Sohasem voltam még katolikus misén, és egész idáig csak hókusz-pókusznak tekintettem az egészet. Most sem tudtam egykönnyen tájékozódni. Rick atya, speciális öltözetben, elénekelt egy imát, aztán Don Fisher fölolvasott egy részletet a Bibliából. Röviddel ezután mindnyájan fölálltunk, és Rick atya is elolvasott egy szakaszt a Bibliából: azt a történetet, amikor Jézus életre kelti egy síró özvegy egyetlen fiát.

— Föl a kezekkel, uram és hölgyem — mondta Todbye.
Újból az értetlen csodálkozás hasított belém, mialatt a kezemet habozva fölemeltem: Van ilyen? Lehetséges ez egyáltalán? Nem csupán a filmekben történik meg?
— A barátjuk megkapta a magáét — közölte az érzékeny lelkű művészettörténész. — Magát az utcán elhibáztam, Garstone, de ilyen közelről nem fogom elhibázni. A testőrét elég nehéz volt kijátszani, de mint látja, sikerült.
— A húgomat ne bántsa! — szakadt ki belőlem.

Douglas egy pillanatig dermedten állt, aztán váratlanul fölnevetett. Hirtelen hatalmas lökéssel félretaszította McLane hadnagyot, és kirohant a folyosóra. A hadnagy utána. Semmit sem értettem az egészből. Ha valamiben, abban biztos voltam, hogy Doug nem akart meggyilkolni engem. Ha ez lett volna a célja, ezer kedvezőbb alkalmat találhatott volna erre, mint azt, hogy a nyílt utcán, fényes nappal lövöldözzön rám. De egyébként is, hosszú évek óta ismertem ezt a talpig becsületes fiút.
A hadnagy visszajött.

Nem tudom, mikor nyomott el az álom, de másnap reggel örömben ébredtem. A szívem szinte izzott valami szokatlan tűztől, ami olyan volt, mint a boldog szerelem. Ennek azonban semmi köze nem volt a vöröshajú lányhoz, akiről végleg lemondtam.
Jane dalolva csinálta a reggelit. Már szinte természetesnek vettem, hogy kiszolgál, pedig azelőtt nem volt szokása.
— Jannie, nem értem, mi van velem. Olyan boldog vagyok.
Kócos húgocskám margarint vett elő a hűtőszekrényből.

A fekete arc tulajdonosa nem tartott fegyvert a kezében. Ellenkezőleg, szélesen mosolygott, és ez a mosoly valamilyen rejtélyes asszociációval ismét Jane-t juttatta eszembe. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy egyelőre megint csak nem öltek meg.
— Bocsánat, hogy zavarom, kérem. Nevem Donald Fisher. Kevin McLane hadnagy bízott meg, hogy adjak át egy üzenetet Miss Gladys Bernie-nek.
— Ő nem itt lakik.
— Tudom, uram, de jelenleg itt tartózkodik. És az üzenet sürgős.
— Ön rendőr?

A műtő folyosóján lestük a híreket Marvynról.
— Reméljük, hogy túléli — mondta végül egy fehérruhás a sok közül. — A lövedék, roppant szerencsésen, egy csontba ütközve irányt változtatott. De az életveszély fönnáll.
— Úgy látszik, a merénylő nagyon sietve lőtt — jelentette ki Doug sötéten. — Érted, Ad? Nem akarta, hogy hátrafordulva meglásd, mert akkor kénytelen lett volna téged is agyonlőni. De ez nem állott szándékában.

Douglas a nappalinkban ült, és teát ivott. Jane teát töltött a hanyagul öltözött, brilliáns agyú Marvynnak. Én egy édes süteményt ettem, némi keserűséggel.
— Gladys nem hívott vissza. Nagysokára elértem a telefonon. Hidegen beszélt velem, és nem adott kilátást újabb találkozásra. Amikor elmondtam neki, hogy Gozugát láttam, gúnyosan nevetett, nem hitt nekem.
— Sajnállak, de örülök — mondta Doug. — Nem kell neked az a lány.
— Nem is csinos — jegyezte meg Marvyn.

Jól kialudtam magam. Az egyetemen még nem volt semmi dolgom. Az ősz ma csodaszép volt, inkább tavaszra hasonlított. Gladysszel telefonon megbeszéltem, hogy fél tizenegyre megyek hozzá. Jane-nek és nekem közös kocsink volt akkor, takarékossági okokból, és az most éppen neki kellett, így hát gyalog indultam útnak, ami könnyű volt, mert Gladys mindössze jó negyedórányira lakott tőlünk.

A kisvárost, ahol Thinker élt és festett, Mandighannek hívták, és nem volt messzebb Bridlestowntól harminc mérföldnél. Douglas kék Toyota Tacomája falta a távolságot.
— Aggódom Jane-ért — fejtegette útközben. — Tisztára meg van bolondulva. Én sohase mondtam, hogy nincs Isten. Lehet, hogy van. Egy abszolút vonatkoztatási pont nélküli valóság nehezen volna érthető. De egy észszerű hipotézist nem tévesztek össze egy gyakorlati életmóddal. Jane imádságot eszik fehérje és szénhidrát helyett.

— Szörnyetegről — jelentette ki McLane — egyikük vallomásában sem esik szó.
A nappalinkban ült és cigarettázott. Szokatlanul magas termete mellett Jane, Douglas és én olyanok voltunk, mint a gyerekek egy bácsi körül.
— Ki beszélne egy festményről? — vetettem ellene. De nem hatottak rám meggyőzően a saját szavaim. Mindvégig úgy éreztem, minden logika ellenére, hogy a festményről beszélni kellene.
— Mr Garstone, a barátjuk eltűnt, és minden mozzanat fontos, ami nyomra vezethet.