáblára, hanem az eleven szívbe van írva.

Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Is­tenük leszek, ők meg az én népem lesznek (Jer 31,33).

Az újjáteremtés lényegéhez tartozik, hogy a Szentlélek maga veszi birtokba az emberi szívet. Az emberi személy legalapvetőbb igénye, hogy másik személlyel való kapcsolatban, egymás kölcsönös igenlé­sében bontakozzék ki és teljesedjék be. De a bukott világban ez az igényünk meghiúsul. Csalódnunk kell embertársainkban, akik szeret­nek: a szülői, gyermeki, rokoni, baráti, szerelmi, házastársi kapcsolatok, ha nyújtanak is hiteles szeretetélményt, tökéletlenek, korlátozottak, csalódásokat hagynak bennünk. Ugyanakkor Istent távolinak éljük meg. Ezért a bűn hatalmának kiszolgáltatott ember szíve elhagyatott. A megváltás ezen a téren gyökeres átalakulást eredményez: az ember – bűnös volta ellenére – feltétlen elfogadást kap Istentől, és ezt hittel befogadva magának a Szentháromságnak életébe lép be, az Atya és a Fiú egymás iránti szeretetének részese lesz a Szentlélekben.

Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismerte­tem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen (Jn 17,26).

A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete (Róm 5,5).

“Isten szeretete” elsősorban Isten ránk irányuló szeretetét jelenti.

A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért en­gesztelésül (1Jn 4,10).

Isten ingyenes, feltétel nélküli szeretetének hitben történő megta­pasztalása váltja ki az emberi szívből válaszként azt a szeretetet, amelyet Jézus a Tóra összefoglalásaként, főparancsként meghatároz.

Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! (Mk 12,31; vö. MTörv 6,5 és Lev 19,18)

A szeretet nem érzés, hanem cselekvési készség.

Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat (Jn 14,15).

A szeretet természetfölötti ajándék. Együtt kapjuk a kegyelmi álla­pottal. Elsősorban Istenre irányul, de Isten kedvéért teremtményeire is. A hitet és reményt a szeretet feltételezi, de meg is haladja.

Megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de kö­zülük a legnagyobb a szeretet (1Kor 13,13).

A szeretet feltétlen létigenlés: Istennek mint végtelen jónak önmagáért való akarása, ami egyúttal baráti viszony a teremtéssel.

A szeretet adja meg minden más erény értékét (a skolasztikából származó szóval: a szeretet az erények “formája”, azaz meghatá­rozó eleme). Szeretet nélkül a hit is halott. Amikor a Szentírás a hit üdvözítő erejéről beszél, mindig élő, azaz szeretettől átjárt hitre gondol.

Hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek (1Kor 13,2).

A szeretet a krisztusi élet vérkeringése. A reményben Istent mint saját javunkat akarjuk, a szeretetben viszont önmagáért választjuk őt. A hit és a remény nem marad meg az örök életben: a hitből színrőlszínre látás lesz, a reményből célba érés és birtoklás. A sze­retet azonban ugyanaz marad: Isten önmagáért való igenlése. Tehát már itt a földön is ugyanazzal a szeretettel szerethetjük Istent, mint a mennyben. A szeretet nem eszköz, hanem önérték. A szeretettel megkezdtük mennyei életünket.

A szeretet önmagában elegendő, önmagában és önmagáért kívánatos. Önmagában érdem és jutalom is. A szeretet nem keresi sem okát, sem gyümölcsét önmagán kívül: maga a szeretet gyakorlása a gyümölcs. Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek. (Clairveauxi Szent Bernát, XII. sz.)

meghaltatok, és éltetek Krisztussal el van rejtve az Isten­ben (Kol 3,3).

Az a tény, hogy Istent a Szentlélek kegyelméből szeretni tudjuk, nem jelenti az imádás megszűnését: őrá irányuló szeretetünk mindig imá­dást foglal magában. Az isteni természetben való részesedéssel ugyanis nem szűntünk meg teremtmények lenni.

Nem elég Istent csak közvetve, felebarátainkon keresztül szeretni és szolgálni. Ő személyes szeretetünkre és imádásunk szolgálatára vár. Imádókat keres, akik Lélekben és Igazságban hódolnak neki (vö. Jn 4,23).

Szükséges az imádság (belső ima, szóbeli ima, közös ima, liturgikus ima), az ünnepek tartása, a böjtölés, az áldozatbemutatás (Eucharisztia), valamint egész hétköznapi életünk Istenre irányítása: Mindent Teérted!

Az Eucharisztia különösen fontos módja Isten szerető imádásának: benne a részünkről ajándékozott kenyér és bor Jézus Krisztus ren­deléséből a miséző pap szavára valósággal átlényegül a megfeszített és föltámadt Jézus testévé és vérévé, s ezzel jelenva­lóvá válik közöttünk az Atyának kedves egyetlen golgotai áldozat és vele az új teremtés húsvéti misztériuma (Mt 26,2628; Mk 14,2224; Lk 22,1920; 1Kor 11,2326). A szentmisénszentáldozás). Az átváltozott ke­nyeret (vagy bort, de ez nincs gyakorlatban) imádva a köztünk lévő Istennek hódolunk (szentségimádás, szentségi körmenet). Az Eucharisztia a szeretet szentsége, Isten szüntelen szerető odaadása az ember iránt, és az ember lehetősége, hogy minden képzeletet meghaladó bensőségben egyesüljön Istennel. ebbe kap­csolódunk bele odaadó imádásunkkal. Az átváltozott kenyeret és/vagy bort – Jézus valóságos testét és vérét – titokzatos lelki táplálékként magunkhoz véve, magával Jézussal s benne a teljes Szentháromsággal egyesülünk (

Az Eucharisztia a megfeszített és föltámadt Jézus testének és vérének szentsége a kenyér és bor alakjában.

Szükséges, hogy szívünk osztatlanul az egyetlen Istené legyen.

Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj! (Mt 4,10)

Az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltékeny Isten (MTörv 4,24).

Ne legyenek más isteneid! (MTörv 5,7)

Vétkezünk, ha

• megosztott szívet adunk Istennek;

• bármely teremtményt Isten fölébe helyezünk;

• hanyagok vagyunk Isten imádásában;

• kellő tisztelet nélkül mondjuk ki Isten nevét;

• gyalázzuk Istent (káromkodás);

• szent dolgot méltatlanul kezelünk (szentségtörés);

• pogány vallásokat követünk (bálványimádás);

• mágiával, jövendöléssel, titkos tanokkal foglalko­zunk (okkultizmus);

• a gonosz lelkekkel keresünk kapcsolatot (sátánizmus).

Az Ószövetség minden mágikus gyakorlatot következetesen eluta­sít.

Ne akadjon közted senki, aki fiát vagy lányát arra készteti, hogy tűzön menjen át, aki jövendőmondásra, varázslásra, csillagjóslásra vagy boszorkányságra adja magát, aki bű­bájosságot űz, szellemet vagy lelket kérdez, aki halottat idéz. Mert aki ilyet tesz, utálat tárgya az Úr szemében; az Úr, a te Istened e miatt az utálat miatt űzi el ezeket a népe­ket előled. Légy egészen hű az Úrhoz, a te Istenedhez (MTörv 18,1013).

Az Újszövetség ezt a tilalmat változatlanul fönntartja (ApCsel 19,1819). Az újszövetségi hit lényegesen különbözik a mágiától: a keresztény alázattal fordul a szuverén módon cselekvő Istenhez, míg a mágus kényszeríteni akarja praktikáival az istenséget. A ke­resztény szentségek és szentelmények babonás fölfogása is bűn!

A keleti meditációs módszereket többnyire azzal a megtévesztő jel­szóval terjesztik, hogy alkalmazójuk megtarthatja keresztény meggyőződését. Ténylegesen azonban a meditációs technika a Jé­zustól hitben ajándékozott üdvösség helyébe lép. A jóga és a zen módszerei nemcsak alkalmi kapcsolatban állnak a hinduizmussal és buddhizmussal, hanem belsőleg egybeszövődtek azokkal. A mo­dern tudományos kifejezésekkel élő agykontroll voltaképpen tibeti jóga, halott idézés és mágia. A spiritizmus (szellemidézés) nem egyszer közönséges csalásnak bizonyult, máskor viszont démoni lényekkel teremt kapcsolatot. Az asztrológia és mindenfajta jóslás is szigorúan tilos, mert a titkos tudás kulcsát keresve valójában a Gonoszhoz fordul (Lev 19,26; vö. ApCsel 16,1619). A természet­gyógyászat neve súlyosan megtévesztő: a természetes gyógymódokon kívül mágikus manipulációkat alkalmaz. Az ufológia ismeretlen lények felé fordul, akik, ha valósak, aligha más bolygóról valók, inkább az alvilágból. A reiki okkult keleti ta­nokon alapuló gyógyító módszer, megtévesztően hivatkozik Jézusra.

A New Age mozgalom azt hirdeti, hogy a Halak korszakából a Víz­öntő korába lépve az emberiség új korra virrad, amelyre nem lesz jellemző a “kizáró” vallásosság és az “egyoldalúan racionális” megközelítés. Az ember ráébred a benne rejlő isteni adottságokra, és megtanulja hasznosítani rejtett potenciálját. A New Age a teo­zófiából (szinkretistaokkult mozgalom a múlt századtól) nőtt ki, és egy olyan terv megvalósítása, amit Alice Bailey automatikus írással (!) kapott egy “lelki mestertől” (ténylegesen: gonosz szel­lemtől). Jellemzője a panteizmus és a reinkarnáció tana, egy minden vallást ötvöző szinkretizmus, a történelemben előfordult legkülönbözőbb okkult tanok egyidejű felidézése (a zsidó Kabba­lától a kínai JinJang teóriáig), a “belső mesterekkel” (démonok!) való kapcsolatteremtés és az önüdvözítés. A New Age ugyanazt te­szi napjainkban, mint az ókorban a gnoszticizmus: keresztény szavakat használ és a Bibliát idézi, de alapvetően keresztényelle­nes tartalommal. Célja egy antikrisztusi világuralom. A “New Age” ma az okkultezoterikusmágikus tanok átfogó gyűjtőnevéül szolgál.

A szabadkőművesség titkos társaság, mely különböző páholyokat képez és sok beavatási fokozattal rendelkezik. Angliában a XVII. században a kőművesek régi testvérületét használták föl szervez­kedési formaként, innen a nevük. A vallási megoszlás fölé emelkedő humanizmust hirdetik. (Tipikus szabadkőműves kifeje­zések: “az emberiség temploma”, “minden kirekesztés elutasítása”, “a másság tisztelete”.) Nemesen hangzó célkitűzéseik hátterében elkeseredett egyházgyűlölet, sőt Luciferkultusz húzódik meg. Az alacsonyabb szinten beavatott szabadkőművesek nem szükségkép­pen vannak tisztában saját háttérszervezeteik igazi arculatával.

A hívő keresztény Isten szeretetének tiszta közegében mozog, ahol minden a végtelen szeretet erőterében történik. Nincs szüksége arra, hogy technikák és praktikák segítségével irányítani próbálja Istent. Szívből jövő, alázatos imán kívül nem szorul más természet­fölötti befolyásra. Feltétlenül megnyugszik Isten szuverén akaratában, de ismeri a gyermeki kérlelés bizalmas hangját is. Mindez világosan megkülönböztethető az okkult tudás és mágikus hatalom hajszolásától. A szentekhez és a jó angyalokhoz szólva a hívő az élő Isten élő teremtményeihez fordul, nem pedig halottat vagy ismeretlen lényeket idéz. A szentképek és szobrok nem bálványok és nem talizmánok: miután Isten a megtestesülésben örökérvényű képmást nyújtott önmagáról, nem kifogásolható a képmások alkalmazása, még ha az Ószövetség kezdetben – valláspedagógiai okokból, Isten láthatat­lan voltának védelmében – tilalmazta is azt. Isten teremtett bennünket esztétikai, művészethasználó lényekké. A gyógyításban a természettu­domány eredményeit fölhasználjuk, az ellenőrizhetetlen sejtéseket nem. Az emberi értelem is Isten ajándéka, kontrollját nem vethetjük el büntetlenül. Ilyenformán a keresztény tudatban világos határ húz­ható egy mágikusokkult világkép és egy a teljes valóságra nyitott, de a féltékeny Istenhez való hűséget szigorúan őrző egyetemes, katolikus valóságszemlélet között. E határ elvi megvonására azért van szükségünk, mert nem lehetséges kimerítően fölsorolni a tév­tanokat és okkult gyakorlatokat, amelyek forgalomban vannak. Meg kell szereznünk a képességet, hogy sajátos jellegükben fölis­merjük és a hangzatos jelszavak mögött leleplezzük őket.