Nem tudom, mikor nyomott el az álom, de másnap reggel örömben ébredtem. A szívem szinte izzott valami szokatlan tűztől, ami olyan volt, mint a boldog szerelem. Ennek azonban semmi köze nem volt a vöröshajú lányhoz, akiről végleg lemondtam.
Jane dalolva csinálta a reggelit. Már szinte természetesnek vettem, hogy kiszolgál, pedig azelőtt nem volt szokása.
— Jannie, nem értem, mi van velem. Olyan boldog vagyok.
Kócos húgocskám margarint vett elő a hűtőszekrényből.
— Amikor Matt eltűnt — mondta álmodozva — , hihetetlen félelmet és depressziót éltem át. Akkor találkoztam Donnal... Tudod, egy barátommal, aki elsőéves koromban udvarolt nekem, de azóta már megnősült, gyereket is várnak.
— És Don megszabadított a depressziótól?
— Don elvitt egy közösségbe, ahol imádkoztak értem. Nem értettem, mi történik, de a szorongató érzés elmúlt. Aztán letérdeltem, és hívtam Jézust. Ő birtokába vette az életemet, és azóta, ha szenvedek is, nem vagyok depressziós.
— Azt látom.
— Sőt, egyre nagyobb örömben élek. Isten örömében. Tegnap este azért imádkoztam, hogy te is ízleld meg ezt az örömet.
— Ez volt az, amiről Marvyn azt mondta, hogy Istennel találkozott?
— Most már te is találkoztál Istennel, Addy. Látom az arcodon. Ez a mosoly ismerős.
— Furcsa, én azt gondoltam, hogy Isten, ha valóban létezik, roppant komoly, sőt komor valaki.
— Most már jobban tudod.
— Nem is emlékszem, mikor éreztem ilyen jól magam.
— Isten túlcsorduló boldogság, és alig várja, hogy szeretetét kiönthesse ránk.
— Lehet ezt az állapotot valahogy állandósítani?
— Ma este megint megyek a közösségbe. Szeretném, ha velem jönnél.
— De én nem akarok szektás lenni.
Jane gyöngyözve nevetett.
— Nem is kell!
Megigazította a haját, amitől még kócosabb lett, aztán nekiállt kenyeret pirítani.

Doug telefonált.
— Ad, értem tudnál jönni kocsival? Az enyémet ott kellett hagynom a szervizben, mert baj van a gyújtással. Jó volna bemenni Marvynhoz.
Ellátogattunk együtt a kórházba. Pár percre megnézhettük Marvynt. Eszméletlenül feküdt, csövek voltak ráerősítve.
— Komoly remény van a fölépülésére — mondta az orvos.
Ennél többet nem várhattunk.
— És mondja, doktor — kérdezte Doug — , a gyilkossági kísérlet nem ismétlődött?
— Nem tudok semmi ilyenről — válaszolta a doktor, de mintha kicsit zavarban lett volna.
— Jól őrzik Marvynt?
— Állandóan van egy biztonsági ember a folyosón.
Lementünk a kocsihoz. Közben ismerőst láttam bemenni a kórházba: a nyakkendős, szemüveges, úri modorú Ernest Todbye-t, az érzékeny lelkű művészettörténészt.
— Látod azt a pasast? — löktem oldalba Douglast. — Vajon mit keres itt?
— Aha. Véletlenül tudom, mi dolga van itt. Tavaly eltávolítottak egy daganatot a nyakából, és ide jár kontrollra. Említette beszélgetés közben.
— Te csakugyan komoly nyomozói tevékenységet fejtettél ki.
— De még mindig nem tudok mindent. Tennél nekem egy szívességet, Adrian?
— Mit?
— Ott egy nyilvános telefon. Légy szíves, hívd föl Miss Carol Hyde-ot Mandighanban. Itt a telefon-szám. Kérdezd meg, hogy mikorra várják vissza a Thinker-kiállítás anyagát.
— Szívesen, Doug, de miért nem te hívod? Hiszen rádiótelefonod van.
— Komoly okom van rá, Ad. Higgy nekem, és tedd, amire kértelek. Addig én a kocsiban leszek, jó? Ideadnád a kulcsot?
Tessék, a nagy parancsnok. Átnyújtottam a kocsikulcsot, és mentem a telefonhoz.
Férfihang szólt a kagylóba. Mint kiderült, Carol Hyde unokaöccsével beszéltem, aki egy házban lakott vele.
— Carol néni három napja elment hazulról, és azóta sem láttuk — mondta. — Eltűnt. Kénytelenek voltunk jelenteni a rendőrségen, de egyelőre semmi hír róla.

Doug gondolataiba mélyedve ült a kávébarna Ford Taurusban. Mikor beszámoltam Miss Carol Hyde eltűnéséről, némán bólintott, mintha éppenséggel ezt várta volna.
— Tegnap — mondta aztán merengve — valaki újból megpróbálta megölni Marvynt. De megzavarták. Sikerült elmenekülnie.
— Ki volt az?
— Nincs személyleírás.
— Honnan veszed?
— Használtam a rádiótelefont.
Többet nem lehetett kiszedni belőle.

Egy kicsit már be kellett néznem az egyetemre. A dékáni hivatalban melegen üdvözült Linda Meyer, a népszerű titkárnő.
— Már aggódtam érted, Addy.
— Talán nem is ok nélkül.
— Tudom, Marvyn Dolanót lelőtték a geológiai tanszéken. Nem sokkal azelőtt vidáman beszélgettem vele.
— Voltam a kórházban. Úgy látszik, túléli.
— Egyszer engem is majdnem megöltek, a Kulturális Intézet katasztrófájánál, tudod? — fecsegett a közkedvelt, kedves asszonyka. — Csak azon múlt, hogy a férjem beteg volt, és később mentem be dolgozni. Még egy másik munkatárs is megúszta, aki szabadságon volt. A többieket halomra gyilkolták.
Emlékeztem a bűnügyre. Bérfizetés napján késekkel lemészárolták az összes jelenlevőt, valami öt embert, a holttestekre benzint öntöttek és meggyújtották. Néhány ezer dollárért. A gengszterek elmenekültek.
— Linda, segítenél összeállítani az órarendemet?
— Csinálok egy tervezetet, ha akarod. Ismerlek már, mint a rossz pénzt. Holnap bejöhetsz érte.
— Köszönöm.
Az egyetemről hazafelé azon kaptam magam, hogy az átélt veszélyes kalandok nem zavarnak. A szokatlan öröm még mindig tartott bennem. Amit izgalommal vártam, az az este volt, amikor Jane elvisz a közösségbe, ahol Istennel találkozott.
Ahogy ballagtam a gyalogos forgalomban, valaki egyszercsak elkapta a karomat, és nagyot rántott rajtam, szinte lependerített a járdáról. Mögöttem csörömpölve tört szét egy kirakatüveg.
— Fedezékbe, uram! — kiáltotta a fekete Fisher őrmester. — Önre lőttek!
Pisztolyából viszonozta a tüzet. Nagy tumultus támadt. Fisher kézirádión utasításokat adott.
— Elkapjuk a gazembert — mondta, és szélesen vigyorgott. Rendőrautók kezdtek szirénázni köröskörül. Ennyire lesben álltak?
A növekvő tömegből Gladys jött elő.
— Mi történt, Adrian?
— Valaki rám lőtt az utcán.
— Te roppant érdekes ember vagy.
Ezt bizonyos éllel mondta. De nem volt időm vele csevegni, mert Fisher őrmester betuszkolt egy autóba, és McLane-hez vittek.

— Már kezdtem hízelegni magamnak azzal, hogy nem is akarnak meggyilkolni — mondtam a hadnagynak.
— Tegnap még nem is akarták — szívta a cigarettáját McLane nyugodtan. — Én kifejezetten azért küldtem ön után Fisher őrmestert a Miss Bernienek szóló üzenettel, hogy megggyőződjünk, életben van-e még ön. Életben volt, és ez azt bizonyította, hogy gyilkos barátaink nem tartották önt veszélyesnek ... akkor. Valaminek történnie kellett közben, ami miatt megváltoztatták ezt a nézetüket. Mondja, Mr Garstone, megtudott valamit?
— Igen, két dolgot. Hogy ismeretlen tettes újból gyilkosságot kísérelt meg Marvyn ellen, és hogy Miss Carol Hyde három napja eltűnt Mandighanben. Melyik miatt akartak megölni?
— Egyéb új információi nincsenek?
— Nincsenek.
— Ebben a két dologban a rendőrség is vizsgálatot folytatott, és a gang tisztában van ezzel. Lehetetlen, hogy ezek miatt akarták volna eltenni láb alól. Gondolkozzék, nem tudott meg valami mást?
Gondolkoztam, de nem jutott eszembe semmi.
— Mr Garstone, ha akarja, nálunk töltheti az éjszakát. Itt biztonságban volna. Holnapra talán elfogjuk a merénylőt.
— A húgomat nem hagyhatom magára. Mi lesz, ha a gyilkos őt találja otthon helyettem?
— Értem, Mr Garstone. Továbbra is rendőri védelmet biztosítunk az ön számára. De kérem, saját érdekében legyen nagyon-nagyon óvatos.
Érdekes: most nem féltem. Még mindig bennem volt az a különös öröm.

Dougot otthon találtam, és elmondtam neki mindent. Barátom nagyon komoly volt.
— Most, hogy a rendőrség kihallgatott, remélhetően már nem akarnak meggyilkolni téged — magyarázta. — Föltételezik, hogy a hekusok is tudják, amit te tudsz.
— De ha esetleg McLane az ő emberük? Azt mondtad, számolsz az eshetőséggel.
— Minden eshetőséggel számolok, amíg nincsenek adataim, amelyek kizárják — felelt Doug. — Az általad említett lehetőség, hála Istennek, most már végleg és teljesen ki van zárva. Nyugodt szívvel állítom ezt, mert alaposan utána jártam. A hadnagy megérdemli bizalmunkat.
Csöngettek. McLane lépett a lakásba.
— Sajnálom, Mr Atkinson, de letartóztatási parancsom van ön ellen, Mr Adrian Garstone ellen elkövetett gyilkossági kísérlet alapos gyanúja miatt. Kérem, jöjjön haladéktalanul velem.