– The point is... – kezdené Bertie Wooster. (Thank you, Jeeves.)

– How many points is that? – vág közben Pauline Stoker. – I seem to have counted about a dozen. 

– There is only one point – jelenti ki Bertie, és az olvasó vele érez, még ha nem is talált éjfélkor egy lányt a szobájában mályvaszínű pizsamában. Érezz velem, olvasó, akár hallottad a december 15-i híreket, akár nem.

Előző, Kém c. bejegyzésem nyilván ezt az ösztönszerű megállapítást váltja ki: ez a pasas nem normális. Nem kívánok vitába szállni ezzel az értékeléssel, csak elmondom, hogyan születik egy ilyen képtelen szöveg. Jövök haza ebéd után, útközben beugrom vásárolni, és egyszerre megjelennek agyamban ezek a kitekert, össze-vissza facsargatott szavak. Költő agya belülről c. bejegyzésemben már foglalkoztam vele, hogy van ez.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kém, akit úgy hívtak: Kertibusz Metrikusz Sztereoszimmetrikusz Frederikusz Demetrikusz, ám kémcsaládja, kedvelve az egyszerűséget, csak így szólította: Kertibuszkém. Egy szép napon így szólt hozzá kém-anyja:  „Kertibuszkém, eredj, kémleld ki szaporán, van-e a hentesnél medvehús!” Felelt Kertibusz, a kém, keményen: „Megyek, anyukém, kém-énem máris fölszáll a kéményen!”  Föl is szállt, s rövidesen a békés kém-utcát vad fegyverropogás verte föl.

– Te Jancsi, nem találtad meg a fejemet? – kérdi az esküdt úr Jókai Hétköznapok c. regényében.

Jancsi hoz egy répát a részegnek.

–Ez nem az én fejem, Jancsi, más valakié lehet, de nem az enyim, az enyim nem ilyen nehéz.

Mondom a homiliát. Kristálytisztán tódulnak elém mondanivalóm pontjai. Mire az elsőt kifejtem, a másodikat hiába keresem memóriámban. Helyén fekete lyuk tátong.

Csak egy pillanatig tart a pánik, rutinosan másfelé kanyarodom. De nyilván a hallgatóság is érzi, hogy valami nem koherens.

Hívom a liftet. Mielőtt beszállnék, megjelenik egy fiatal anyuka, járó kisgyerekével. Előre engedem, én hamarabb szállok ki. A gyerek helyes. Eszembe jut megkérdezni, fiú vagy lány. Fiú. Szép kisfiú, jegyzem meg. Az anyuka ragyog. Sikerült mosolyt csalni az arcára. Ilyen könnyű ez, Koloán, lassan íme megtanulod, hogyan kell az emberekkel bánni. Kár, hogy mire megtanulod, meghalsz. Sebaj, exegi monumentum. Kicsináltam az emlékművet.

Öreg rádióm stabilan Kossuthra van állítva, tévém nincsen. Többnyire a reggel hatos híreket szoktam meghallgatni, utána hosszabb-rövidebb ideig még hallgatom reggeli készülődés közben a rádiót, jóllehet nagy bánatomra már nem ad zenét (szombatot kivéve), és így olyan, mintha vajas kenyér helyett száraz kenyeret kellene rágnom. Interjúk sorozata követi egymást a tombotazegernyei temető vaskerítésének rozsdásodásáról, az új-guineai lótetű családi életéről és egyéb, az egész ország számára érdekfeszítő témákról.

Az autóban legelöl olyan ember ül, aki nem szemben van az útiránnyal, hanem háttal annak. Kiderül, hogy ő nem a sofőr, hanem valami idegenvezető-féle, aki az utasoknak magyaráz. Mögötte ül a kocsi vezetője, kicsit nehezen lát ki tőle, de a kocsi nem megy olyan gyorsan. S az az egész azonos a Sebő-együttes Weöres-feldolgozásával: Ugrótáncot jókedvemből... (Jól hallottad, azonos.) Még több ilyen kocsi is jön az úton, de azokat nem látom, a hangjukat se hallom. Viszont az Ugrótáncot az, amire reggel fölébredek.

A Mosoly Országa Zsámbék. Zongoána most ott tanít, és tegnap Leától, az 1. b. osztály tanulójától kapott ajándékba egy rajzot. Rajta és Kinga nénin kívül a rajz az 1. b. osztály valamennyi tanulóját ábrázolja, Lea mindegyikről pontosan meg tudja mondani, hogy személyesen kicsoda.

Bevásárlókosarammal átmennék a résen, de közben az eladónő is végzett a pakolással és ő is át szeretne jönni, velem szemben, a résen. Nem igen láttam még ezt a lányt, a Micimackónak ez a mondata jut róla eszembe: "Szép kövér ügyes medve vagy." Nem egészen illik rá, jóllehet ügyesnek bizonyára ügyes, de hogy szép volna... No, nem csúnya éppen, csak éppen minden irányban terjedelmesebb, mint kéne. Szép kövér.

A matematika professzor a különösen nehéz differenciálegyenletekről tart izgalmas előadást. Mindenki alszik a teremben, kivéve Gondor Zsombort, aki nyújtózkodva jelentkezik. A prof boldog, ez nem ért valamit, ez követi az előadást! "Tessék, kolléga?"

"Professzor úr, mennyi kettő meg kettő?"

Jövök haza esti szentmisémről. A járdának egy kivilágítatlan részén egy kivilágított férfiú áll, közel jön hozzám, már azt gondolom, kérdezni akar valamit. És meg is szólal:

– Zsidóbérenc, aljas liberális kutya, nemzetáruló féreg.

Menekülj, TALAKE!

Uff, én figyelmeztettelek.

Állandóan verssorok járnak a fejemben. Irodalom, reklám, dalszöveg, akármi. Variálom és permutálom őket. Ha mást nem, azt, hogy „Elnyomás, szolgasors” vagy „A rablánc a lábon nehéz volt...” Hű, de irigylem azokat, akiknek már nem mérgezték ilyesmivel az agysejtállományát. Én még úgyszólván az anyatejjel szívtam magamba ezeket. Bolsevizmussal fertőzött anyatej.